Skip to main content

Célfotó

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Tb- és üt-választások


Szombaton rövid, mindössze háromórás tárgyalás után megegyezett az Érdekegyeztető Tanács (ÉT) a két törvénytervezet vitás részleteiben. A tb-választásokat valamelyik május 7-e és 21-e közé eső pénteki napra tűzik ki, az üzemitanács-választásokra pedig vagy a tb-választás napján, vagy attól számítva egy héten belül, de legkésőbb május 28-ig kerülhet sor. A szakszervezetek érvelése szerint ugyanis ha előbb volna üt-választás, a helyi szimpátiák túlságosan is meghatároznák a tb-választás kimenetelét. Némely konföderációk (nem az MSZOSZ és nem a Liga) jónak látták volna, ha a tb-választás után néhány napig nem hoznák nyilvánosságra az eredményeket (nehogy kedvezőtlenül befolyásolják a munkahelyi erőviszonyokat), de ezt a kormány- és a munkaadói oldal nem fogadta el.

A megegyezés után Herczog László, a munkaügy helyettes államtitkára arra intette a szakszervezeteket, hogy – bár ténykedésük természetes velejárójának tekinti a lobbyzást – ne okozzanak kalamajkát az utolsó pillanatban, honatyai közvetítéssel bepasszírozott módosító indítványaikkal. A Ligára és a munkástanácsokra célzott, akiknek javaslatai ott keringtek a parlamentben Mile Lajos (MDF) és Horváth László (Fidesz) neve alatt. Abban mesterkedtek, hogy a „reprezentativitás lebegtetését” csempésszék be a megújuló érdekképviseleti rendszerbe. Amelyik szakszervezet tudniillik legalább tíz százalékot szerez az üzemitanács-választásokon, azokat, mint reprezentatív érdekképviselőket, valóságos szakszervezeti jogosítványok illetik meg a munkatörvénykönyv szerint. Viszont mivel az útválasztásokat elhalasztották a szakszervezeti vagyonvita miatt, a reprezentativitáshoz kötődő jogokat (kollektív szerződés megkötése, kifogásolási jog, szakszervezeti tisztségviselők védelme) átmeneti szabályok rendezik. Ezt az átmenetiséget szerették volna meghosszabbítani ’95-ig olyképpen, hogy a most, májusban sorra kerülő üzemitanács-választások még ne számítsanak abból a szempontból, melyik szakszervezet köthet kollektív szerződést; e jog addig is együttesen illesse meg a nagy és a kis szakszervezeteket, ha pedig kollektív szerződés-ügyben nézeteltérés támadna köztük – így a „lebegtetők” –, akkor döntsenek szavazással a munkavállalók. A másik javaslatuk az volt, hogy ha egy országos konföderáció tíz százalékot ér el a tb-választásokon, akkor tagszervezetei is élvezhessék e sikert, és reprezentatívvá előlépve vehessék föl a munkaharcot.

E két javaslat a gyenge, de remélhetőleg még megerősödő munkahelyi szakszervezeteknek szeretett volna adni még egy esélyt. De a Liga és a munkástanácsok egyedül maradtak, és már a pénteki szakszervezetközi egyeztetőn is kénytelenek voltak kompromisszumot kötni. A többi konföderációnak, a munkaadói szervezeteknek és a kormánynak elege van a zaklatott „munkahelyi rendszerváltó” metódusból, abból, hogy nem tudni, a munka egyes helyein kell-e még tartani a kis szervezetek elszánt aktivistáitól. Nagy Sándor MSZOSZ-elnök „szakmailag abszurdnak” tartja a „lebegtetést”, szerinte, ha egyszer választás van, abból le is kell vonni a megfelelő következtetéseket. A munkaadói szervezetek szerint a vállalaton belüli erőviszonyoknak kell dönteni a vállalaton belüli érdekképviseletről, hiszen a menedzsereknek „kiszámítható partnerekre” van szükségük; e megfontolásból elutasították a tb-választás figyelembevételét, mint „kívülről”, sőt „felülről” jövő megoldást.

