Igen, Nagy Imre elsősorban feljelentett az új rágalmazási afférban, mivel nem tudjuk, hogy a Moszkvából előbb hozzánk, majd legújabban a Stampához expediált Nagy Imre-feljelentések valódiak-e. Az azonban nem kétséges, hogy amikor Grósz idején a magyar pártvezetés tájékoztatást kért a rehabilitálandó politikus múltjáról, a szovjet fővárosból a kivégzett volt miniszterelnök feljelentését kapta. Ez a dokumentum egyet bizonyít csupán. Azt, hogy Moszkva a rendszer végnapjaiban, amikor már elismerte Katynt, elítélte az 1939-es Hitler–Sztálin-paktumot, rehabilitálta a csehszlovák 1968-at, de még az 1979-es afganisztáni szovjet beavatkozást is elítélte, a magyar 1956 rehabilitálásától makacsul elzárkózott.
De menjünk bele egy kicsit a gondolati játékba, hogy a Nagy Imre válogatott feljelentéseit tartalmazó dosszié nem hamisítvány. Ép érzékű lény a legnagyobb empátiával is nehezen éli át azt, ami a feljelentési rítus volt a szovjet apparátusok életében. Ha taggyűlésen, disszertációs vitán, értekezleten a „vonallal” összhangban nem állónak nyilvánítható vélemény hangzott el, akkor a résztvevők az elhajló ellen bejelentést tettek az illetékes felső szervnél. Ha ötven hallgatóból negyvenhét megtette az obligát bejelentést, a mulasztók jóval kedvezőtlenebb helyzetbe kerültek, mint a bejelentett.
A Nagy Imre feljelentéseit összegző dosszié helyett vagy mellett más tematikus kigyűjtéseket is el tudnék képzelni. Például azokét a feljelentésekét is, amelyeket mások tettek Nagy Imre terhére. Biztos nem volt kevesebb az övéinél. Ebben az esetben azt is láthatnánk, hogy az általa feljelentettek és az őt feljelentők köre szinte fedi egymást. Aki elolvasta 1957–58-ban a Nagy Imrét mocskoló kádárista sajtó anyagát, megtudhatta, hogy 1930-tól kezdve Nagy cégéres jobboldali elhajlónak számított. Az ilyennel minden bizonnyal korábban is erőteljesen foglalkozott az államvédelem, az őt denunciáló jelentésekből valószínűleg nemcsak egy sovány dosszié állt volna össze.
Így tehát csak annyi bizonyos, hogy Moszkva 1956 kérdésében nem engedett. Egy korábban háborús vesztes nép 1956-ban fegyvert fogott a Szovjetunió ellen: tettével kétségbe vonta a Szovjetunió felszabadító szerepét. Ez pedig az 1945 utáni szovjet rendszer legfontosabb legitimáló tényezője volt. Befelé és kifelé egyaránt.
Kérdés, miért újították fel valakik ma a Nagy Imre elleni vádakat. Ha a Stampához érkezett anyagot Moszkvából küldték, akkor ennek politikai üzenete az, hogy Jelcin hercigeskedéseit ne vegyük készpénznek. 1956 moszkvai megítélése változatlan. Ha valamely, Moszkvából és Budapestről összehangolt akció küldte Torinóba az „anyagot”, az azt jelenti, hogy itt és ott bizonyos erők nem mondtak le a Nagy Imre-rehabilitáció visszacsinálásának lehetőségéről. Ha pedig Budapestről csempészték ki a moszkvai eredetű denunciációt Olaszországba, ez csak azoknak a szélsőjobboldalra csúszott ötvenhatos veteránszervezeteknek az érdeke lehet, amelyek ki akarják sajátítani a forradalmat. Ennek a kisajátításnak pedig elsősorban Nagy Imre grandiózus alakja áll útjában.
A valahai állítólagos feljelentések ismételt megszellőztetései azokhoz a mocskolódásokhoz hasonlítanak, amelyekkel a fiatal ügyvéd Kossuthot próbálták árvapénztári sikkasztóként „leleplezni”. Az 1956-os forradalmat Nagy Imre 1953–1954-es első kormánya készítette elő, majd 1954-es leváltásának katartikus sokkhatása indította meg a magyar népben az öntudatra ébredésnek azt a folyamatát, amely elvezetett a forradalomhoz.
A szélsőjobboldali körök hiába gyártják holmi földalatti antikommunista ellenállás legendáját, amely ellenállás szerintük a forradalom valóságos előkészítése volt. Egy erre felépített ötvenhat-kép körülbelül olyan volna, mintha 1848 főalakja Rózsa Sándor lenne, a szabadcsapatával.
- Harmadik oldal [6]