Sok minden nincs még megírva. Így például Massimo Montanari Éhség és bőség – A táplálkozás európai kultúrtörténete című könyvében arra hívja fel a figyelmet, hogy „a tészta története még nincs megírva”. A marosvásárhelyi Lorand Gaspar Boldog Arábia című művében pedig arra, hogy „tudtommal mindmáig senki sem foglalkozott a kecskék szerepével a közel-keleti civilizáció történetében”. Minthogy sem a tésztához, sem a kecskékhez nem értek, így inkább a párttörténettel foglalkoznék alant, annál is inkább, mert a szóban forgó párt, az UPP, illetve utódja, az NPP történetét én ismerhetem a legjobban. Ám történész nem lévén, nincs módomban megállapítani, tényleg én alapítottam-e meg az egykori szocialista országokban az első, ellenzéki és illegális pártot, már ami a nyolcvanas éveket illeti. S aki elsőként vetette papírra egy pártprogramban, 1987-ben, 14 évesen, hogy többpártrendszer és NATO-csapatok kellenek Jugoszláviában.
Húsz évvel a pártépítés után, most, hogy kis archívumomból előkapartam a mappát, amelyet többször úgy eldugtam, hogy évekig sem találtam, némi szégyenérzet elegyedik büszkeségemmel. Ennek leginkább az az oka, hogy nem tudom, 14-16 éves koromban merész, bátor ember voltam-e, vagy csak tájékozatlan, műveletlen és naiv, aki „pártot játszott”. Bizonyos tények arra utalnak, utóbbi jelzők csak hellyel-közzel állják meg helyüket, bár most, hogy visszaolvasom a „párt” okiratait, kissé hüledezem is.
Politikai szocializációmról talán annyit, hogy már négyévesen olthatatlan vágyat éreztem az újságpapír iránt. Olvasni ugyan nem tudtam, de vasárnaponként, hajnalok hajnalán azzal ébresztettem szüleimet, hogy ideje volna elmenni a trafikba a Magyar Szóért. Apámék, megunván követelődzésemet, elindítottak újságért. Az út a piac mellett vezetett, ahol a nénikék el nem tudták képzelni, miért sétafikál kora reggel egy négyéves gyerek újsággal a kezében. Miután elmagyaráztam, almával jutalmaztak, egyszersmind lustáknak képzelték szüleimet. Később már olvasni tudó bátyámat maceráltam azzal, lesz szíves felolvasni nekem az aktuális híreket.
Hogy hétévesen pionír lettem, piros kendővel a nyakamban, kék partizánsapkával a fejemen, kinyilvánítottam kívánságomat, hogy belépnék a pártba. Ezt apámnak mondhattam el, aki már a hetvenes évek elején kilépett a Jugoszláv Kommunista Szövetségből. Nagynéném által üzente meg, hogy ha lesz párttagságim, nem lesz apám. Ez kavarta össze fejemben a „gondolataimat”, akárcsak egy 1981-ben, Szabadkán lejátszott jugoszláv–magyar focimeccs; ekkor a kinek kell szurkolni? kérdésen méláztam el, azon, mit jelenthet egyszerre jugoszlávnak és magyarnak lenni. Tito iránti elkötelezettségem valamivel későbbig tartott ki.
Rémlik még, talán hatodikos voltam, hogy egyik osztálytársammal Margaret Thatcher politikájáról vitatkoztunk. Talán az angol bányászsztrájkok kapcsán. Az iraki–iráni háborút is megtárgyaltuk, miközben kalandregényeket csereberélgettünk. Természetesen véleményünket a Magyar Szó és az újvidéki tévé magyar híradójának tudósításaira alapoztuk, amelyek – követvén a hivatalos jugoszláv, „el nem kötelezett” politikát – egyszersmind arab- és palesztinpártiak is voltak. Jasszer Arafat, PFSZ, harmadik világ, felszabadulás az imperializmus járma alól mindenek fölött. A propaganda hatására én sem gondoltam mást, bár nyilván az egészből semmit sem értettem. A jugoszláv sajtó ugyan nem volt antiszemita, de ifjú lelkemben éppen eléggé elhintette a palesztin terroristák iránti áhítatot.
