A világirodalom egyik legszebb lélektani regényét veheti kézbe új magyar fordításban az olvasó. Galgóczy Árpád átköltése bátran sorolható Bérczy Károly még a múlt században keletkezett, illetve Áprily Lajos századunk közepén készült Anyegin-fordítása mellé: a magyar műfordítás-irodalom két kimagasló remekének szintjét érte el. Fordításában az eredeti verses regény mozarti derűt és mozarti mélységeket ötvöző hangszerelése csendül fel. „Nem egyszerű regényt: verses regényt írok – jegyezte volt föl Puskin –, ördögien nagy különbség!”
Ördögien nehéz a mű méltó magyar megszólaltatása is. Nem méricskélni kell, hogy a három fordítás közül vajon melyik a jobb, illetve legjobb: inkább különbözőségüknek örülni. Bérczy bájának, Áprily intellektualitásának, Galgóczy frissességének.
Nem hinném, hogy bármelyiküké elavult volna vagy elavulna: sem az eredetit, sem a fordításokat nem fenyegeti ez a veszély. Az időbeli változás azért érzékelhető: száz-egynéhány évvel ezelőtt Bérczy szinte megretten Puskin Tatjánájának merészségén, midőn a lány elsőként, kezdeményezőként írja oly híressé vált, Ady által is megénekelt levelét Anyeginhez. Bérczy zavara fordításában jól tetten érhető: „Én írok önnek – e lépésselmondhatok-e még egyebet?” – indítja Tatjána levelét, talán még Tatjánánál is jobban megijedvén e lépéstől. Áprily Tatjánája higgadtabban, kevesebb expresszivitással kezd bele levelébe: „Én írok levelet magának – Kell több? Nem mond ez eleget?” Galgóczynál viszont – miként az eredetiben – szinte kiszakad a szó Tatjánából: „Írok magának – mit tehetnék?”
Anyegin – Puskinnál egészen egyértelműen – a férfiakról elmélkedvén arra gondol, amit Bérczy még csak finoman körülírva mer megjeleníteni: „és szeretet nélkül, tobzódva élvezett”. Áprilynál ez jóval konkrétabban, nyíltabban hangzik föl: „S szív nélkül szerelmeskedett.” Valami – korszellem? szemérem? – azért Áprilyt, a Baár–Madas egykori igazgatóját is zavarhatta. Galgóczy megoldása az eredetihez híven egyszerű, szókimondó (de nem ízléstelen, megtűri a nyomdafestéket): „És szív nélkül szeretkezett.”
Manapság, amikor mifelénk oly könnyedén, felelőtlenül és ostobán rokonítják, sőt azonosítják az orosz fogalmát a szovjetével, jóleső érzés olyan fordító alkotását lapozgatni, aki a kettő különbségét a maga bőrén igencsak megtapasztalhatta: a Gulag táboraiban töltött évek során Galgóczynak bőséges lehetősége volt a fogolytartó hatalom iránti, nem éppen pozitív érzelmeit az orosz nép és az orosz nyelv iránti vonzalmától elválasztani. Sikeres Anyegin-fordításából idézünk, s ez őrá magára is vonatkoztatható:
Nyolc év múlt el ily hasztalan,
A legszebb kor ím odavan.
A fordítást az eredetivel egybevető kontrollszerkesztőkben – a rájuk oly sokat, de nem egészen megalapozottan panaszkodó Németh László nyomán – hajlamosak lennénk afféle akadékoskodó, epés nyelvi cenzorokat látni. Képzeljük magunk elé viszont most ennek a mumusnak az ellentettjét, aki – jeles Puskin-szakértő, maga is műfordító – nem a fordítás ellen, a kákán is csomót keresve, hanem annak tökéletesebbé tétele érdekében sorolja észrevételeit, s magunk előtt látjuk Galgóczy segítő munkatársát, Szántó Gábor Andrást.
Problematikusabbnak tűnnek a szöveget kísérő jegyzetek, illetve a maturandus diák olvasónak szegezett kérdések. S itt nem Gránicz István vitathatatlanul alapos tárgyi tudását vonjuk kétségbe, még kevésbé egyik fő forrása, a kiváló Jurij Lotman kompetenciáját.
