A nemzeti ünnep elődélutánján Hankiss Elemér a mennybe mehetett volna, de nem ment. Nem arra volt dolga. A Demokratikus Charta a sajtószabadság ünnepére azt a férfiút hívta szónoknak, akit a Chartával rokonszenvező polgárok ma a sajtószabadság megtartásáért folyó küzdelmek főhősének tekintenek. Ott állt egymással szemben a tapsrakész tömeg és a főhős, aki a maga sajátos előadásmódjában igen hatásos verbális produkciókra képes, szellemes és szavakész debatter, s annyi magvas, tapshívó poént épít be a beszédeibe, amennyit akar. Olyan sokat vagy olyan keveset. Ezúttal: olyan keveset. Hankiss előre megírt beszédében alig kínált tapshelyet, nem adott alkalmat arra, hogy a tömeg kitapsolja magából azoknak a gondoknak a feszültségét, amelyekről a beszéd szólt, nem engedte, hogy a tömeg föloldódjon.
S legfőképpen azt nem engedte, hogy az ő ünneplésében oldódjon föl. Hankiss tudatosan csalódást okozott, befagyasztotta a bejáratott önerősítő mechanizmusokat, megfosztotta a gyülekezetet a személyes sérelmek izgalmától.
És hát, ez azért valami, hogy valaki ilyen tömeg előtt ilyen következetesen elhárítson ilyen kézenfekvő és ilyen biztos hatáslehetőségeket, hogy valaki ilyen előzmények után képes legyen nem szólni egyetlen szót sem arról, nem tenni egyetlen utalást sem arra, amihez az ő személyét ma mindenki hozzákapcsolja… Ez azért tényleg valami.
Valami – de mi? Kihívóan következetes civilség: ide, erre az estére, a Charta estéjére nem a közfunkciónkat hurcoljuk el, itt nem a közküzdelmeinket vívjuk tovább, nem használjuk ki a pontszerzési lehetőségeket, mert itt civilben vagyunk. Akkor is, ha civilben lenni sokkal nehezebb, sokkal kevésbé izgalmas, kevésbé szórakoztató, és csak belsővé vált állampolgári fegyelemmel lehetséges.
Isten tudja, miből táplálkozik az ilyen fegyelem. Hankiss Elemér még nem volt húszéves, amikor 1948 rút tavaszán, ugyanezen a napon, ugyanezekben az estéli órákban, ugyanerre a térre sétált ünnepelni. Akkor is ötkor gyülekeztek a fáklyásmenethez, egy maréknyi Eötvös-kollégista a népi kollégisták tengerében. Átvették a győrffysek nótáit, akik gyakrabban zengték a Bécsi Munkásindulót és a Tito marsallt, mint a Kossuth verbunkját, legalábbis Fodor András naplója szerint: „…a megafon jelenti: – Itt jön a Győrffy-kollégium, demokráciánk bástyája! Éljen! – Utána mély csend. Mi úgy látszik csak a bástya árnyéka vagyunk. Hiú ábránd volt azt hinni, bennünket is említenek.” Fodor megpróbálja „ünnepinek, sőt fenségesnek érezni a sereglést”, de nem sikerül neki. Az Eötvös-kollégisták fáradt egykedvűséggel sodródnak a katonásan menetelő, egyensvájcisapkás győrffysek után. „Éljen a Nékosz!” – zengik a népi kollégisták. „Van valami kesernyésen humoros abban, ahogy magukat éltetik.”
Az Eötvös-kollégisták sorai minduntalan szétlazulnak, állandóan rájuk kell szólni. „A franciául tudók a vendég franciákon csüggenek, ami persze a külső szemlélőknek nem rokonszenves. Hallom is: Miii-csoda fegyelmezetlenség! Szörnyű ez az Eötvös-kollégium!” Az egyik ilyen fegyelmezetlen francia szakosnak, a Hankiss Elemérnek azt mondja az egyik francia: Ridicule! Nevetséges!
Ennyit a fegyelmezetlenség és a fegyelem dialektikájáról s a nyelvtudás előnyeiről.
- Harmadik oldal [6]