Arról, hogy mi volt és mi van, gőzöm sem lehetett, hisz a jugoszláviai történelemoktatás elsősorban partizánjaink hősiességét emelte ki, a holokausztot talán ha félmondatban említették meg, bár e félmondatban sem vagyok biztos. Mindegy: a palesztinok lázadtak, és 14 évesen az ember lázadni akar. Feltételezem, Abu Nidalról is sokat írhattak, mert megalapítottam egy terrorista szervezetet, valamikor 1985–86-ban, amely az ő nevét vette fel. Programot ugyan nem gyártottam, de párttagsági könyvet igen: kemény kartonpapír volt a fedlap, cérnával fűztem össze a lapokat. A cél az volt, hogy mindennap el kell követni egy terrorista gonosztettet a rezsim ellenében. Hogy az izraeli vagy a jugoszláv ellen, az sem akkor nem volt emlékezetemben világos, sem ma. Az biztos, hogy zsidóellenes nem lehettem, mert a zsidókról éppen semmit sem hallottunk, tehát úgy általában valami-ellenes lehettem. Az angolórákon – amelyek délutánonként voltak, fakultatíve, s természetesen semmit sem tanultunk meg – egy-két havert verbuváltam is a terrorszervezetbe, de ennyiben is maradtunk. Ami bizonyos, hogy párttagsági könyvembe bejegyeztem: a rendszer elleni hadjárat során elloptam és megsemmisítettem két kerámiatárgyat a képzőművészeti szertárból. Annak ellenére, hogy magam is kerámiáztam. Ez esett kézre. Más terrorista cselekményre viszont, talán bátorság híján – s kevésbé, hogy beláttam, mindez merő baromság –, már nem került sor.
Nem sokkal később terroristaszervezet-tagságimat is megsemmisítettem, mert rájöttem, ez így nem megy, Izrael és az arabok messze vannak, és Abu Nidal meg kicsoda? Ma persze mindezt szégyellem, de hát mi a francot gondolhatott egy gyerek annak idején minderről, ha csak a sajtóból tájékozódott?
Időközben olthatatlan vonzalmam a papír és az írógép után egyre fokozódott. Minthogy kinőttem a prepubertáskori vers- és regényírói szenvedélyem, valami komolyabb dolog után kellett néznem. Az biztos, hogy akkortájt semmit sem tudtam, olvastam a ’68-as diáktüntetésekről, a Szolidaritásról, a magyarországi demokratikus ellenzékről, sem a jugoszláviai disszidensekről. Gorbacsov neve persze megvolt. De nyilván a Párt mint olyan lebegett a szemem előtt. Mert ha van kommunista párt, más országokban meg másféle pártok vannak, sőt, egyszerre többféle, miért nem lehet nekem is pártom? Ha már apám anno kitiltott belőle, abból az egyből, ami van. Családunk története ugyan nem volt ismerős előttem, de lassanként lekottázhattam, hogy mindkét nagyapámat elkapták a kommunisták – börtön, vagonban kivégzésre szállítás, üldözés; bár túlélték szerencsésen –, s a két nagymamám, sváb voltuk, származásuk okán, szintén nem tartozott a rendszer kedvencei közé, miképpen a Németországban és Magyarországon élő sváb rokonság sem jókedvében menekült el innen. Tehát némi rendszerellenességet szívhattam be magamba a családi ebédek során a húsleves illata mellett.
Ha szerelmes lettem volna, bizonyosan szerelmes levelet gépelek le – de mert nem voltam az, vagy ha igen, nem mertem ilyesmit írni, maradt a pártalapítás. Némi inspirációt alighanem az otthon porosodó folyóiratokból szereztem. A könyvállomány nem volt nagy, noha népzenei könyvekkel teli voltunk (apám ezzel foglalkozott), én meg mániákusan vetettem/vásároltam a gyerekkönyveket. De talán az egykori Híd- és Új Symposion-számokat lapozgatva jutottam némi szókincshez. Mindez, végül is, érdektelen, a filológusok dolga lehetne.
A pártnak két jelentős korszaka volt. Az egyik a komolyabbik, a másik a nevetségesebb, bár – mint alant majd kiderül – néminemű kockázata is volt, hisz a másik párttag lebukott.