Kötetünkből – nem tudni, miért – hiányzik az Anyegin (igaz, csak töredékesen fennmaradt) tizedik fejezete, amely az orosz századelő társadalmi-társasági mozgalmait jeleníti meg. Puskin maga említi, hogy e fejezet kéziratát – nem egészen alaptalan félelmében – elégette. Bármennyire is tiszteletre méltó Jurij Lotman érvelése e töredékes, befejezetlenül maradt fejezet elhagyása mellett, mégis sajnáljuk, hogy említetlenül kimaradt a Gránicz István szerkesztette kötetből. Puskin, igaz, elégette a kéziratot. De nem ezt tette Gogol a Holt lelkek második kötetével? Melynek ugyancsak véletlenül fennmaradt fejezeteit mégiscsak olvashatjuk, magyarul is, s kár is lenne, ha nem olvashatnánk.
A kérdések, illetve a tárgyi magyarázatok óhatatlanul meg-megállítják az olvasót, aki a végén már hajlamos lenne feltételezni, hogy nem szépirodalmi művet olvas, hanem egy, a XIX. század eleji Oroszország tárgyi rekonstruálására törekvő irodalmi ásatás területén bolyong. Az Anyegin ugyan kétségkívül az orosz élet enciklopédiája, mint Belinszkij egykoron találóan nevezte, de nem fektet-e túlzottan nagy hangsúlyt az „orosz” jelzőre – s óhatatlanul a jelzett szó, az „élet” rovására – a jegyzetek összeállítója? A tárgyi magyarázatok akarva-akaratlanul a földre húzzák, a földön bukdácsoltatják ezt az ég és föld között szárnyaló remekművet. Mívesebben és tudományosabban tán úgy is fogalmazhatnám, hogy a jegyzetek és a kérdések a konkrét történelmit emelik ki, az örök, általános emberi rovására. A szereplőknek ez a földhöz, sőt röghöz, pontos időhöz, sőt naptárhoz kötése olyan, mintha a Varázsfuvola szereplői közül csak Papagenót és Papagenát láthatnánk, s Taminót, illetve Paminát szem elől tévesztenénk.
A műelemzés nem egzakt kémiai analizáló módszer. Még kevésbé bonctan: a méltánylandó alapossággal ízekre szedett anatómiai preparátumokból a mű máig élő, lélekző egészét vajmi nehezen tudnánk újra összerakni.
Mitől is szép az Anyegin? Hallgassuk meg Krúdy Gyulát. „Az Anyegin verseiből olyan varázslat áramlik, amely varázslat minden korban, öregen vagy ifjan forgassuk a lapokat: felejteti velünk mindennapi életünk szomorúságát vagy sivárságát. Az ifjúság rajongása, a férfikor enyhe rezignáltsága, az öregség csendes elgondolkodása, amely a leghidegebb szívben is életre ébred, amíg Anyegintől sóhajtva elbúcsúzunk: mindenkor olyan olvasmánnyá avatja e könyvet, amelynek népszerűsége nem függ az áramló divatoktól, mindig olvassák, amíg szívek és szerelmek élnek e földön.”
S most üssük fel a művet kísérő jegyzeteket: itt azt olvashatjuk, hogy az Anyegin „nem szorítkozik a triviális szerelmi történet elmondására, hanem jelentésrendszere szövegen kívüli bonyolult hálójával kötődik a valósághoz”.
Tessék elolvasni az Anyegint, majd választani: melyik leírás ragadja meg inkább az Anyegin lényegét?
Aggódom, hogy az olvasó a számos, külön-külön kommentált fától esetleg nem látja a lombozatukban kiteljesedő erdőt.
A művet következetesen végigkísérő kérdésekre, be kell vallanom, nemigen tudnék válaszolni. Csupán az egyik utolsó, összegező kérdést idézném: „Milyen jelek árulkodnak arról, hogy Puskin és Anyegin ugyanaz a személy?” Vége, megbuktam. Ugyanis abban a hiszemben olvastam – és olvasom újra és újra – az Anyegint, hogy Puskin és Anyegin nem ugyanaz a személy.
Mintha a jegyzetek szerzője feláldozta volna magát a művet az irodalomtudomány oltárán, s így az Anyegin óhatatlanul a történelem illusztrációjává fakul. Az operáció sikerült, a beteg meghalt.
