A komor színek, a vigasztalan tragédiák, a gyilkosságok vértől iszamos fesztiválját szoronghatta végig a tavalyi Magyar Játékfilmszemle nézője. Huszonöt éve, a nagy Jancsó-filmekben, vagy Kósa és Csoóri Ítéletében persze sokkal többet öldököltek: heggyé emelkedtek bennük a temetetlen holtak. Azok a filmek azonban a nagybetűs Történelmet faggatták: jelképes értelmük, patetikus hangjuk, históriai mennydörgésük tette őket emlékezetessé.
Mára a személyes tragédiák „maradtak” (legalábbis a mozivásznon): a tavalyi szemlén magánéletük poklában izzó figurák öltek vagy öleltek: nyilvánvalóvá vált, hogy a magyar film alaphangja és szemlélete döntő módon változik meg. Ennek értékelése még hosszú évek múlva is nehéz lesz – ha ugyan egyáltalán a kritikus feladata a „folyamatok” vagy a „szemléletmód” változásának elemzése, s nem inkább a művészetszociológusoké.
Akad majd dolguk e tudoroknak. Az idei, most kezdődő szemle előzetes programjából úgy látszik, számos új vígjáték szerepel majd a műsoron. Közönség és kritika egyaránt jól fogadta legutóbb Koltai Róbert filmrendezői bemutatkozását, s joggal, mert a Sose halunk meg igényes és szép munka. Mindez némileg szokatlan fejlemény. A hazai vígjáték utolsó aranykorát paradox és hihetetlen módon a Rákosi-korszakra datálhatjuk. Azért is talán, mert a magyar filmtörténet legprofesszionistább mesterembere, Keleti Márton egy személyben fenntarthatta volna bármely ország vígjátékgyártását. A börtönök és internálótáborok megteltek, de megteltek a mozik is. Szorongó és megfélemlített nézők tódultak nevetni a Dalolva szép az élet vetítésére, melyben Latabár kacsintására felcsendült az „Egy Duna-parti csónakházban…”, tódultak a Civil a pályán előadásaira, melyben ma is izgalmat keltő, sőt káprázatos színvonalú futballmeccset láthattak (akár az akkori pályákon), s ahol a csodacsatár Szusza Feri disszidálását minden idők legnagyobb magyar clownja, a fent említett Latabár Kálmán akadályozta meg. Gertler Viktor Állami áruháza, ma is nézhető film, paródiaként, akaratlan önparódiaként és „hótt komolyan vett” komédiaként egyaránt.
„Országunk borús egén te lettél a remény: a csoda-csoda-csodacsatár…” – a cikkünk címében idézett dalszöveg is egy Keleti Márton-komédiából való. A csodacsatár érdekes forgatókönyvét Méray Tibor írta, részben megtörtént eset nyomán (Svájcban ál-Puskás vagy ál-Kocsis szélhámoskodott a naiv helybéliek kárára). Ekkor azonban már nem nevettek annyira a moziban. ’56 nyarát írták: kiabálni, dühöngeni és nevetni az utcára készültek az emberek, nézőből „szereplővé” akartak válni. A fejleményeket még a szellemes forgatókönyvírók sem jósolták meg, legfeljebb sejtették: A csodacsatár arról szólt, hogy egy futballvereség miatt megbukik valamely képzeletbeli ország diktátora.
…Változtak ez idők, de Keleti Márton alig változott. A hatvanas években még mindig ő tartotta életben a magyar filmvígjátékot. Sok elmondhatatlanul rossz vagy ízléstelen filmet csinált persze, de a Hattyúdal vagy A tizedes és a többiek sokáig őrzi még a nevét. Ez a rendező, ha Hollywoodban tevékenykedik, öt–hat Oscar-díjat bizonyára összeszedett volna. Hazai követője mindenesetre nem született. A hetvenes évek eleje tájt már az alpári ízléstelenség ülte mozi-torát a Veréb is madárral, s bizony sokan visszasírták-visszanevették a csak néhány évvel korábbi Mici néni két életét is.
Úgy látszott, az igényes, a valódi, az igaz filmkomédia elhalt. Ekkor kerültek vászonra Böszörményi Géza és Gyarmathy Lívia filmjei: e sorok írója bevallja, hogy csendes ujjongással fogadta őket: Szereti a Szandi Mandit, Madárkák… – a hazugságtól áthatott, talán félelemtelen, de butító kora hetvenes években az igazság, a tisztesség, a tehetség halk mosolya csendült belőlük, nem a durva nevetés. Ezek a filmek az értelmes mozihumor ritka adományával rendelkeztek… Ugorjunk.
„Most már játszani fog, mert játszani kell!” – hörgi eszelős reménnyel Futbólia sportminisztere a vesztésre álló világbajnoki döntő szünetében a magát csodacsatárrá álcázott kétballábas szélhámosnak. Rég volt. „Változni fog, mert változnia kell” – gondolja napjainkban a néző nem „eszelős”, inkább szkeptikus reménnyel a magyar filmről. Már a tavalyi szemlén tucatnyi fiatal rendező bukkant fel. Legtöbbjük mintha szándékosan szembeszállt volna a magyar film hatvanas évekbeli értékes, de folytathatatlannak látszó hagyományaival. Sokan nemcsak – vagy nem elsősorban – új stílussal és formanyelvvel kísérleteznek, hanem inkább szemléletváltással. A magánlét poklára vagy bohózatára kíváncsiak, nem a történelemben felőrlődő hősökre.
A művészetszociológusok valószínűleg azt mondják, hogy Európa nyugodtabb, kiegyensúlyozottabb tájain (filmgyártásában) mindez természetes jelenség. Bizonyára igazuk van. A néző általában nem történelemleckére ül be a moziba, nem a sorskérdéseken akar borongani, de nevetni, röhögni szeretne. S ha így van, semmi baj. Nevessünk.
Miért mégis, hogy újabban visszacseng fülemben a régi komédiának ez a régi dala: „Országunk borús egén te lettél a remény…” Pedig csodacsatárban most senki sem bizakodik. Legfeljebb egy jó vígjátékban.
- Kultúra [5]