A párt Egységes Jugoszláv Baloldali Illegális Párt – Uniform Jugoslav Progressive Underground Party – néven – rövidítése UPP – 1987. február 19-én alakult meg a vajdasági Kishegyesen, minden ceremónia nélkül. A pártprogram első verziója még a noteszembe íródott. Olykor igen zavaros, hiszen hogyan lehet követelni egyrészt a többpártrendszer bevezetését, másrészt a kommunizmus nagyságának, önuralmának (sic!) csökkentését? A gazdasági program az infláció megfékezéséből és a kisipar gyors ütemű fejlesztéséből állt. Emellett pártunk szorgalmazta a köztársasági elnök nép általi megválasztását és további zavaros népképviseleti konstrukciók mellett azt is, hogy a népek és nemzetiségek közti egyenlőség tényleg valósuljon már meg. A bűnözés abszolút (!) eltörlése mellett a terrorizmus kiirtása is bekerült a programcélok közé, miképpen a tisztviselők, közgazdászok (!) számának csökkentése is. Ma is vállalható viszont az, hogy közeledni kell a nyugati államokhoz, kevésbé, hogy a diákokat be kell vonni a politikába. Viszont a tőzsde bevezetése, a piacgazdálkodás kialakítása 1987 elején alighanem korszerű, hovatovább innovatív gondolat volt. Ezenkívül szót ejtettünk arról, hogy az apartheidet el kéne törölni (ez bizony akkor igen aktuális volt Dél-Afrika okán), és hogy nemcsak a kábítószerezést, de az alkoholos italok fogyasztását és a cigarettázást is meg kell szüntetni. (Nos, a pártelnök azóta az utóbbi kettőben gyökeres fordulatot tett.) Az eredeti, kézzel írott pártprogram utolsó passzusa a környezetvédelem fontosságáról szólt.
Az aláíró: (én), az UPP főtitkára.
Ezek után hosszú-hosszú, macskakaparással írt oldalakon át következik a párt szervezeti felépítése, szigorúan a kommunista mintát követve. A főtitkár (én) az atyaúristen, bár a – jugoszláv szövetségi rendszer mintájára felépített – elnökség, bíróságok, a kabinet szerepe is jól (zavarosan) meghatározott. Hogy a polgárháború alatti jogkompetenciákra miért tértem ki részletesen, nem világos, hisz nyilván nem éreztem meg a közelgő jugoszláviai belháborúk szagát, de kitértem e lehetőségre, miképpen a nemzetközi háborúk esetére is. Pl. be lehetett lépni a nemzetközi háborúba, lehetett várakozó álláspontot elfoglalni, aztán feloszlatni a pártot, alkalomadtán meg egyenesen az ellenfél oldalára állni (?!).
A dokumentáció teljes körű ismertetésétől most eltekintünk, annál is inkább, mert lelkületemet mi sem jellemzi jobban, hogy némely dokumentum hátoldalán a Forma 1-gyel kapcsolatos feljegyzéseim szerepelnek. Ám akkurátusan kidolgoztam a pártszerkezetet is. Egytagú pártom igen optimista lehetett, mert a pártelnökségbe, mely a főtitkár (én) és az elnök alatt volt, nyolc tagot, a kabinetbe 74 tagot, a kabinet alatti köztársasági és tartományi bizottságokba meg vagy 120 tagot irányoztam elő. A segédszerveket is meghatároztam, s mindez nem sokban különbözött az akkori Jugoszlávia pártállami struktúrájától, és mindebből az a következtetés vonható le, hogy többpártrendszer ide vagy oda, magam sem gondoltam másképpen, mint hogy az UPP állampárt lesz. Lett végrehajtó bizottság, igazságügyi főbíróság és ügyészség, adminisztrációs titkárság és hivatalok, propaganda- és terjesztő osztály, pénzügyi osztály, honvédelmi és közbiztonsági osztály (párthadsereg). Pártom előre látta a szakszervezetet is, de ezt később jól áthúztam, talán rájöttem, hogy ez aztán már végképp nem ide való. Volt még tanügyi, sport és művelődési, továbbá fejlesztésügyi és gazdasági osztály is. Mindezt aztán lebontottam szövetségi, köztársasági és tartományi, továbbá községi (járási) alosztályokra.
A pártépítési lendület, legalábbis az irkafirkálás gyakorisága ezt mutatja, megtörhetett, mert legközelebb március 15-én dolgoztam újfent főtitkári pozíciómban. Meglehet, közben elkezdtem legépelni a pártiratokat. Március 15-e természetesen nálunk sem volt piros betűs ünnep, úgyhogy profán dolgokkal foglalkozhattam: az igazságügyi főbíróság és ügyészség munkájának részletes tervét vetettem papírra. A téma nem véletlen: ekkortájt dőlhetett el, hogy középiskolai tanulmányaimat Zentán folytatom, jogi szakközépben.