Abban állapodtak meg végül, hogy a kollektív szerződéskötési jog csak a reprezentatív szakszervezeteket illesse meg, de „a kollektív szerződésbe nem tartozó kérdésekben” a kis szakszervezeteknek is meg kell adni a kifogásolás jogát, ami az ő védenceiket sújtó „jogellenes munkáltatói intézkedések” ellen jelenthet némi menedéket. Továbbá a kis szakszervezetek tisztségviselői is kapják meg azt a jogvédelmet, amelyet az új rendszer munkatörvénykönyve eddig szűkmarkúan megtagadott tőlük. A jogvédelem azt jelenti, hogy e tisztségviselőknek más beosztásba helyezéséhez, rendes felmondással való elbocsátásához meg kell szerezni a felsőbb szakszervezeti szerv egyetértését. A kompromisszumot végül hétfőn az ÉT nevében Herczog László lobbyzta ki a parlament szociális bizottságában; egyszersmind visszavonták a Mile- és a Horváth-féle módosítványokat.

A kedd este remélhetőleg szavazásra kerülő törvénytervezeteket az Érdekegyeztető Tanács (ÉT) novemberi megállapodását követően készítette elő a munkaügy és a népjólét, a szakszervezetek szakértőivel együtt. A nevezetes ÉT-ülésen a hat szakszervezet (az Autonóm Szakszervezetek, az Értelmiségi Szakszervezeti Tömörülés, a Liga, az MSZOSZ, a munkástanácsok és a Szakszervezetek Együttműködési Fóruma) kivívta, hogy fogadja el a kormány a maguk szeptemberi egyezségét az idei évet érintő költségvetési és szociális intézkedések mellett, árukapcsolásként. A kormány persze berzenkedett ettől, főként amiatt a koalíciós spekuláció miatt, hogy a vagyonügy rendezése kampánypénzekhez juttathatja az MSZOSZ-t és közvetve az MSZP-t a ’94-es választásokon. A gyakorlatias Monopoly csoport és nyomában a még gyakorlatiasabb Schamschula György akkori munkaügyi államtitkár ezt a fölfogást a szakszervezeti vagyon „időleges” államosításának, esetleg általános munkavállalói alapítvánnyá alakításának ötlete mögé rejtette. Az MDF-es pártvonal a kormányon belül is hónapokig viaskodott a pragmatikusabb irányzattal, amely nem kényszerű realitásként, hanem tárgyalófélként ismerte el a szakszervezeteket. Az ÉT-ülésen a szakszervezetek és a közelgő költségvetés nyomására a józanabbik nézet kerekedett fölül; csak szurkolhattunk annak, hogy tartson ki a kormány e győzelme mellett.

A hatok szeptemberben megegyeztek a SZOT-örökség tételes fölosztásáról, és javasolták, hogy az ágazati (valamikor nem közvetlenül a SZOT-hoz tartozó) szakszervezeti vagyonok hovatartozását két lépcsőben döntsék el: előbb a használat jogát mérjék ki a mostani üzemitanács-választások alapján, a végleges tulajdonjogot pedig a következő üt-választások szerint kapják meg az egymással versengő szakszervezetek.

Tekintettel e megállapodásra, most módosítják a XXVIII-as törvényt: eltekintenek a szakszervezetközi választástól (szimpátiaválasztástól) mint vagyonmegosztó elvtől, ehelyett emelik be a hatok egyezségét. A vagyonmegosztó elvet pedig áprilisban alkotmányhoz illőnek találta az Alkotmánybíróság (Beszélő, 1992. május 2.), a szakszervezetek mégis tanácsosnak látták szeptemberben a megállapodást. Az MSZOSZ féltette az ágazati vagyont (a SZOT-vagyon már úgysem volt menthető), a Liga és a munkástanácsok pedig belátták: nyomósabb politikai támogatást nem remélhetnek, mint amennyit a XXVIII-as törvénnyel megkaptak, és még kilátástalanabbá válik a szakszervezeti pluralizmus, a kis szakszervezetek helyzete, ha nem egyeznek meg.

