A „feudálmonopolista” Akadémiáról

Kenesei István [1]

Polónyi István: Az Akadémia diszkrét bája [2] – 2006. október

A kiváló (felső)oktatás-közgazdász, Polónyi István is fontosnak tartotta, hogy az Akadémiáról szóló vita vége felé felmérje, milyen károkat okoz ez a szervezet a magyar tudománynak és gazdaságnak. A Beszélő októberi számában hosszan kárhoztatja a tudomány irányításának feudális kisajátítása és monopolhelyzete miatt. Írása azonban – minden javító szándéka ellenére – számos tévedést és tendenciózus állítást is tartalmaz.

Nem kívánok abba a vitába belemenni, hogy a többszörös hallgatóilétszám-emelkedésen átment felsőoktatás vagy a hatalmas költségnövekedést elszenvedő egészségügy miért nem hasonlít a rendszerváltás óta létszámának és GDP-arányos támogatásának csökkenését megtapasztaló tudományra, hogy az EU-ban (szemben az USA-val) miért nem (teljesen) piacosított sem a felsőoktatás, sem az egészségügy, hogy a magyar felsőoktatás teljes állami támogatása miért maradt nagyjából azonos szinten az elmúlt két évtized alatt,¹ hogy az ipari kutatóintézeteknek a rendszerváltás utáni gyors bezárásával hogyan vesztettük el az alkalmazott kutatások és a szabadalmak fejlesztésének bázisát (ezzel érdektelenné téve Polónyi minden ez irányú érvét), és így tovább. Amúgy egyébként a magyar tudománynak (és benne az akadémiai kutatóhelyek összességének) a teljesítménye és költséghatékonysága egyáltalán nem mondható rossznak: olcsóbban, többet és nagyobb hatásfokkal produkál, mint az összehasonlítható országok.²

Most csak arra koncentrálok, amit a tudomány irányításáról és az akadémiai szervezetben működő kutatóintézetekről mondott Polónyi.

A monopolista Akadémia

„A törvény lényegében érintetlenül átmenti az Akadémia posztszocialista rendszerbeli monopóliumát.” (P. I.) Vajon mennyiben monopolisztikus egy olyan szervezet, amelyben az ország minden tudósa képviselteti, de legalábbis képviseltetheti magát? Az „Akadémia” hazánkban ugyanis két nagy egységet takar: az egyik a „testület”, a másik a kutatóintézetek hálózata. Az Akadé­miá­nak előbbi funk­ció­­jában minden Magyarországon tudományokkal foglalkozó személy tagja lehet. Ehhez „fel kell vétetnie” magát a tudománnyal foglalkozók közé, ami a doktori (PhD) fo­kozat megszerzésével lehetséges. A doktorrá fogadás, a már elismert tudósok által az új jövevény maguk közé fogadása régi és – hadd adjunk itt igazat Polónyinak – valóban „feudalisztikus intézmény”, hiszen a feudalizmus, sőt, a sötét középkor kellős végén találták ki, de ma már semmiben nem különbözik bármely szakmának államilag elismert művelésével szemben támasztott követelményeitől. Tudós természetesen lehet valaki úgy is, hogy nem tagja az Akadémia köztestületének, azaz a köztestületi tagokhoz hasonlóan ugyanúgy részt vehet bármely, akár az Akadémia által szervezett eseményen is – beleértve még az akadémiai doktori cím megszerzését vagy a nagydoktori bíráló bizottsági tagságot is.

Másfelől azonban a tudomány nem egészen olyan, mint a Józsefvárosi piac, ahol befizetem a helypénzt, és azt árulok, amit csak akarok. Inkább egy ideális labdarúgó-bajnokságra hasonlít, ahol az NB I-től a megye II-ig azonos szabályok szerint játszanak, bizonyos minimális követelményeknek eleget tévő pályákon, bíróval, két partjelzővel, kétszer 45 percen át. Mert focizni persze lehet otthon a kertben is, két letett iskolatáskával jelezve a kaput, bemondásra a taccsot, és „három korner – tizenegyes” alapon, csak azt sehol sem „jegyzik”, szemben a nemzeti bajnoksággal (a futballnak a mienkénél jobb vidékein persze).

Az Akadémia tehát, mint a magyar tudósoknak a nem­zetközi tudománnyal együtt élő közössége, bizony meg tudja mondani, hogy milyen szabályok érvényesek, például hogy a kísérleteknek ismételhetőeknek és ellenőrizhetőeknek kell lenniük, hogy az eredményeket nyilvánosságra kell hozni, azaz publikálni kell, hogy ebben a „peer review”, az azonos szakmákban dolgozók névtelen kritikájának az elve kell, hogy érvényesüljön, hogy a tudományos nézeteket nyílt vitákban kell tudni megvédeni, és így tovább. Ez pedig éppen olyan monopólium, amilyen monopóliuma például az ügyvédi kamaráknak vagy az orvosetikai bizottságoknak van a szakmai elvek betartása felett őrködve. (Illetve nem egészen olyan, mert ha egyszer tudóssá lett fogadva valaki, akkor – sajnos – mondhat bármilyen sületlenséget is, a „jo­gosítványát” nem veszti el, szemben az orvossal vagy az ügyvéddel.  Lásd  például az Alinei-féle „etruszk–­ma­gyar nyelvrokonság” ún. elméletet.³)

Ugyanakkor a tudomány és benne az Akadémia tele van késhegyre menő vitákkal: ebben a „feudalista és monopolisztikus” testületben igen sok eltérő nézet, álláspont, elmélet hívei értenek egyet abban, hogy a tudomány azonos szabályok szerint művelendő. E „monopóliumon” kívül elvben persze lehetnek nagy tudományos felfedezések, amit a „brancson belüliek” ugyebár elhallgatnak, el­nyom­nak és ellehetetlenítenek, csakhogy minden ellenkező híresztelés dacára az örökmozgót máig nem alkották meg, és a magyar nyelv hun vagy sumer rokonságát sem sikerült bebizonyítani.

A tudomány ugyanis maga a szabadság: itt az új gondolat vagy felfedezés mindig felszínre vergődik, és előbb-utóbb mindig elismerésben részesül – még ha a „pokol összes kapui”, azaz az ellenkező véleményen lévők vagy az ellenérdekeltek nagy táborai összefognak is.

Az önző Akadémia

„Az Akadémia tagjai és alkalmazottai minden jelentősebb hazai kutatási forrás elosztásának kulcspozíciójában megtalálhatók.” (P. I.) Polónyi itt megint egy kalap alá veszi a testületnek az ország összes tudománnyal foglalkozó intézményét képviselő tagjait az Akadémiával mint kutatóintézeteket irányító szervezettel. A forráselosztásban valóban részt vesznek a – 4/5 részben nem az akadémiai kutatóhálózatban dolgozó – akadémikusok is, a nagyjából ugyanilyen arányú nem akadémikusokkal együtt, de ez a mondat a kutatástámogatás elosztásának arányairól szóló adatok nélkül egy tudós közgazdászhoz méltatlan inszinuáció.

„A 100 (teljes munkaidejű egyenértékű) kutatóra, fejlesztőre jutó publikációk száma több mint kétszer akkora volt 2004-ben a felsőoktatási intézményekben, mint a kutató-fejlesztő intézetekben.” (P. I.)  A rendelkezésemre álló adatok szerint a felsőoktatásban dolgozó 5911 kutató az összes tudományos publikáció 51%-át „állította elő”, szemben az MTA 2402 kutatójával, akik ezek 22%-át jelentették meg 2004-ben.⁴ Ezek az adatok nyilvánvalóan nem egyeznek a Polónyi által közöltekkel, jóllehet valóban azt mutatják, hogy a felsőoktatásban egy kutatóra számítva tényleg valamivel több publikáció jelenik meg, mint az akadémiai kutatóhelyeken, és ez egyáltalán nem hízelgő az utóbbiakra nézve, még akkor sem, ha van egy fontosabb szempont is: az, hogy milyen hatást gyakorolnak ezek a publikációk. És a 4. lábjegyzetben hivatkozott források szerint a 250 nemzetközileg kiemelkedően idézett hazai publikációnak 42%-a származott a felsőoktatásból – azzal a 28%-kal szemben, amely az akadémiai kutatóintézetek terméke volt.⁵

De az ilyen szembeállítások helyett annak a gyakorlatnak kellene elterjednie, hogy az akadémiai és az egyetemi-felsőoktatási kutatóhelyek egymás számára „átjárhatók” legyenek, hiszen a felsőoktatási intézményekben létrehozott akadémiai kutatócsoportok is jól működnek. És az is szükséges például, hogy a felsőoktatás végre ne csak papíron hagyja heverni a l4 éve bevezetett kutató­évet, a „sabbaticalt”, hanem valóban engedje is el oktatóit például az akadémiai intézetekbe egy-egy oktatásmentes félévre vagy tanévre.

Jóllehet az autonómia kérdésére még visszatérek, de hadd jegyezzem meg itt, hogy az alternatív autonómiák éppen a feudális és monopolisztikus törekvések ellenében dolgoznak. Ha például az akadémiai kutatóhálózatot be­ol­vasztanák az egyetemekbe, akkor a tudományos nézetei révén a főnökeivel szembeszegülő kutatónak-oktatónak nem lenne „menekülési lehetősége”, nem lenne egy olyan független intézményrendszer, ahová adott esetben átigazolhatna.

„Fontos hozzátenni, hogy ezek a kutatóintézetek az adófizetők pénzéből működnek – viszont működésüket olyan testületek határozzák meg, amelyekben nagyrészt ugyanezen intézményekben dolgozók ülnek, tehát műkö­dé­süket lényegében önmaguk határozzák meg.” (P. I.) Po­lónyi itt az Akadémiai Kutatóhelyek Tanácsára és annak három kuratóriumára utal, amelyben egyébként összességében nincsenek többségben az intézetek (választott) dolgozói, de valóban a Tanács tagjainak felét végső soron ők választják (a másik felét – ismétlem – az egész magyar tudományosságot képviselő Akadémia közgyűlése).

Ez a kissé „látszatdemokratikus” tanácsi-kuratóriumi rendszer szerintem is rossz,⁶ és szerencsére a tavaly elindult akadémiai reform ennek megváltoztatását is bevette céljai közé. Ez a „testületkomplexum” egyébként végső soron valóságosan elszámol az adófizetők előtt az intézetekbe beruházott pénzeszközökkel: elvégzi az éves jelentések értékelését, és jóváhagyja a közgyűlés számára készített beszámolót is a kutatóhelyek tevékenységéről. Ennek alapján készül aztán a kormány és a parlament számára is a jelentés, amiből aztán az adófizetők (képviselői) megtudják, mire is ment el az a 18 milliárd forint, amibe az intézetek kerülnek. (Megkérdezem, ha már Polónyi szembeállította őket egymással: a felsőoktatás mikor és hogyan számol el a befek­tetett összegekkel?) Az MTA egyébként már a 90-es évek közepén bevezette az intézetek külső szakemberek általi értékelését, és két évvel ezelőtt már a második ilyen vizsgálati kört zárta le. Hangsúlyozom: az értékelő bizottságok összes tagja az akadémiai kutatóhelyeken kívülről jött. A jövőben pedig külföldi szakemberek is részt vesznek az értékelésekben.

A „nagydoktori üzlet”

A „nagydoktorinak” is nevezett „az MTA Doktora” cím a korábbi „tudományok doktora” fokozat örökébe lépett az 1994-es akadémiai törvénnyel. A címmel egyfajta havi juttatás is jár, ami – és ebben igazat kell adnom Po­ló­nyi­nak – valóban unikum a világon, jóllehet teljesítményt díjaz. És persze igaz az is, hogy a magyar professzori fizetés messze elmarad nemcsak az EU-s átlagtól, de a tíz velünk együtt csatlakozott ország átlagától is. A megoldás egyszerű lenne: emeljük fel a nagydoktorok fizetését (ill. nyugdíját), és akkor eltörölhetjük a havi apanázst!

De Polónyinak nem csak a havidíjakkal van baja. „[Az] egyetemi tanári kinevezés[hez] ugyan a törvény nem írta elő a nagydoktori címet (a törvény szerint PhD minősítés és habilitáció volt szükséges), de az egyetemi tanári kinevezést véleményező Akkreditációs Bizottság (ahol a nagydoktori címmel bíró akadémiai és egyetemi képviselők többségben vannak) a nagydoktori címet követelte/követeli meg a kinevezéshez.” (P. I.) Az 1993-as Felsőoktatási törvénnyel (Ftv.) tényleg megszűnt az egyetemi tanárok kinevezésének ehhez a fokozathoz vagy címhez való hozzákötése, a 90-es évek végére azonban kiderült, hogy a professzori stallum (és fizetés) oly nagy csáberőt gyakorolt mind a docensekre, mind az intézmények irányítóira (hiszen  több professzor magasabb intézményi rangot is jelentett), hogy az intézményi belüggyé vált elszaporodó kinevezések miatt szükségessé vált valamilyen minőségi szűrőt beépíteni.

Az akkori kormány a Magyar Akkreditációs Bi­zott­ságot (MAB) jelölte ki erre a feladatra, és személyes emlékeim szerint is a MAB nagyon keményen tiltakozott ellene. Mindamellett, amikor már nem volt kiút, lényegében konszenzussal azt mondta ki, hogy ebben a kis országban fölösleges két minősítési rendszert bevezetni, és küszöbértéknek a nagydoktori „habitust” követelte meg a jelöltektől, azaz az MTA keretei között működő és (megint csak) az egész magyar tudományosságot képviselő Doktori Tanácsnak a közgyűlés által elfogadott elvei alapján kidolgozott mérőszámai, mutatói szerint kell(ett) teljesíteni bizonyos kritériumokat: hazai és nemzetközi publikációkat, hivatkozásokat, ismertséget és elismertséget felmutatni – de nem magát a nagydoktori címet! Hogy többségben voltak a nagydoktori címek birtokosai a MAB-ban? De hát az egyetemi tanárok túlnyomó többsége akkor (még) nagydoktor volt! És ki más döntsön a jövendő egyetemi tanárok megítéléséről, mint aki maga is az?

„A másik ilyen példa a doktori képzés, amelynek elindításához, azaz a doktori iskola alapításához az Akkreditációs Bizottság három nagydoktor alapító tagságát követelte/követeli meg.” (P. I.) (Erről rövidesen tényleg csak múlt időben beszélhetünk majd, hála a már elkészült, de még ki nem hirdetett új kormányrendeletnek.) Amint az előbb igyekeztem kifejteni, a nagydoktori követelmények többek között a nemzetközi ismertséget és elismertséget írják elő. Ugyan hogyan lehet elvárni, hogy jól működjön egy doktori iskola, ha vezető oktatóiról csak a megye II-ben tudnak? Ha ugyanis van jelentős külföldi publikációs te­vé­kenységük, akkor a nagydoktori cím (a „habitus”) már meg is van. Akkor mi akadálya van a cím megszerzésének? Lássuk világosan, hogy a Polónyi által annyira kárhoztatott országos (akadémiai) autonómiának az ellenpárja az az egyetemi autonómia, amely a döntésekben a külső szakértőket mellőzve a bezárkózást, a provincializmust segíti elő. A nemzetközi színvonalat számon kérő és a helyi viszonyoktól független országos szintű minősítési rendszer, amelyet a nagydoktori cím, ha nem is garantál (hiszen abszolút ki­fogástalanul persze ez se működik), de többé-kevésbé le­he­tővé tesz, éppen a felsőoktatás mi­nőségének a biztosítását és biztonságát teremti meg. A nagydoktort ugyan­­is a többszintű értékelés során egy ország tudományossága ismeri el, nem csupán a saját intézményében alkalmasint „Nyuszi rokonaiból és üzletfeleiből” álló habilitációs bíráló bizottság.

Polónyi alaposan téved, amikor azt hiszi, hogy a nagydoktorokat „meg lehet venni” a doktori iskolák számára máshonnan, ahol már ki vannak nevezve az illetők professzoroknak. A jelenleg érvényes szabályozás szerint ugyanis mindenki csak egyetlen doktori iskolában lehet ún. alapító tag, tehát ha egy másik intézmény „megveszi”, azaz elcsábítja, akkor „anyaintézményében” nem szerepelhet a doktori iskola tagjaként. Akkor meg ott minek is tartanák meg tovább? Az Ftv., illetve a kormányrendelet pedig azt is előírja, hogy alapító tag csak teljes állásban lehet, ahhoz pedig az Ftv. szerint heti tíz órát kell tartani. Aki ezt havi egy-két látogatással teljesíteni tudja (ahogy azt Polónyi írja), az előtt leveszem a kalapomat. (Ha viszont az egyetemén ezt megengedik, akkor annak a vezetői sértik a törvényt.)

A korfa

Aki az akadémikusok korátlagát emlegeti, az egy meglehetősen közhelyes témát próbál tendenciózusan tálalni, mondván: öregek gyülekezete irányítja a magyar tudományt. Csakhogy a korátlag emelkedése egyszerűen annak a következménye, hogy a bármilyen fiatalon is megválasztott akadémikus ma már bizony sokáig él. De nem az az érdekes adat, hogy mik a korátlagok, hanem az, hogy milyen életkorban választják meg az akadémikusokat, illetve milyen életkorban lesznek a tudósok nagydoktorok. Polónyi a „rendes taggá” választás adatait idézi, pedig az akadémikus a „levelező taggá” választáskor „születik”. Az egész Akadémiára nézve nincsenek ilyen adataim, de a Nyelv- és Iro­da­lomtudományi Osztály 1990 óta megválasztott új (levelező) tagjainak átlagéletkora megválasztásukkor 56,5 év körül volt, ez pedig nem is olyan rossz átlag, ha azt is hozzávesszük, hogy választottak a múlt rendszerben háttérbe szorított 80 éves tudóst is maguk közé.⁷ Ezzel együtt persze igaz, hogy egy magas korátlagú intézmény a tudomány szükségleteihez képest törvényszerűen túl konzervatív, és én is úgy gondolom, hogy a jelentős tudósi életpályák elismerése az akadémiai tagsággal nem kell, hogy túlméretezett döntési kompetenciákkal járjon együtt.

Mindezzel viszont szemben áll az akadémiai kutatóhálózat korátlaga: itt ugyanis kötelező nyugdíjkorhatárok vannak, nem úgy, mint az akadémikusoknál. Ezekkel az adatokkal pedig Polónyi nem érvel, pedig azok azt mutatják, hogy a kutatóintézetek munkatársai meglepően fiatalok: 46%-uk van 40 év alatt. (Ne feledjük, hogy a kutatói pálya 23-28 éves korban kezdődik!) Mindössze 25%-uk életkora haladja meg az 56 évet, és 28% van 40-55 között.⁸

Autonómia vagy?

Polónyi nem mondja ki, de sejteti, hogy a tudományt, azaz a tudomány irányítását és a kutatóhálózatot ki kellene venni az „MTA szárnyai” alól, mert „a hazai tudományos életet […] egy feudalisztikus intézmény, a Magyar Tudományos Akadémia monopolizálja”. Ugyan tesz némi célzásokat a felsőoktatás és az egészségügy piacosítására, mint követendő példákra, de végig nem derül ki, milyen alternatív elképzelései lennének.