Az is bizonyos, hogy ekkortájt tanultuk a történelemórákon a titói szocialista Jugoszlávia történelmét (sőt, még a Tito – Forradalom – Béke nevezetű honvédelmi-történelmi versenyre is eljutottunk). Ekkor érzékelhettem, hogy egy párt (akárcsak egy állam) nem ragad le régi nevénél – JKP-ből JKSZ és hasonlók –, és valahol meghallottam az újbaloldali szót is. Így aztán március 22-étől baloldaliból newprogressive, illetve újprogresszív illegális párttá váltunk, a mozaikszó viszont maradt a régi: UPP.
Két hónappal később már vadabb dolgokkal foglalkoztam, ám arra nem emlékszem, hogy a pártot igen érzékenyen érintő botrány már megesett-e (alighanem igen). Mindenesetre május 26-án (iktatószám: A/3-3) megalapítottam az UPP TO-t, azaz az „UPP Terroristic Organization”-t, melyet titkos pártnevemen, H-UPP – főtitkár néven szignáltam. A szervezet azért alakult meg, olvashatjuk, mert „az UPP belátta, hogy győzelméhez fontos egy katonai szervezet is”. Majd kifejtettem: „A névnek megtévesztő jellege is van, mert az UPP határozottan ellenzi a terrorizmust, de csak az olyant, amelynek nincs célja, csupán az emberiséget félemlíti meg. Az UPP új szervezete nem a lakosságot kívánja »terrorizálni«, hanem ellenségeit, persze, ha erre ok van. Azt is meg kell jegyezni, hogy pl. a JKSZ is terrorizálja ellenségeit, félti megszerzett hatalmát, és ezért nem enged meg semmilyen más politikai megnyilvánulást.”
Hoppá. 1987 tavaszán már az újvidéki Képes Ifjúság lelkes olvasója voltam, amely nem átallott beszámolni más köztársaságbéli ifjúsági mozgalmak tevékenységéről sem. Mint az A/3-3 másik oldalán, az A/3-4-es számú, szintén aznapi keltezésű „helyzetelemzésemből” kiolvasható, a szlovén ifjúsági szervezetek által generált botrányok vezettek erre az útra:
„A komunisták (sic!) még egyszer bebizonyították, értenek a melléfogásokhoz. Mert nyilvánvalóan nem a k[ommunista]-ellenesek találták ki a stafétát. [Utalás arra az esetre, amikor egy szlovéniai művészeti csoportosulás olyan plakáttal nyerte meg a stafétahordozási pályázatot, amely egy náci plakát enyhén stilizált verziója volt – a botrány óriási lett, hogy kiderült a „turpisság”.]
Míg Tito élt, rendben van. Éltessék őt, hordozzák a stafétát, hogy örüljön.
De most már minek?”
Ezután, mondhatni: életem első publicisztikájában, kitértem arra, hogy a stafétahordás, a május 25-i ünnepségek [Tito születésnapja] mekkora hülyeség, és főleg azért nem kell, mert sokba kerülnek: „ahelyett, hogy ezt a pénzt a gazdaság fejlesztésére fordítanák [...] A kommunisták azonban ünnepelnek.”
Végül leszögeztem: „A JKSZ veszte közelg, és ezt ők érzik a legjobban. Sokan vannak, de sokan kényszerből léptek be. Félnek, nem engednek meg másnak semmit, mert tudják, akkor egyből elvesznek.”
Az egyes számú párttagsági könyv (elveszett vagy megsemmisítettem) természetesen a főtitkárnak, nekem járt. A4-es nagyságú személyi lapom viszont megmaradt, s ezek szerint pártkönyvem száma: AB 000-01. Gondosan bejegyeztem minden adatot, a munkahelytől kezdve (általános iskola) a nemzetiségen át az útlevélszámig, sőt, később még ez utóbbi változásait is beírtam. A „káderlapon” olvashatjuk azt is, hogy a párttagság egy évre előirányzott, és hogy több funkciót viseltem: én voltam az Igazságügyi Főbíróság és Ügyészség és az UPP-TO vezetője.
