A múlt szombaton kikiáltott orosz parlamenti egyeduralomban azonban a népképviselők nem csupán a bolsevizmus klasszikusainak legszebb álmait valósították meg, amikor a kollektív tiltást és tagadást tették meg legfőbb hatalomgyakorlási elvükké, hanem példátlan újítókedvről is tanúbizonyságot tettek. Azt követelték, hogy hatalmuk legyen örökkévaló. Sőt, kitalálták ennek alkotmányos garanciáját is: a képviselői mandátum szóljon életfogytiglan, s hogy holmi haláleset se okozzon döccenőt: legyen örökölhető. A javaslat „nem ment át”, pedig rendkívüli perspektívákkal kecsegtetett…
„A legkiválóbb átlag”
Egy szemtanú szerint a javaslat paradox módon az általános szabotázs minden felelősséget nélkülöző eufóriájának lett áldozata: a képviselők olyannyira rájöttek a nem szavazat ízére, hogy még saját jól felfogott érdekeikben sem szavaztak igennel.
A kongresszus egyébként közelről állítólag olyan volt, mint egy pártfőiskolai bankett: a Kreml Kongresszusi Palota büféje és az ülésterem közt tele szájjal ingázó képviselők izzadva-kipirosodva mondták a magukét. Elemükben voltak. Végre nem kellett másodrendű állampolgárnak érezniük magukat, nem kellett másnak mutatni magukat, mint amilyenek. Örök tanszékvezető-helyettesek, tud. szoc. docensek, osztályvezető-helyettesek, kiknek elődjei szintúgy örök életűnek vélték posztjukat, a glásznoszty és peresztrojka első „szabad” választásán 1989 márciusában elözönölhették a képviselői padsorokat, s most aztán megmutathatják a fővárosi ficsúroknak, mi az igazi népképviselet. Ezentúl már a tévé se fogja őket feszélyezni: az osztankinói tévéállomást, amit tavaly „szélsőségeseik” ostrommal akartak bevenni, most egyetlen tollvonással „maguk alá rendelték”, ugyanúgy, ahogy a központi hírügynökség, az ITAR-TASZSZ is az ő szája ízük szerint gyártja ezentúl a híreket.
Nem vették komolyan egyébként vakon követett főnökük, Haszbulatov indítványát sem, hogy írjanak ki idő előtti parlamenti és elnökválasztásokat. Bármennyire is csábító volt ugyanis Jelcin kiebrudalása, a sajátjuk annál kevésbé: a képviselői javadalmazás havi 40 ezer rubel (a tényleges átlagfizetés közel tízszerese), ingyenes költségtérítés, bőséges trakta a kongresszus idején (a kongresszus egy nappal való meghosszabbítását pillanatok alatt megszavazták), moszkvai állandó bejelentő, előny a frissen privatizált lakáshoz jutásnál – óriási kincs egy vidékinek! És most holmi Jelcinek miatt ez mind veszendőbe mehet…
Ami azonban az elmúlt másfél év orosz belpolitikai életét meghatározta, s ami a múlt héten lezárult, nem tisztán kommunista restauráció. Az osztályvezető-helyettesek uralma ugyanis, ha úgy tetszik, ideológiamentes, vegytiszta hatalom. A jelen stádiumban még a nemzeti-nagybirodalmi eszme sem elsődleges, belső meghatározó elem benne: nem véletlen, hogy hívei a legkülönfélébb szárnyakból, frakciókból verbuválódnak össze. Konzervatív fordulat, ha volt, bár ez „európai” fülnek túl hízelgő jelző, nem az „eszmemegvalósítás”, hanem a megszerzett gazdasági-politikai pozíció állandósítása érdekében történt, s ennek terepe a Legfelsőbb Tanács, illetve a Népképviselői Kongresszus mint a kollektív érdekkifejezés szerve. Kollektív, persze, annyiban, amennyiben tagjai közös magánérdekét fejezi ki.
Ez pedig: a fönnmaradás. A nyolcvanas évek közepén a hivatalos statisztikák szerint Oroszországban mindössze hét százalék volt a kommunisták aránya, a Népképviselők Kongresszusában viszont 66 százalék. Jó okuk van tehát helyüket félteni: a kettős hatalom konszenzusát, amely gyakorlatilag a puccs óta fönnáll, hol egyik, hol másik fél rúgja föl. Kizárólagos hatalmuk fő kerékkötője Jelcin, aki folyton reformokkal, referendumokkal hozakodik elő, amivel e réteg puszta egzisztenciáját fenyegeti. Jelcinnek tehát mennie kell!