Az Anyegin cselekményét Gránicz „triviális szerelmi történet”-nek minősíti, ami mindössze arra hivatott, hogy a korabeli Oroszország képét aláfesse. Nos, ez a történet Puskin tollán minden, csak nem triviális. Még csak nem is szigorúan korhoz kötött. Ma ugyan talán nem annyira bálokon, mint bulikon s diszkókban ismerkednek a fiatalok, ami azonban az érzelmi töltést s nem utolsósorban a ki nem mondott gondolatokat illeti (a külső látszat és a rejtett lényeg, a férfitaktikát elméletben oly alaposan kidolgozó, s végül is mégsem olyan következetesen alkalmazó Anyegin, az oly egyszerűnek tűnő, ám a valóságban igen mélyen gondolkodó Tatjána, az illem, a szokás, illetve a belső morál ütköztetése), amit előkelőbb műszóval az ábrázolás lélektani elmélyültségének is nevezhetnénk – nem hiszem, hogy mindez csupán történelmileg meghaladott irodalmi szépelgés, nosztalgia lenne napjainkban. „Oly régi e történet, de mindig új marad” – mondhatnánk a Heine-vers szavaival. A beteljesületlen szerelemre gondolok, a sorsszerűségre, s ami nem csupán az Anyeginnek, hanem az egész puskini oeuvre-nek is egyik alapvető gondolata: a boldogság keresésének igényére s egyben illuzórikusságára. Anyegin és Tatjána, férfi és nő mássága, egymást és ugyanakkor mást és mást akarása (ahogy Karinthy írta: „mind a kettő mást akar – a férfi nőt, a nő férfit”) – mindez ott feszül az Anyeginben.
A jegyzetek már-már elfogultan Anyegin-pártiak – Tatjána rovására. Tatjána – a jegyzetek szerint – levelében irodalmi közhelyekben tudja csak kifejezni érzelmeit, míg Anyegin meglepően őszinte és egyenes: „idegen tőle a képmutatás, talpig becsületes úriemberként” viselkedik, legalábbis a jegyzetek szerint, midőn Tatjána levelére válaszol. A jegyzetek mellett – netalán helyett – azonban nem árt magához a kommentált szöveghez fordulnunk:
Se múlt, se álom vissza nem tér,
A lelkem meg nem újítom…
Maga számomra drága testvér,
Talán még több is – nem tudom
– hallhatjuk, olvashatjuk Anyegin válaszában.
Valóban olyan határozott ez a visszautasítás, mint a jegyzetek szerzőjének tűnik? Valóban közömbös lenne egy férfinak az a nő, aki az ő számára „drága testvér, talán még több is”? S ha tovább olvassuk az Anyegint, mit láthatunk? Anyegin – pár nappal válasza után – fogja magát, és elmegy a Tatjána névnapja alkalmából rendezett összejövetelre. (Nyugodtan írhatom azt is, hogy házibulira.) Mindezt már vajmi nehéz határozott visszautasításként, kikosarazásként értelmezni. (Hátha – a látszat ellenére – a férfiak a határozatlanabbak?)
Nem azt kívánom bizonygatni – Grániczcal szemben –, hogy Anyegin a rossz és Tatjána a jó: mindössze azt állítom, hogy mind Tatjána, mind Anyegin – összetett, árnyalt figura. S nem utolsósorban azt, hogy Puskin igencsak mestere az elfogulatlan lélekábrázolásnak. S még talán azt a közhelynek tűnő igazságot, hogy az élet is, az érzelmek is, az emberek is (férfiak is, nők is) bonyolultabbak, mint első látásra tűnik. Akkor is, Oroszországban is, ma is, itt is. Ezért is érdemes (újra meg újra) olvasni az Anyegint. Nemcsak érettségizőknek.
Azért, mert – végezetül megint Krúdy Gyulát idézem – „éppen olyan hódítóan, szerelmetesen, gyengéd szíveket megigézően lépdel az olvasó elé, mint egykor anyáinkat boldogította. Ő az, aki soha meg nem vénül, amíg a tavasz évszaka látogatóba jár a földre.”
- Kultúra [6]