Az UPP felvirágzása egyik barátom belépésének köszönhető. Nevezzük őt most az egyszerűség kedvéért Virág Gábornak, illegális pártmunkás-nevén pedig V-UPP-nek. Emlékezetem szerint ő lett a pártelnök (aki azért a főtitkár alatt állt a rangsorban), és bizonyosan pár osztály vezetését is rábíztam.
Említettem, hogy a pártprogramot először noteszomba jegyeztem be, amit a suliba is magammal hordtam. Lehetett abban minden: az osztályzatoktól kezdve a Forma 1-es jegyzeteken át a kedvenc zenekarom és ételem, italom (sült krumpli, Coca-Cola) feltüntetéséig. És egy halom matricát ragasztottam rá, amelyeket Németországban, illetve a Bravo nevezetű, német ifjúsági-zenei szaklapból szereztem be. Samantha Fox melltartóban, sportolók, énekesnők és ki tudja, hányféle menő matrica (amit a vajdasági magyar nyelv levonónak nevez, és mifelénk a matrica szó jelentését senki sem érti). Természetesen ezeket büszkén mutogattam az osztály- és iskolatársaknak.
Na már most, annak idején vezették be a suliban, hogy a nyolcadikosok az előcsarnokban ügyelnek a rendre. Korábban átjáróház volt a suli, de pár kabátlopás után mi, a legidősebbek lettünk a nappali portások. Szuper munka volt, hisz az órákra nem kellett bejárni, sőt, másnap feleltetni sem volt szabad bennünket. Szünetben aztán a haverok meglátogatták az aktuális szerencsést. Én talán a klozetre mentem el egy alkalommal, s ekkor bíztam rá asztalkámat a későbbi V-UPP-re. Noteszem, nyilván a matricák miatt, hogy a csajok is megnézhessék, kinn volt az asztalon. Amikor visszaértem, V-UPP elmondta, hogy szeretne belépni ebbe a pártba, amiről szó van a noteszomban, minthogy elolvasta a pároldalnyi anyagot. Zavarodottságom nem is abból eredt, hogy valaki illetéktelenül olvasgat a noteszomban, hanem inkább abból, hogy a pártot amolyan magánpártnak szántam, arra nem is gondoltam, hogy tagokat toborzok. De ha már így történt, ám legyen, s V-UPP-nek elmondtam, semmi akadálya, de ez némi adminisztrációval jár, kellenek az adatai, egy fénykép, aztán majd hozom a párttagságit. Amit bordó kartonból, papírból állítottam elő, átfűztem cérnával, s radírból készült pecséttel hitelesítettem.
Aktivitásunk nem sok mindenből állt. Nem emlékszem, hogy komoly eszmecseréket folytattunk volna. Ha angolóra után hazafelé battyogtunk, vagy megláttuk egymást az utcán, azt kiabáltuk, hogy „júpípí!” Azt hiszem, elsősorban ő, több falra kipingálta pártunk nevét. De másoknak alighanem nem beszéltünk titkos társaságunkról.
Aztán áprilisban vagy májusban, már szépen sütött a nap, V-UPP lebukott. Történelemórán az ő tankönyvét kérte el a tanárnő – mert hát minek cipelgesse a sajátját –, és ebben bizony rendszerellenes firkálmányokra talált. Az még hagyján, hogy ott szerepelt pártunk neve, hisz abból aztán semmire nem lehetett következtetni, de ennél keményebb dolgok is akadtak: a kommunista pártkongresszuson feltett kézzel szavazókat ábrázoló kép alá párttársam odaírta, hogy Heil Hitler!, s egyenlőségjelet tett a horogkereszt és vörös csillag közé.
V-UPP-t rögtön vallatóra fogták. Mi ez? Mi az, hogy UPP? Honnan szedte mindezt? Fél füllel hallottam, hogy valami történt az A osztályban (én a B-be jártam), hogy a Virág történelemkönyvében valami van, és most faggatják. Rögtön éreztem, miről van szó. Én már rég otthon voltam, izgatottan néztem ki az ablakon, még az utcára is kimentem – hisz egy irányban laktunk –, mikor jön már hazafelé. Aztán felbukkant, fáradtan és meggyötörten. Pontosan arra sem emlékszem, akkor mit beszéltünk, hogy akkor derült-e ki vagy később, hogy össze is esett. Csak azt kérdeztem: elárultad a pártot? (Vagy valami hasonlót.) A nemleges válaszra megnyugodtam.
Hogy pontosan akkor mi hogyan zajlott le, két évtized távlatából nehéz pontosan rekonstruálni. A beavatott tanárok tán a rendőrséget is értesíteni akarták, V-UPP egy szerencséje (meg az enyém) az volt, hogy maga is tanárgyerek. Tán még azt is fontolgatták, hogy kidobják az általános iskolából, de aztán valamelyik józanabb kolléga, az igazgató, ki tudja, ki, úgy döntött, jobb, ha egyáltalán nem csinálnak ebből ügyet. Inkább elhallgatták, V-UPP-t meg nyilván megfenyegették, hogy ilyet aztán sose többé.
Pár nappal vagy héttel később V-UPP csak annyit mondott, ő ezek után kilép az UPP-ből. Ekkorra én, a főtitkár már konszolidáltam a pártot, így magabiztosan kijelentettem, hogy ez bizony nem így megy, mert előbb én fölfüggesztem, mivel a pártcéloknak nem megfelelő módon, a taktikát megsértve firkálta tele a törikönyvét, tehát én, a főtitkár lépek előbb, aztán ő meg kiléphet. Utóbb még az adatlapját is odaadtam neki, ajándékba, emlékül.
De ez csak az emlékezetem. Mert most, hogy átnéztem a „pártarchívumot”, s elolvastam az 1987. augusztus 15-i, A/6-6 iktatószámú dokumentumot (még egy húszdináros jugoszláv okmánybélyeget is rányálaztam, amit a zöld UPP-s radírral le is pecsételtem), mely az Összefoglaló az UPP munkájáról, az alkalomból, hogy az UPP 1987. VIII. 19-én féléves lesz címet viseli, nos, ez alapján az olvasó maga is összevetheti mostani emlékezetemet s akkori „összefoglalómat”. Ebben beszámoltam arról, hogy Virág február 26-án lépett be a pártba, s ő lett az Elnökség Elnöke, az UPP Propaganda és Terjesztő Osztály és a Gazdasági Osztály vezetője is. Megállapodtunk abban, hogy kidolgozzuk saját osztályaink részletes tervét – ám „V-UPP fél év alatt egyetlen írásbeli munkát nem készített, csupán szóban fejtette ki véleményeit, és részt vett az UPP propagálásában”.
Ezek után megállapítottam, hogy „március folyamán és áprilisban az UPP leállt”.
Majd: „Április 30-án egy esemény alaposan felkavarta a pártot. V-UPP-t »elkapták«. A történelemkönyvében fasiszta jelszavak és jelek voltak. Ezért az UPP nem vállalja a felelősséget. De V-UPP szoc. és kom. ellenes jelszavakat is irkált, ezért az UPP már vállalja a felelősséget. V-UPP nem árulta el az UPP-t a vallatások során. Különben amikor először vallatta osztályfőnöke és R.H.J. [a történelemtanárnő, aki viszont az én osztályfőnököm volt], elájult?! Az ügy május elején igen aktuális volt, R.H.J., miután tudta, hogy H-UPP [azaz én] is benne van a dologban, leplezetten, de felismerhetően célzásokat tett H-UPP-nek is. Persze V-UPP-nek is sok ilyesmit mondtak. Szerencsére az ügy lassan lenyugodott. V-UPP még április 30-án azt akarta, hogy az UPP-ről semmisítsenek meg mindent, de ezt H-UPP nem engedte, és helyesen is döntött.”
Lám, még magamról is harmadik személyben beszéltem, mint egy igazi pártelnök. És meg is dicsértem magam „helyes döntésem” okán! Ezek után még beszámoltam arról, hogy megalakult a terrorista részleg, de a párt újfent leállt: „Augusztusban V-UPP bejelentette szándékát, hogy ő befejezettnek tekinti az UPP-beli részvételét. Az UPP felfüggesztette 1987. aug. 15-től meghatározatlan időre funkciójait és párt tagságát.”