Mit vesztett Jelcin?
Az első híradások itthon sajátos módon épp a Jelcin-ellenzék értékelését vették át: a kongresszus Jelcin teljes politikai vereségével végződött. A későbbi tudósítások már árnyaltabbak voltak: az elnök csatát nyert – hisz nem menesztették azon nyomban, de háborút vesztett – mivel hosszú távon a tervezett referendum eredménye alapján nem tudja radikálisan újjászervezni a törvényhozó és végrehajtó hatalmat. Jelcin vesztett, hisz a képviselők valóban leszavazták összes javaslatát, de hatályon kívül helyezték saját decemberi határozataikat is, saját hitelüket alapjaiban kérdőjelezve meg.
Ennek megfelelően 420 igen szavazattal, 374 ellenszavazattal és 59 tartózkodással olyan határozat született, amely szerint az alkotmányos reformot csak a most érvényben lévő alkotmány keretein belül lehet végrehajtani, vissza kell vonni a meghirdetett népszavazást, hatályon kívül kell helyezni a decemberi hatalommegosztási egyezményt, hatályba kell léptetni az összes decemberben befagyasztott alkotmánymódosítást, mely radikálisan csökkenti az elnöki jogköröket.
A fő kérdés persze az, mire használná, használta volna Jelcin a „különleges elnöki jogköröket”? Igen sokan, lojális bírálói közül is, azzal vádolták: ez a „túlhatalom” csupán arra kell neki, hogy mielőbb „cárrá kenjék fel”. Eredetileg ugyan abból a célból kapta, hogy saját hatáskörében, a jelenlegi törvényhozást megkerülve indítsa meg a gazdasági reformokat. Megtehette volna például azt, hogy egyetlen elnöki rendelettel bevezeti a földmagántulajdon intézményét – nem tette. Most az egyik népszavazási kérdésként fogalmazza meg, hogy akar-e egyáltalán a nép földreformot? Megtehette volna, hogy átfogó s az ipari struktúra egészét érintő privatizációt indítson, helyette csak a hírhedt „vaucser-program”, a lakossági vagyonrészjegyek akciója indult be felemás módon, az új nómenklatúra megerősödését szolgálva.
Döntsön a nép!?
Most Jelcin és az úgynevezett demokraták Valerij Zorkinhoz, az Alkotmánybíróság elnökéhez járultak panaszukkal: nyilvánítsa alkotmányellenesnek a VIII. kongresszus határozatait. Zorkin kijelentette: a baj forrása az, hogy senki nem értelmezi helyesen az alkotmányt: „nem szabad a konkrét szöveg, konkrét cikkely rabjává válni.” A népszavazás eszméjét – a döntéstől függetlenül – nem temethetik el véglegesen: ha Jelcinek össze tudnak szedni 1 millió aláírást, s miért ne tudnának, a Legfelsőbb Tanácsnak menten ki kell tűznie a referendumot. Ez legföljebb két hét késést okoz: a várható időpont április 25.
Jelcin tehát ismét a „néphez fordul”. Tömegmozgalmat szervez a parlament ellen, „saját” képviselőinek megdöntésére. Kalandor vállalkozás: többen kétségbe vonják mint parlamenti politikán kívüli, ám annak befolyásolására szolgáló eszközt, amit ráadásul minden egyes alkalommal a pillanatnyi helyzet függvényében vet be. Ez történt a decemberi kongresszuson is, amikor „végső eszközként” a néphez fordult támogatásért. Azonnal megteltek a terek Jelcin-éltetőkkel, másnapra azonban mégis kiderült, tud közös nyelvet találni a kongresszussal, s visszavonta a népnek szóló felhívását. Minek siettek annyira a hívek… Most újra leporolta a téli szöveget: s már lobogtatja is mindenfelé, hátha nem emlékeznek rá.
Ellenfelei ezt tekintik a legkisebb következetlenségnek: a nagyobb baj, hogy egyáltalán nincs világos elnöki programja, ezért nem tud kimozdulni a holtpontról – vélik – a parlament s az elnök közti csata. Ennek legfőbb tartalma most is a kölcsönös vádaskodás volt. Az elnök azzal vádolta a képviselőket, hogy az elnöki hatalom meggyengítésével a szétesés és az anarchia felé sodorják az országot, a képviselők viszont az elnökről állítják ugyanezt.