A szimpátiaválasztás szerepét így a tb-választások veszik át. Az idevágó törvénytervezet szerint az országos konföderációk vagy szakszervezetek erre alakult koalíciója (amelyek legalább 3 nemzetgazdasági ágazatban, legalább 5 megyében, legalább 100 bejegyzett tagszervezettel működnek) indulhatnak a nyugdíj-biztosítási önkormányzat 32, valamint az egészségügyi önkormányzat 30 képviselői helyéért. A két önkormányzat közgyűlésének összesen 60-60 tagja lesz, a fennmaradó helyeket a munkáltatók töltik be, delegálás útján. A szakszervezeti képviselőknek bizonnyal komoly legitimitást ad egy országos választás, aminél csak felelősségük és gondjuk lesz nagyobb: egy csőddel küszködő tb-országot kell birtokba venniük. Másrészről a tb finanszírozási gondjai okot-ürügyet szolgáltattak sokaknak arra, hogy halogassák a tb-választást, és továbbra is államigazgatási eljárással, tehát minél ellenőrizetlenebbül folyjék a tb-ügymenet. ’91 végén például, amikor bizonyossá vált, hogy egyhamar nem lesznek szakszervezeti választások, Frajna Imre (Fidesz) és mögé bújva az MDF megfúrta azt a szabad demokrata törekvést, hogy legalább ideiglenesen (delegálás alapján) állítsák föl a tb-önkormányzatokat.

Még pár hete, a tb-választási törvény parlamenti vitáján is akadt atya e honban – éspedig Balogh Gábor, független (volt KDNP-s) képviselő, valamikor Pest megyei tb-ellenőr –, aki, egykori Apró Antal-; Gáspár Sándor- és szintúgy archív Csehák Judit-idézetekkel fölvértezve támadta a társadalombiztosítás úgymond „szakszervezeti irányítását”, és azt találta célszerűnek, hogy a tb-választásokat „valamiképpen elodázzuk”. A vagyonügyben szintén e független honatya, továbbá a kisgazdák és a Balás–Zacsek–Halász–Fekete Monopoly-négyes bombázták a hatok megállapodását, amire a mostani törvényjavaslat épül. Valósággal föl voltak dúlva, amiért olyasmiről kell törvényt hozni, amiről parlamenten kívüliek döntöttek. „Ha az érdekképviseletek egyezségét és komolyságát – jegyezte meg e ponton Juhász Pál (SZDSZ) – kétségbe vonjuk, mert rajtunk kívül vannak, akkor csak azt érjük el, hogy a mi komolyságunkat és a mi hozzáértésünket is örökké kétségbe vonják.” A parlamentnek – tette hozzá – „abban érdemes döntenie, amiben muszáj”.

Nevezettek hol egyenlően osztották volna meg a volt SZOT-vagyont a konföderációk között, hol kihasítottak volna belőle egy részt „a szakszervezetnek nem minősülő… egyéb szerveződéseknek”, hol meg csak a vagyon harmadát osztották volna föl (szimpátiaválasztás alapján), másik kétharmadát pedig blokkolták volna a későbbi választásokig, mármint ha nem csap le rá valamilyen „törvény eltérő rendelkezése”. De javaslataikat a bizottságok egyharmaddal sem támogatták, tehát a kormány és pártjai végül is tartották magukat a novemberi ÉT-megállapodáshoz. A tb-választás sikerének előmozdítása került előtérbe. Szabad demokraták (nevük megtalálható lapunk impresszumában) javasolták például, hogy a tb-választáson a munkahelyi szavazást pénteki napon, a lakóhelyi szavazást a rá következő vasárnapon rendezzék meg, így ösztönözve, hogy több állampolgár vegyen részt. Ezt költségokokra hivatkozva nem támogatja a kormány.

A népjólét és a szakszervezetek mindenképp gondoskodni szerettek volna arról, hogy a választás érvényes legyen, ezért nem kívántak megszabni alsó részvételi határt. Kis Gyula, a szociális bizottság MDF-es elnöke azonban előbb 50, majd ebből engedve 25 százalékos limitet szorgalmazott. Mivel komoly helyről érkezett a javaslat, a szakszervezetek okkal érezték, hogy veszélybe került a választás ügye. Némi előkészületek után, a szombati ÉT-ülésen olyan kompromisszumot fogadtak el, amely szerint a tb-választás legalább 20 százalékos részvétel mellett érvényes, de ha kevesebb állampolgár megy el szavazni, akkor a legalább 6 százalékos támogatottságot megszerző konföderációk delegálhatnak képviselőt a tb-önkormányzatokba. Hétfőn viszont a szociális bizottságban leszavazta e kompromisszumot az MDF és a szakértő Fidesz. A Fidesz, elsajátítva az MDF-es észjárást, kampánymegfontolásokból lesajnálja az ÉT-t. A fiatalok szakértő jóslata szerint az alacsony részvételi küszöb az MSZOSZ-nek kedvezne.






















Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon