(Csokits János), Bán Zoltán András

Nyomtatóbarát változat

Kritikus vagy skalpvadász?

Bán Zoltán András Pilinszky Nyugaton című könyvemmel foglalkozik, amelyben a költő 32 levelét adtam közre. Nem szokásom bírálatokra válaszolni, most teszem először, de a recenzió olyan gyanúsításokat tartalmaz, amelyekre felelnem kell, ha nem akarom azt a látszatot kelteni, hogy hallgatásom beleegyezés. Megragadom az alkalmat, hogy a recenzens néhány téves állítását is helyreigazítsam.

Bán az invektívák és gúnyiratok klasszikus elvét alkalmazza: merészen kell rágalmazni, valami mindig ott ragad. Aki az inszinuáció eszközével dolgozik, az lenézi az aprólékos pepecselést szavakkal és tényekkel. Bán se kivétel: fitymáló hangon szól a filológiai műgond kísérletéről, cikkében több helyütt pontatlanul idéz, hibásan interpretál vagy elferdíti a tényeket. Módszerére jellemző a következő gyanúsítás: „Csokits egyébként is úgy ábrázolja önmagát, mintha Pilinszky nyugat-európai felfedezése egyedül az ő érdeme lenne.” Nem igaz. Ilyen kijelentést senki nem találhat a könyvemben: se közvetlenül, se közvetve, de még célzás alakjában sem.

Bán Zoltán Andrásnak sejtelme sincs arról, hogyan, milyen körülmények között zajlott le a magyar költészet francia antológiájának szerkesztése. Az irodalomtörténeti jelentőségű témáról, Gara László szerepéről és el nem évülő érdeméről egyszer bővebben kellene írni, de itt nincs rá hely, és az alkalom se megfelelő. Most csak röviden megismétlem: Gara nem ismerte az első világháború után született magyar költők műveit, így Pilinszky János költészetének jelentőségével sem volt tisztában. Nem egyedül szerkesztette az antológiát, voltunk jó néhányan, Párizsban élő magyarok, akik rendelkezésére bocsátottuk verseskönyveinket, és ha kellett, tanáccsal szolgáltunk neki. Az egyes költők művét és életét röviden bemutató szövegek jó részét Sipos Gyula írta, mások nyersfordításokat készítettek a francia költők számára, és szükség esetén megvitatták velük a szövegeket. Garát valószínűleg az a munkatársa világosította fel Pilinszky jelentőségéről, aki a két háború között született költők verseit válogatta számára. Gara ugyanis költészetünk általa nem jól ismert vagy előtte teljesen ismeretlen korszakainak szerkesztését, igen helyesen, valamelyik nála tájékozottabb munkatársára bízta.

Egyébként nem Pilinszky volt az első nagy költőnk, akinek eredetiségét és fontosságát nem ismerte fel idejében. Ő maga beszélte el nekem, hogy a húszas években, amikor Párizsban egy magyar irodalmi lapot szerkesztett, József Attila is bekopogtatott hozzá néhány verssel, hogy közölné-e újságjában, s ő azzal a megjegyzéssel adta vissza neki a verseket, hogy nem ütik meg a mértéket. Gara kitűnő szimatára vall az is, hogy Párizsból 1952-ben, a Rákosi-korszak mélypontján költözött haza, mert részt akart venni a szocializmus építésében. 1956-ban abbahagyta az építkezést, és visszaemigrált Párizsba. Talán még Bán Zoltán András se tartja túlzásnak, ha azt mondom, hogy Gara irodalmi és politikai ítélete nem volt elég biztos.

Bán cikkének visszatérő motívuma a vád, hogy könyvemben (vagyis hát könyvünkben, mivel abból 32 levél Pilinszkyé), illetéktelenül beleszóltam a költő „magánéletébe”. Én eddig úgy tudtam, hogy egy halott magánéletébe nem lehet beleszólni, se jogosan, se illetéktelenül, mert ahhoz időgépre volna szükség. Másrészt, a Pilinszky iránt érdeklődő biográfusok és irodalomtörténészek nagyítóval vizsgálják a költő életének és művének minden részletét. A leveleket, hozzájuk fűzött jegyzeteimmel és néhány epizód leírásával, részben azért adtam közre, hogy munkájukban segítségükre legyek. Még sehol nem olvastam, hogy a kortársak beszámolóit egy költő életének egy-egy mozzanatáról vagy szakaszáról, bárki is illetéktelen beleszólásnak minősítette volna.

Itt jegyzem meg, hogy a könyv gépiratát három, Pilinszky Jánoshoz közel álló személy lektorálta. Ha őket semmi nem sértette vagy zavarta a szövegben, kinek vagy minek a nevében hepciáskodik Bán Zoltán András?

J. G. Ballard A nap birodalma című önéletrajzi regényének ifjú főhőse, Jim, egy japán gyűjtőtáborból kiszabadulva hosszú időn át nem tud különbséget tenni élet és halál között. Cikkéből ítélve Bán is japán gyűjtőtáborból érkezik. Először azzal vádol, hogy beleszóltam egy halott életébe, majd cikkének utolsó bekezdésében, így ír: „A valódi Pilinszky Jánost nem leveleiből és kávéházi monológjaiból ismerjük meg… akkor halljuk igazán, amikor hallgat.” Pilinszky 1981. május 27-e óta hallgat, és hallgatni fog a feltámadásig. Hogyan hallhatjuk a halott költőt? A hanglemez a múltból beszél. Mit ajánl az okkult recenzens? Asztaltáncoltatást? Pilinszky, amíg itt élt közöttünk, ellentétben Bán képzelgésével, nem volt szófukar: Angliában sem habozott megszólalni. Minden alapot nélkülöz a mese, hogy Pilinszky és Hughes együtt hallgattak. Közbevetőleg megkérdem: hol volt szó „kávéházi monológok”-ról? A megbírált könyvben sehol. Újabb hasalás?