Fentiekből több következtetés levonható. Az is, hogy az emlékezetem két évtizeddel később milyen megbízhatatlan – az „összefoglaló” nemcsak azt bizonyítja, milyen remekül magamévá tettem a Magyar Szóban olvasott pártnyelvet, de kíméletlenségem is: akár egy diktátor, „majd én kizárlak előbb” módon megrovom a párttársat, ugyanakkor saját szerepemet felfelé stilizálom: R.H.J. tanárnő célzásokat tett, hogy tudja ám ő, mi van itt, ki a főkolompos. És kíméletlen voltam, ahogyan V-UPP-t elmarasztaltam, ahol lehetett (nem írta meg a tervezeteket, ideológiailag helytelen jelszavakat használt, el akarta égettetni a papírokat, ki akart lépni), H-UPP-t, azaz magamat viszont kis híján a meg nem alkuvás szobrává avattam.
Mindezek után, legalábbis pártvonalon, jó egy évig megint nem történt semmi. Más-más középiskolákba indultunk, én hét közben nem is laktam otthon, hanem albérletben, Zentán, s az iskolában heti öt órában irodatechnikát, magyarul gépírást tanultunk. Hogy szüleink az esetről beszélgettek-e otthon (hisz V-UPP az unokaöcsém, anyja a nagynéném, s a családi kötelék mindig szoros volt, s az ma is), nem tudom. Apámék új házunk építésével, az oda való beköltözéssel voltak elfoglalva, de amíg mi építettünk, az ország elkezdett összedőlni. 1987 szeptemberében Szlobodan Milosevics átvette az ellenőrzést a Szerb KSZ felett – egykori mentorát, Ivan Sztambolicsot buktatta meg, akit 2000-ben aztán meggyilkoltatott. Már nemcsak a szlovén ifjúsági mozgalmak és újságok, de az ottani pártvezetőség is a demokratizálást szorgalmazta. Sokak számára meg úgy tűnt, épp Milosevics lesz az, aki szakít az ortodox kommunista vonallal.
Mi viszont V-UPP-vel, aki immár ismét „csak” Virág volt, inkább a könyvek, az irodalom felé fordultunk. Kikerülve a falusi környezetből új barátokra tettünk szert, minden megváltozott, tehát mi is. Az UPP-t magam is elfelejtettem.
A „második felvonás” már tényleg inkább komédiába illő. Jött a nyár, a szünidő, és talán unalmamban meg a gépírásgyakorlás miatt élesztettem fel a pártot. Ekkor már nem alig múltam 14, hanem mindjárt 16 éves lettem, úgyhogy mindez helyenként már infantilizmusba torkollott. Először is megállapítottam, hogy a főtitkár „tagsága lejárt”, tehát az UPP tagság nélkül megszűnt létezni „valójában már 1988. május 1-jétől”. „De mivel a politikai nézeteket valamilyen szervezeten keresztül a legcélszerűbb kinyilvánítani, így ex-H-UPP megalapítja az UPP utódját, az Egyesült jugoszláv nonkonformista neoprogresszív illegális pártot” (az NNP-t). A nonkonformista kifejezést egy irodalmárkodó havertől tanultam, aki engem is versírásra biztatott már 1987 nyarától – lett is ebből pár „vers” –, s aki fehérre csiszolt kitűzőket hordott, így aztán én is, s ami tán azt jelentette, hogy semmiben sem hiszünk, nonkonformisták vagyunk mindhalálig.
A már profi módon legépelt anyagok közt van aztán minden: szépen lerajzolt pártcímer, hovatovább a jelmondatokat is meghatároztam: „Ököllel nem vered agyon az igazságot” (Gorkij), „A föld szegény, az ember gaz / Ez persze, sajnos, mind igaz” (Brecht). Új pecsét készült, de ötvendináros, alighanem már rég érvénytelen okmánybélyeg is akadt még. Leíratódott, hogy a pártnak nincs himnusza, de vannak hivatalos dalai: a U2 két lemezén megtalálható szerzemények. A papír aljára aztán, már kézzel, odaírtam, hogy az NNP hivatalos dalának számít az összes U2-szerzemény. Itt tudhatjuk meg, hogy az NNP-nek újságja is van, az NNP Journal, aminek a fejléce azonos az UPP Journal fejlécével. Abban biztos vagyok, a lapnak egyetlenegy száma sem jelent meg, és fejlécet sem találok sehol.