A tudomány autonómiája magának a tudósnak a szabadságát teremti meg. Az erről szóló érveket már Po­ló­nyi cikke előtt is részletesen összefoglalták, és csak sajnálni lehet, hogy azokra ebben a cikkében nem reflektált.⁹

Természetesen a világ számos országában működtetnek sikeres spin-off vállalkozásokat, tudományos eredményeket alkalmazó cégeket. De kíváncsi vagyok, milyen követendő példákat tud akárki felhozni a piac által eltartott és alapkutatást végző intézetekre: vajon ki finanszírozta volna a kutatóreaktorokat? És a kritikai összkiadásokat? És ki a magyar középkor kutatását? Azt ugyanis Polónyi mintha elfelejtené, hogy az akadémiai kutatóhálózat eleve az alapkutatásokra jött létre, és csak az utóbbi évtizedek piaci „szirénhangjai”, valamint a gazdasági környezet kemény diktátumai hívták elő a „több lábon állás”, azaz a hazai és nemzetközi pályázatok, a szerződéses munkák stb. felívelését.

A másik lehetőség, hogy az állam jótékony köténye borítson be mindannyiunkat. Sajátos lenne, ha egy liberális gazdaságpolitikus egy autonóm szervezettől „sírná vissza” az állam számára a formálisan soha oda nem tartozó intézményeket. Hiszen éppen a liberális eszmerendszer tagadta mindig, hogy az állam „jó gazda” lenne. Meg aztán gondoljuk el, mi lenne, ha a rémálmaimban szereplő „Kutatásügyi Minisztérium” kiadná az éppen regnáló kormány kedve szerinti kutatási feladatokat, és várná a szája íze szerinti kutatási beszámolókat.

Istenem, ha egyszer megérhetném, hogy Torgyán József legyen a kutatási miniszterem! Azért titokban bízom benne, hogy Polónyi István nem ilyen jövőt képzelt el…

Jegyzetek

1  1993 körül ez 40-50 milliárd forint volt, manapság 230 milliárd körül mozog. Ennél jobb mutatószám az, hogy a magyar felsőoktatás részesedése a GDP-ből az 1992-es 1,12%-ról 2003-ra 1,17%-ra „nőtt”, miközben 1992-ben 117 ezer, 2003-ban viszont 367 ezer hallgató volt a magyar felsőoktatásban. Összehasonlításképpen a 90-es évek elején a Harvard Egyetem éves költségvetése kb. 1,5 milliárd dollár volt. Ez 2004-re 2,5 milliárdra nőtt, lényegében változatlan, nagyon mérsékelten, 1990 óta 18 ezerről a 2004-es 20 ezerre emelkedő hallgatószám mellett. (Források: Harvard University Fact Book 2003–04 http://vpf-web.harvard.edu/ [3] factbook/; Felsőoktatás és felsőoktatási kutatás, KSH, Bp., 2004.

2  Tolnai Márton: Átlag feletti teljesítmény fél-pénzen:

A magyar tudomány a nemzetközi adatok tükrében. MTA TSZI, Bp., 2006. http://www.mta.hu/fileadmin/2006/07/Felpenz.pdf [4]

3  Mario Alinei:  Etrusco: Una Forma Arcaica di Ungherese.

Il Mulino, Bologna, 2003. Vö. pl. Szilágyi János György: Tudomány vagy „tudomány”? Élet és Irodalom, 49. évf. 37. sz. (2005) http://www.es.hu/pd/display.asp?channel=PUBLICISZTIKA0537&article=2005-0918-2124-58-KCUP [5]

4  Fábri György (szerk.): Teljesítmény, autonómia, hagyomány. MTA, Bp., 2006. (Adatok a KSH és a Thomson ISI alapján.) http://mta.hu/fileadmin/2006/12/MTA_akademiai-tudomany.pdf [6]

5  Uott.

6  Vö. vitacikkemet a Népszabadság 2006. nov. 10-i számában. http://www.nol.hu/cikk/423806/ [7]

7  Rendes taggá váláshoz általában két „periódust”, azaz hat évet kell várni – így jön ki Polónyi 63,5 éves választási átlagéletkora az idézett akadémikusi körben.

8  L. 4. jegyzet.

9  Pléh Csaba: A tudomány szabadsága a pénz világában. Magyar Tudomány, 2006/7. http://www.matud.iif.hu/ 06jul/17.html [8]

• Visszabeszélő [12]