A koalíció frontemberei jobbára úgy tettek, mintha az a bevezető szöveg ott sem volna, mintha a kormány szükségszerű bukására vonatkozó jóslat az ellenzéki beszédmód olyan természetes, állandó eleme lenne, amire nem is kell külön reagálni. A kormány egy pillanatra úgy viselkedett, mintha normális kormány lenne, és normálisnak tekintené az ellenzékét. A sajtó pedig úgy reagált, mintha az ellenzék és nem a kormány tett volna valami olyasmit, amit nem szokott. A koalíciós politikusok egy része a konstruktív gesztusra reagált, s jelezte, hogy (a feloldhatatlan politikai ellentéteket többnyire elkerülő, s így a tárgyszerű vita lehetőségét felkínáló) javaslatok komolyságát azon méri majd le, hogy az ellenzék általában igazodik-e a kormány álláspontjához. A koalíciós politikusok más része érdemben reagált a javaslatokra.
Mielőtt felidéznénk a legérdekesebb kormánypárti nyilatkozatokat, annyit azért meg kell jegyeznünk, hogy a tizenöt javaslat között vannak olyanok, amelyekről az előzmények alapján biztosan tudni lehetett, hogy a kormánypártok számára elfogadhatatlanok (például „az egyházakat állami függőségben tartó költségvetési finanszírozás” rendszerének megváltoztatása), vannak olyanok, amelyekről tudni lehetett, hogy a kormánypártok nem utasíthatják el (például a III/III-as ügynökök ügyének lezárása), és vannak olyanok is, amelyekről tudni lehetett, hogy megosztják a kormányt, miután az két párhuzamos és egymással összeegyeztethetetlen gazdaságpolitikát működtet, s egy harmadikat rejteget a belső ellenzékében. Külön is figyelmébe ajánljuk a kedves olvasónak azt a leleményes fogalmazásmódot, ahogy a két Szabó (Tamás és Iván) összecsúsztatja a kormányprotekcionizmus szabadságának korlátozására irányuló liberális és antiliberális törekvéseket.
Kónya Imre (Pesti Hírlap, 1993. február 2.): „A szabad demokraták nyilatkozatában nem azt tartom fontosnak, hogy előterjesztették ezt a programcsomagot, hanem hogy a jövőben nagyobb együttműködésre kívánnak törekedni a törvényhozásban. (…) Csak konkrét lépések tükrében lehet majd elemezni, hogy a szándéknyilatkozat mit ér. Például, hogy a kormány által tervezett törvényjavaslatok kivételes eljárását támogatják-e, a rendőrségi és ügyészségi törvényjavaslatok elfogadásában együttműködnek-e a koalícióval.”
Hasznos Miklós (KDNP, Népszava, 1993. február 1.): „Ha a deklarálásnak őszinte tartalma van, tehát az ellenzék felfedte kártyáit, ez azt jelenti, hogy például nem fog hatszáz módosító indítványt beadni… Negatívuma az, hogy mindegy mi történik az elkövetkező 15 hónapban, esetleg nem térnek el a tizenöt pontban foglaltaktól, s ott tartanak be, ahol tudnak.”
Schamschula György, a Munkaügyi Minisztérium államtitkára „Készek vagyunk az együttműködésre” címmel kolumnás cikkben reagált az SZDSZ javaslataira (Magyar Hírlap, 1993. február 4.): „Mivel e program 5. pontja egyértelműen a Munkaügyi Minisztérium illetékességébe tartozó feladatokkal foglalkozik, szükségesnek látom, hogy reagáljunk a felvetésekre, tisztázva azt, hogy miben tudunk egyetérteni és miben más a véleményünk, mint az SZDSZ szakértőinek… nem utasíthatunk vissza sem tanácsot, sem kritikát – jöjjön az bármilyen irányból – anélkül, hogy alaposan meg ne vizsgálnánk, és ne próbálnánk beilleszteni saját koncepciónkba.”
Szabó Tamás, a privatizációért felelős miniszter (Magyar Hírlap, 1993. február 4.): „Az SZDSZ a bizonytalanságot kívánja erősíteni a privatizáció körül, megkérdőjelezi ezzel a törvényeket, zavart kelt az intézményi és szervezeti keretekben. A felügyelő bizottság sem töltené be jobban a szerepét, mint most az igazgatótanács. Ezek csupán politikai jelszavak.”
(Magyar Nemzet, 1993. február 4.): „Nem igazán derül ki, hogy az üzemi tanácsok szerepéről pontosan mit gondolnak, netán a vállalati tanácsokat akarják visszacsempészni? Vagy a jugoszláv önigazgatás modelljét kívánják bevezetni? Furcsának tartom, hogy egy magát a piacgazdaság mellett elkötelezett párt ilyen jelszavakat mond a gazdasági átépítés közepén.”
Kupa Mihály, pénzügyminiszter (Nap Tv): „…például avval egyetértek, hogy az ÁVÜ-nél, illetve az Állami Vagyonkezelő Rt.-nél a felügyelő bizottságokban vissza lehetne térni ahhoz a hatpárti rendszerhez, amivel indult valaha ez a cég, mert nagyon sok gond van a privatizációval…” (…)
„Riporter: Mit szól ahhoz, hogy az üzemi tanácsoknak ellenőrző jogosítványokat kell kapniuk az állami tulajdonban maradt vállalatoknál?
K. M.: …ennek már két éve meg kellene lennie… az üzemi tanács… kifejezetten arra való, hogy az ott dolgozók kollektív érdekeit védje a managementtel és a tulajdonossal szemben.
R.: Tehát feltétlenül egyenjogú szerepet kell kapnia az üzemi tanácsnak.
K. M.: Igen, igen, nagyon kemény szerepet, mert enélkül nem lehet egy társadalmi békét tartani.”
Szabó Iván, ipari és kereskedelmi miniszter (168 óra, 1993. február 9.): „Jómagam egyébként úgy gondolom: vannak ebben olyan részek, amelyekkel – nem pártpolitikai, hanem elsősorban gazdasági okokból – vajmi keveset tudunk kezdeni. Úgy látom tudniillik, mintha az SZDSZ az MSZP-t balról akarná megkerülni, és ebben lát esélyeket. Helyenként nem nélkülözve az önigazgató szocializmus jugoszláv modelljét sem, ami számomra kezelhetetlen. Ehhez képest az MDF gazdaságpolitikai szekciójában megfogalmazott nyolc pont ultraliberális programnak látszik. Nem tudom, hová lettek a liberális közgazdászok az SZDSZ-ből.”
- Beszélő [6]