A felsorolt példák szépen illusztrálják, hogy a recenzens személyében irodalmi skalpvadásszal van dolgunk, aki könnyen túlteszi magát saját tájékozatlanságán, és nem habozik az ismereteiben mutatkozó hézagokat légből kapott adatokkal vagy alaptalan gyanúsításokkal kitölteni: fő az, hogy a tekintélyt biztosító skalpok ott lógjanak az övén. Jutta Scherrert például kinevezi Pilinszky utolsó nagy szerelmének, és szememre veti, hogy e hölggyel szemben „intoleráns” vagyok. Aki ismeri a tényeket, annak számára nem meglepetés, hogy a költő utolsó nagy szerelme nem Jutta Scherrer, hanem Ingrid Ficheux volt. Akit a Juttával történt szakítás után ismert meg, és egy évvel halála előtt vett feleségül. (A szakítást Juttával Pilinszky kezdeményezte.) Persze, a szerető feleség nem illik bele recenzensünk regényes kritikájába: őt teljesen eltünteti.

Ide tartozik még, hogy Ingrid meg akart tanulni magyarul, nem úgy, mint Jutta, aki még azt is rossz néven vette, hogy Pilinszky az ő jelenlétében magyarul beszélt barátaival. Nem szerette a magyarokat, részben ezért nem akart Magyarországra költözni. Mentalitására jellemző a következő epizód. Egy alkalommal beszélgetés vagy vita közben megjegyezte: neki, ha Bartók zenéjét hallja, sose jut eszébe, hogy ez a zeneszerző magyar. Mire Pilinszky azt felelte: ő viszont, ha Beethoven zenéjét hallgatja, mindig gondol arra, hogy német. Az más – jött a meglepő válasz.

Noha a recenzens egyszer már megdorgált érte, kitartok véleményem mellett, hogy egy porosz marxista vallástörténésznő, aki nem szereti se a magyarokat, se a magyar nyelvet, és nincs érzéke a lírai költészethez, az nem eszményi élettárs egy magyar lírikusnak, különösen, ha a szóban forgó poéta hívő katolikus. Sajnos a legjobb költővel is előfordulhat, és gyakran elő is fordul, hogy olyan hölgy bűvöli el, aki nem illik hozzá és vice versa. Ezt végül Pilinszky is belátta, és ma már csak Bán Zoltán András, a gáláns skalpvadász, tart ki regényes kritikájának hősnője mellett.

Marad a „félbarátság” teóriája. Hogy két ember között a barátság milyen szoros vagy laza, annak megállapítására egyedül ők illetékesek. Ez esetben az egyik, Pilinszky meghalt, a másik én vagyok. De Bán cikkének már a címéből kiderül, hogy nem hisz nekem, más szóval: hazugsággal gyanúsít. Pilinszky levelei önmagukért beszélnek, Bán azonban neki sem hisz. Őellene, ha lehet, még súlyosabb vádak hangzanak el: önzés, érdekeinek „már-már” kíméletlen érvényesítése (jó trükk ez a „már-már”: úgy vádol, mintha nem vádolna!), közöny embertársai iránt, és a ki nem mondott, de félreérthetetlenül komisz vád, hogy őszintétlen volt és képmutató, hiszen Bán szerint csak színlelte a barátságot, amíg szüksége volt rám, azután nem habozott „életéből kihagyni”. Ami annál sértőbb, mert egy szó se igaz belőle. Pilinszky János az egyik legtisztább szívű ember volt, akivel valaha találkoztam, és Bán Zoltán András szégyellheti magát – ha ugyan képes rá.

Csokits János

Válasz Csokits Jánosnak

Csokits János felszólít rá, hogy szégyelljem magam – „ha ugyan képes vagyok erre”. Meg is tenném örömest – hiszen egy olyan nagy költő, mint Pilinszky János esetében minden „inszinuáció és ferdítés” megbocsáthatatlan hiba lenne – de azt gondolom, hogy nincsen rá okom. Hiszen nyilvánvaló, hogy cikkem egyetlen „téves idézetet” sem tartalmazott, azt azonban könnyű szívvel elismerem, hogy interpretációm sok tekintetben eltérő a Csokits Jánosétól. Ez viszont értelmezés volt, vagyis zárt és átgondolt rendszer (nem gyanúsítgatások laza halmaza) – hadd legyen ez a kritikus joga és kötelessége. Csokitsnak viszont ugyancsak szíve joga, hogy másképpen lássa – fenntartom! – „félbarátja” működését. Olvasói levelének áttanulmányozása után kénytelen vagyok ismét kritikám elejét idézni: „mert eredményei bár számosak, adatai megbízhatóak, beszámolói hitelesek, elemzései többnyire pontosak, pszichológiai megfigyelései gyakran árnyaltak, mindezen örömeinket igencsak megkeserítik a krónikás sokszor kicsinyes filológiai tüsténkedései, személyeskedő megjegyzései…”

Bán Zoltán András

• Visszabeszélő