Főtitkárrá ki más, mint én lettem kinevezve. A pártprogramot július 18-a és 21-e közt írtam meg. Nem sokban különbözött az előzőtől: többpártrendszer bevezetése (ezzel együtt az NNP legalizálása), az apartheid megszüntetése, de új elem is akadt: „a Ceaucescu-féle politika totális elítélése, esetleg lehetőség esetén gazdasági-katonai megtorlása”, és Pinochet chilei rezsimje is kapott egy pofont. Támogatásunkról biztosítottuk a csillagháborút, sőt, megjegyeztük: „esetleg a tervbe való belépés, pénzbeli segítséget kivéve”, aztán – immár belföldön – a partizánszövetségek megszüntetését, a harcosnyugdíjak csökkentését, akárcsak a cenzúra eltörlését szorgalmaztuk. A hadsereg költségeit 25%-kal igyekeztünk volna lefaragni. (A konkrét tervezetben már 30%-kal.)
Július 22-én íródott egy ultraszigorúan titkos, iktatószámokkal és paragrafusokkal telített akármi, ami a pártprogramban nem részleteződött, ám annak – ma már láthatjuk – sarkalatos pontját fejtette ki: a NATO-ba való belépést. És, jegyezzük meg, az EGK-ba való belépést is előre láttam, de ezt sem fejtettem ki (tán elfogyott a szusz vagy éppen az írógéppapír).
A koncepció nem volt valami komplikált, bár ma sok tekintetben, legalábbis másutt, ténnyé vált: mivel a Varsói Szerződés tagállamainál sokkal erősebbek gazdaságilag a NATO-tagállamok, hát ide kell belépni, mert utóbbiak segíteni fogják „YU gazdaságának gyors fejlődését, az adósságok visszatörlesztését (esetleg elengedését is!)”.
Mit kap ezért a NATO cserébe? Öt szárazföldi és két tengerparti bázis kiépítésének lehetőségét, azzal, hogy „YU csak a területet adja, minden mást a NATO-nak kell beszereznie”. Meghatároztam, hol lehetnek a bázisok „körülbelül”: a szlovén–horvát–magyar, a román–magyar–szerb, a szerb–román–bolgár hármashatárnál, aztán egy a bolgár határ közelében, egy központi légibázis, ott, ahol akarják, egy tengeri bázis a kotori öbölben és egy a kvarneri öbölben. Plusz Belgrádban egy parancsnoki épület, slussz-passz. 150 000 katonánál többet ne hozzanak, plusz mindezt ellenőrizzük. És „a NATO nem szerelhet fel atomfegyvereket semmilyen mennyiségben”.
1988 nyarán ezek persze, főképpen így, pártprogramban leírva, nyilván súlyos szavak voltak. Főleg, ha elkapnak. Gondolom, a szüleimet vitték volna bíróság elé, én még 16 se voltam, maximum kicsapnak a középiskolából, és javítóintézetbe, jobb esetben pszichológushoz küldenek. De hát ezek szigorúan titkos dokumentumok voltak – élő ember ezeket nem olvashatta el...
És a lendületből is ennyire tellett. A nyár és az ősz már igen forró volt Szerbiában: Milosevics és pártkatonái „spontán” népmozgalmat indítottak el júliusban, kitört az ún. „joghurtforradalom”, munkásokat vezényeltek ki, hogy zavarják el az autonomista vajdasági tartományi vezetőséget, Koszovó felett is átvették a teljhatalmat. 1988 őszétől a jogi szakközép második évfolyamán már jogi tárgyakat is tanultunk, tehát egyre inkább kapiskálni kezdtük a rendszer anomáliáit (a JKSZ üléseit ásványvízivó-versenyekként emlegettük), illetve azt, hogy amit tanulunk, az mennyire elavult, már nem létező, a nyelvezet milyen röhejes... Már a tanárokkal is szembeszálltunk, mert Milosevics mellett kellett volna tüntetnünk – pontosabban a Koszovóban „jogaiktól megfosztott” szerb kisdiákokért –, s a vezényletemmel mi inkább a cukrászdába mentünk el, minekutána a gépírástanárnő kicsapásomat kérte az igazgatótól, de abból sem lett semmi.
Egyszóval 1988 őszén nemcsak mifelénk, másutt is rogyadozni kezdett a rendszer. S lassan beláttam – ha nem is rögtön, mert „pártdokumentum” több nem akad –, hogy ehhez én meg a pártom nem feltétlenül vagyunk szükségesek. És ha megkésve is, a „főtitkár” felfedezi, hogy vannak a haverok, van sör, buli, csajok, művészet és minden más.
- Kultúra [6]