Valami mindig elrontja az ember kedvét. Itt van a múlt hét is, amely azzal kezdődött, hogy egy képviselőnő napirend előtt felszólalt. Aztán nyilatkozott a Híradónak, volt az Össztűzben. Egy egész ország volt kénytelen figyelni arra, amit mond; a legnagyobb kormányzó párt parlamenti frakciója kényszerült arra, hogy foglalkozzék vele. Egy egyszerű teremtéssel, akit más egyszerű teremtésektől eredendően csak az különböztet meg, hogy neki az erkölcsi hallása is csapnivaló. Most már persze több is megkülönbözteti: a képviselőnőnek – a Magyarok Világszövetsége Elnökének feledhetetlen kifejezését kölcsönvéve – parlamenti dobbantót ácsolt a kontraszelekció kádári hagyománya vagy a véletlen. Aztán egy csúnya dolog is történt: bizonyos nagyfiúk becsábították a nemzetmetafizika sűrű, sötét erdejébe, ahol maradék szeméremérzetét is elveszítette.
Pár évvel ezelőtt a képviselőnő véleménye – lefogadom – a szomszédasszonyát sem érdekelte. Most meg szövegelemezzük. Tördeljük a kezünket, mert néhány hasonló kaliberű társával együtt megalapította az Önszorgalmú Kutyák Klubját. Felháborodunk, mert visszaél Mikó Imre nevével. Mert kinevezte magát patrona skinheadorumnak. Egyáltalán foglalkozunk vele. Micsoda Hamupipőke-karrier!
Korunkban mindenkit megillet ötpercnyi hírnév – mondotta volt Andy Warhol. Ez bizonyos fokig a demokráciával jár – teszem hozzá rezignáltan. De, tessék mondani, mikor fog lejárni a képviselőnő öt perce?
Cinkelt lapok
Az Egyesült Államok Georgia nevű szövetségi állama a múlt héten csendesen megváltoztatta zászlaját. A hír nem járta be a világsajtót, pedig Amerikában azért jelentett ez az aktus valamit. Az újfajta színes rongy, amely a georgiai középületeken ezután lengedezni fog, egy hosszú, cinkelt lapokkal vívott ideológiai kártyacsata végét jelzi.
Georgia hagyományőrző és ősiségkutató közönsége 1956-ban vezette be azt a zászlót, amelyről most végképp megállapították, hogy a szavatossági ideje lejárt. Akkoriban tehát, amikor szárnyait kezdte bontogatni a fekete polgárjogi mozgalom, és kezdetét vette a deszegregáció. Erre reagált Georgia egy olyan – újonnan kreált – „hagyományos” zászlóba való burkolózással, amely erősen emlékeztetett az amerikai polgárháborúban vesztes rabszolgatartó Déli Konföderáció hajdani zászlajára. Primitív dacreakció, gondolhatnánk. De valójában rafináltabb és összetettebb dologról volt szó: az identitástudatnak a rasszizmus védelmében való mozgósításáról.
Az ötvenhatos georgiai zászlóbontás egy olyan déli ideológiai stratégiának volt a része, amely a mi rendszerváltásunkig páratlan volt a maga nemében. Nehéz eldönteni róla, hogy önáltatás volt-e inkább, vagy pedig porhintés. Lényegét talán úgy lehetne összefoglalni, hogy neandervölgyi módra konzervatív, antiliberális és antidemokratikus rasszista politikusok és ideológusok elnyomott kisebbségként definiálták újra a déli fehér többséget, s kulturális kisebbségvédelmet követeltek számára. Olyan kisebbségvédelmet, amelyet gyűlölt liberális ellenségeik találtak ki. Eleinte ez a dupla fenekű követelés a fehérek körében alighanem osztatlan elismerést okozott, és kárörvendő hahotára okot adó, jó, déli tréfának minősült. Haszna csak annyi volt, hogy civilizáltan hangzó érveket adott a szemérmes bigottok szájába. A fehér ember kognitív fölényével egyre inkább csak a részeges lumpenek hetvenkedtek, a magára valamit adó civilizált rasszista ehelyett a déliség mivoltán, a Mély Dél mélységén merengett, és a sajátos déli kultúra romló kilátásain borongott. A civilizált rasszista megértésért esdekelt: a déli (fehér) ember nem négerellenes, csak délpárti, csak szeretné megőrizni kultúráját, amely annyi értéket hozott létre. A civilizált rasszista liberális érveket fordított a liberalizmus ellen: a másság tiszteletének nevében követelt toleranciát déli „életstílusa” – vagyis megélt intoleranciája – számára. S zászlaja számára, amely, ugyebár, csak a déltudat és a délszeretet szimbóluma, s froclizása déliségében sért minden rendes déli embert.
A georgiai – és általában déli – fehérek többsége már régóta nem rasszista, legalábbis egyre kevésbé az. Identitásukat megőrizték, de a rasszista múltat restellik. Már nincs kedvük álságos érvekkel védhetetlen szimbólumokat fehérre mosni.
Inkább levették a zászlót.
Mit ér a tett, ha szimbolikus?
Szép, szimbolikus tett volt ez az Új Világban. S szükség is van szimbolikus tettekre a politikában. Csak az a baj velük, hogy hamar megkopik a fényük. Ennek lehetünk most tanúi Németországban.
Karácsony előtt az egész világ fellélegzett a hatalmas német tüntetések láttán: ha ennyien hajlandók kimenni az utcára az idegengyűlölet ellen tüntetni, akkor Németországban mégsem lehet akkora baj. S az első nagy tüntetések nemcsak Németország image-ének kifényesítésére voltak jók. Azóta mintha csöndesebbek lennének a skinheadek és a neonácik, a szélsőjobboldali republikánusok visszaestek a közvélemény-kutatásokban, kevesebb német tanúsít megértést az idegenellenes erőszakkal szemben. S lehet úgy érvelni, hogy a politikusokat, a rendőrséget és az igazságszolgáltatást ezek a tüntetések késztették a szélsőjobbal szembeni határozottabb fellépésre.
Tulajdonképpen nem lehet azon csodálkozni, hogy a jó németek a sikeren felbuzdulva nyakra-főre rendezik az újabb és újabb gyertyás felvonulásokat, az idegenekkel szembeni jóindulatot propagáló gálákat és rockkoncerteket. A jó németek nagyon szeretnek a jó oldalon állni, különösen ha értelmiségiek, írók, művészek vagy egyéb oknál fogva prominensek. De mégis gondolhattak volna arra, hogy túl is lehet lőni a célon. „Hány fényláncot, »rock a jobb ellen«-koncertet és »felhívás toleranciára«-gálát visel el az ember, mielőtt eltompul minden mélyen erkölcsös üzenettel és jóindulatú jelszóval szemben?” – kérdezi a Spiegel. Nagyon úgy néz ki, hogy kevesebbet, mint amennyit már megrendeztek. A közvélemény formálóinak – a konzervatív Frankfurter Allgemeine Zeitungtól a Spiegelen keresztül az alternatív-baloldali Tageszeitungig – elegük van a jóból. Már nem számít szentségtörésnek, ha valaki viccelődik ezen az oly méltóságteljesen indult tiltakozáson. Már nehéz megállni, hogy az ember ne viccelődjék a tiltakozás bizonyos formáin. Hol van már a hallgatag többség, amely szavát hallatja…
Német írók egy csoportja az idegengyűlölet elleni harcnak azt a formáját választotta, hogy felolvasóestet rendezett egy menekültotthonban. A menekültek természetesen nem értettek németül.
Ettől persze még értékelhették a szimbolikus tett nagyszerűségét.
- A hét üzenetei [6]