„A kormány nem aprópénz”
Látszólag a kormány került lépéselőnybe, valójában, vélik többen, a parlament „darálta be” a kabinetet is (ami, mondják mások, normális parlamenti rendszerben nem is lenne olyan nagy baj). Viktor Csernomirgyin tőle szokatlan egyértelműséggel jelentette ki, hogy „a kormány nem aprópénz”, amivel csak úgy bárkit ki lehet fizetni, nem hagyja, hogy a szemben álló felek fölmorzsolják a kormány energiáit, sőt, miközben egymás kikészítésével vannak elfoglalva, engedjenek át minél több jogkört a kormánynak. Elérte például, hogy a négy nem költségvetési jellegű, gazdasági-pénzügyi kulcsszervezet – a Központi Bank, az Oroszországi Föderáció Vagyonkezelő Alapja, a Nyugdíjalap és az Állami Statisztikai Bizottság – elnökei formálisan a kormány tagjai legyenek, s így ezek az intézmények közvetlen kormányszervekké váljanak! Folyik a találgatás, ki áll ezen manőver mögött: Jelcin vagy Haszbulatov. Csernomirgyinről ugyanis ennyi akciókészséget nem feltételeznek. Haszbulatov szerint persze a két Jelcin-ember, Sumejko és Csubajsz, a két miniszterelnök-helyettes műve az egész.
A parlament és az elnök közti konfrontáció nem maradhatott a két „intézmény” belügye, törvényszerű volt, hogy a hatalom újraelosztása körüli huzavona más szintekre is átterjed. A játszma valódi tétje ugyanis nyilvánvalóan a gazdaság és pénzügy, a tömegtájékoztatás és a szó soros értelmében vett közhatalom ellenőrzésének megszerzése és kisajátítása lett. Így indult meg az utolsó menet az Oroszországi Föderáció régiói feletti hatalom újraelosztásáért.
Március 9-én, a Népképviselők Kongresszusával csaknem párhuzamosan folyt egy másik rendkívül nagy súlyú politikai tanácskozás is Moszkvában: az Oroszországi Föderációhoz tartozó köztársaságok, autonóm területek és körzetek stb. helyi vezetőinek értekezlete. Az egybeesés a legkevésbé sem a véletlen műve: mindkét csatározó fél magának akarta megszerezni a „részfejedelemségek” urainak kegyeit. Látszólag itt is Csernomirgyin kormánya a nyertes: a kormányfő ugyanis jelentős költségvetési-gazdasági önállóságot ajánlott fel a regionális vezetőknek – cserébe azért, hogy a Legfelsőbb Tanács és az elnök kezében összpontosuló föderális államhatalmi jogokat a kormány kezébe engedjék át. Mindennek rövid s hosszú távú következménye nagyon is jól látható: a helyi hatalmasságok, az ígéretektől vérszemet kapva, egyre több privilégiumot igyekeznek saját térségüknek kicsikarni, s innen már csak egy lépés, hogy újabb lyuk támadjon az egykori birodalom térképén.
Jelcin és környezete most nap, mint nap kommunista hatalomátvétel rémével riogatja a világot, ám sokak szerint ez megint csak afféle „reklámfogás” a nyugati pénzeszsákok megnyitására. A feloldhatatlannak látszó hatalmi krízis azonban az utóbbi időben újra és újra fölveti a sejtést: a Nyugatnak nem pénzt kellene a feneketlen hordóba hányni, hanem inkább kész technológiákat, modelleket kellene szállítani az egész orosz államrend működésének újraalapozásához. Ez azonban – mint hírlik – óriási ellenállásba ütközik, aminek mélyén talán nem is csupán aktuálpolitikai gátak, hanem mélyebben fekvő (civilizációs?) okok húzódnak.
Egy berlini jogászprofesszor mesélte nemrégiben, hogy az utóbbi hónapok folyamán vaskos javaslatcsomagokat adtak át orosz alkotmányjogászoknak, akik lelkesen bólogatva fogadtak minden tanácsot. „Ez igen, remek, nagyszerű – mondták –, csak tudja, nálunk ez nem működik. Mi oroszok vagyunk.”
- Beszélő [6]