Ha valaki filmet forgat az apjáról, annak bizonyára valami elszámolnivalója van vele.
Minden gyereknek vannak vágyképei arról, hogy milyen legyen az apja. Nekem is voltak. Aztán volt szerencsém az apámmal, Jánossal három-négy évet együtt élni, s azalatt megtapasztaltam, hogy vágykép és realitás meglehetősen messze esnek egymástól. Ez gyerekként akkor fájdalmasan érintett, de tizenhat-tizenhét évesen már nem. Tíz évvel később lehetőségem volt ezt a filmet megcsinálni, ami számomra felért egy pszichoanalízissel. Nemcsak azzal az apafigurával sikerült, remélem, magamban elszámolni, akit én teremtettem magamnak, de filmem rímében a „Mindenhol jó, de legjobb otthon” szólásban rejlő kérdésre is választ próbáltam találni.
Arra a kérdésre, hogy hol vagy te otthon?
East, West… home’s best – a felirat egy kis szecessziós dobozon van, amit az anyámtól kaptam ajándékba abból az alkalomból, hogy a kelet-berlini barátomnak sikerült átszökni Nyugat-Berlinbe, s így nekem se kellett többé állandóan átjárkálnom a keleti oldalra. Az anyám ettől az NDK-ba átjárkálástól nagyon féltett, s ezen nagy vitám volt vele. Ő azt mondta, Németországban mindenkiről lehet tudni, hogy kicsoda, lehet tudni a beszédéből vagy abból, hogy milyen könyvei vannak. És hogy nekem mindig tudnom kell, hogy idegen vagyok.
De hát miért? Hisz ott születtél.
Mindenki tudja rólam, mindenki, aki csak ismer. És azt mondják, hogy ez nem probléma, és nem győzik hangsúlyozni, mi mindent tesznek azért, hogy ne legyek annyira idegen.
És te is annak érzed magad? Idegennek?
Ez nagyon nehéz. Kínos kimondani. Hiszen objektíve nincs okom rá, hogy így érezzék. Tökéletes berlini dialektusban beszélek, úgy, mint bármelyik berlini német. De valahogy mégis más, ahogy én használom a nyelvet. És milyen idegenes nevem van! Nem is csak az egyik, de mind a kettő!
Gamma – ez tényleg különös egy név.
Mindig meg kell magyarázni, hogy azért kaptam, mert az apám harmadik gyereke voltam. Ez persze nem rossz, mert ha valakivel megismerkedek, rögtön kialakul egy beszélgetés arról, hogy ki vagyok én, honnan jövök, milyen családom van.
És tulajdonképp milyen családod van? Annak mondható egyáltalán?
Mi az, hogy normális család? Én egy normális emigráns családból származom, egy normális magyar emigráns családból, sőt egy normális magyar zsidó emigráns családból. A szüleim eldöntötték, hogy engem nem tanítanak meg magyarul. Ez egy valódi emigráns döntés volt, azt akarták, hogy asszimilálódjak, hogy így legyek szabad. Az anyám azt mondta, hogy a magyarnak ott nem volt közege. Pedig a hetvenes években mindenki, aki kapott útlevelet, odajött Nyugat-Berlinbe, és a mi otthonunk a maga módján valamiféle kellemes magyar centrummá alakult. És én is jártam Magyarországra minden évben, gyerekkorom óta, egész nyarakat töltöttem itt. Valami lelki gátlás lehet az oka, hogy mégse kezdtem el magyarul beszélni.
Hogyan alkalmazkodtál Kanadához, amikor kislány korodban néhány évre odakerültél az apádhoz?
A szüleim úgy döntöttek, hogy tizenkét éves koromban menjek oda, hogy az apámmal legyek. Ez a számukra teljesen természetes volt, de én nagy terheket viseltem el, igazi, gyakori fejfájásokkal. De világos volt, hogy nagyon bátran kell viselkednem, hogy ezt a próbát ki kell állnom.
Végül is hol érzed magad a leginkább otthon?
Berlinben, de még pontosabb, ha azt mondom, hogy a lakásomban. Nagyon sokat munkálkodtam azon, hogy legyen egy otthonom. Mindig rengeteget utaztam, Berlinből el, vissza és megint el, otthonom pedig nem volt. Most, az utolsó két-három évben megpróbáltam gyökeret ereszteni. Többedmagammal élek együtt egy lakásban, javarészt olyanokkal, akik ugyancsak idegeneknek számítanak. Nem nemzetiségi, hanem az életmód tekintetében. Sokáig tartott, amíg megtaláltam azokat, akikkel együtt tudok élni, akik elfogadják, hogy nálunk mindig jövésmenés van és vendégek. Mindig vendégek vannak nálunk.
A lakásod Nyugat-Berlinben van?
Igen.
Csak épp Nyugat-Berlin nincs már. Ez mit jelent neked?
Kelet-Berlin viszont még megvan. És most egy új forduló következett be ebben a Kelet–Nyugat-játszmában. Az elmúlt időben két dokumentumfilm-fesztiválon voltam: Nyugaton egy komoly baloldali fórumon, és Keleten, Lipcsében. A keleti dokumentaristák hihetetlenül agresszívek voltak a nyugatiakkal, siránkoztak, és állandóan azt hajtogatták, hogy „ti ezt nem értitek, nem érthetitek”. Ezzel egy határt vontak. Lipcsében például, ha éjjel egy taxiba kerültem másokkal, azok rögtön megkérdezték: Te westüszi vagy, mi? – és kész, nem álltak szóba velem. Szóval Kelet-Berlin, az van még. Ha bemegyek Kelet-Berlinben egy művészkávéházba, leülök, és az első percben elmondok egy úttörőviccet, akkor elfogadnak. Ha nem mondom el ezt a viccet, akkor tíz percen belül valaki biztosan nekem támad, hogy hagyjam abba ezt a westüszi viselkedést. Mielőtt bemegyek valahová, mindig ki kell gondolnom, milyen viccet fogok elmondani, hogy flottul menjen, mert ha megfelel nekik, akkor kellemes estém lesz. De ha csak olyan vagyok, mint egyébként, ha nem produkálom magam, akkor agresszivitásnak vagyok kitéve. Az egész NDK úgy viselkedik most, mint korábban azok, akik onnan menekültek át: félnek attól, hogy nem tudnak eleget a világról, és ettől agresszívek. Úgy látom, hogy most több a korlát, erősebb a határ Kelet és Nyugat közt, mint azelőtt.
A filmszemlén, amikor a filmedet vetítették, sokan voltak a szakmán kívül, sok barát és ismerős. De az apád nem volt ott.
Küldött faxon egy levelet: Zsófi tud a bemutatóról. Mint már mondtam. Sajnos, igazán fájlalom, de 6-án nem tudok Budapesten lenni. Épp most érkeztem vissza Zágrábból, és 12-én megyek Kijevbe, ezer és ezer elintéznivaló az asztalomon. Egy kicsit fárasztó a hideg és a tél. Nyak- és lábtörést! Jelentkezz, ha valahol olcsó telefonálási lehetőség adódik. Örök híved: János. Hát most nem tudott eljönni. De egyébként az egész életét az határozta meg, hogy a gyerekeivel meg a barátaival való találkozásokat szervezte. Vancouveri professzorként állandóan európai konferenciákat szervezett, mert akkor utazhatott, és találkozhatott velünk.
Te is sokat utazol.
Azért választottam a filmcsinálást és az újságírást foglalkozásul, mert több nyelvet kell tudni hozzá, és lehet utazásokat tervezni. Lehet mindig útra készen állni egy kofferrel.
- Kultúra [6]