Még nincs két éve, hogy Magyarországon nem állomásoznak idegen csapatok, és visszanyertük nemzeti szuverenitásunkat. Nincs fölöttünk gyámhatalom, nem vagyunk csatlósa senkinek. Most az a kérdés, hogy alkotó kísérlettel bekapcsolódunk-e az európai demokraták társaságába.
A béke és a háború kérdésében azóta nem idegen parancsnokság dönt, hanem a magyar nemzet választott vezetői. Azóta minden egyes magyar polgárra nagyobb felelősség súlyosul.
Ha okosak vagyunk, akkor megnöveljük az életesélyünket, ha bután viselkedünk, akkor a halálveszélyt hívjuk ki.
Az életbiztonság túl komoly tét, hogysem egészen rábízhatnánk a hivatásos politikusokra, akiknek ebben a században sikerült néhányszor jégre vinniük az országot.
Az elbizakodottság, hogy bennünket nem érhet baj, nem vall nagy észre.
A kótyagosok csárdájában legyél óvatos és előzékeny, mondják a régi öregek.
A független magyarok első kérdése: milyen nemzeti stratégiát kövessünk, hogyan viselkedjünk a szomszédainkkal?
Kiindulhatnánk különböző értékekből. Lehetne első értékünk a béke, választhatnánk Magyarországnak a regionális békeszerző szerepét.
Van más stratégia is. Ennél a meghatározó pont Trianon elutasítása, ami annyit jelent, hogy nem törekszünk ugyan a határok erőszakos megváltoztatására, de nem zárjuk ki a békés határrevízió lehetőségét, különösen ha a szomszéd államok elbizonytalanodnak, Magyarország pedig növeli a viszonylagos súlyát.
Aki így gondolkodik, az Nagy-Magyarországról álmodik, ahogy hallunk Nagy-Romániáról, Nagy-Szerbiáról, sőt Nagy-Albániáról is.
A területbővítő álmok úgy hasonlítanak egymáshoz, hogy az már szinte megmosolyogtató volna, ha a lélekharang nem csengene a fülünkbe.
A kemény politika hívei hosszú távon vissza akarnak szerezni egy-két millió magyart a lakóhelyével együtt.
Azt mondják: a nemzetközi közösség a magyarok esetében is elismerhetné ugyanazt, amit a szomszéd népek esetében elismert: a jogot az önrendelkezésre, és ebben igazuk van. Azt kérdik: miért legyünk mi szerényebbek a többieknél?
A kivégzett első felelős magyar miniszterelnök emlékmécsesénél nem indokolatlan fölidézni három évszámot: 1849, 1919, 1945. Katonai vereségek dátumai.
Vesztes háborúk, amelyek összefüggenek a Duna-völgyi közös dolgaink rendezetlenségével.
Mind a három esetben harcban álltunk a szomszédainkkal, de erővel nem sikerült föléjük kerekedni.
Magyarországnak nem érdeke, hogy a rendzavaró színében tűnjön fel. Ha a nemzetközi határokról kétértelműén nyilatkozgatunk, akkor óhatatlanul átsorolódunk a bizonytalansági tényezők közé.
Leírnak: eggyel több a kelet-európai megbízhatatlanok klubjában.
Most az a kérdés, hogy a Balkán fog-e Európához, vagy Európa a Balkánhoz hasonulni.
Legyőzni vagy megnyerni akarjuk-e szomszédainkat?
Nos, ha mindenki nagy akar lenni, akkor miben akarjunk mi magyarok nagyok lenni?
Ne érjük be egy-két millió emberrel, akarjunk szerezni száz-kétszáz millió barátot.
Bécs, Prága és Budapest volt a Monarchia utódállamai közül esélyes a regionális szervező szerepre.
Bécs újabban is kacérkodott vele, de a német nyelvi és gazdasági összetartozás oly erős, hogy a délkeleti irányú tájékozódásból nem lett nemzeti stratégia.
Prága válás után van, ilyenkor a kedély fanyar, és az elhagyott fél nem szívesen gondol újabb szövetkezésre, meg aztán nincsenek másutt cseh kisebbségek.
Budapestre marad egy szerep, amit igencsak tanácsos betölteni, nem elsősorban a gazdagodás reményében, bár az is megfontolandó, hanem életvédelem okán: a közép- és délkelet-európai közvetítésé.
Két nemzeti stratégia között választhatunk, az egyik gőgös, a másik barátságos.
Vereségeink mind a gőg és a szomszédok iránti lekicsinylés gesztusait követték.
A második világháborús magyar vezetés, amellyel a mai elit együtt érez, össze tudta egyeztetni a gőgöt a csatlósalázattal.
Az egyenrangú és barátságos szuverenitás tantárgyában még nem vagyunk erősek.
Ha az életünkért okosak vagyunk, akkor annak a töredékéből, amit a hadseregre költünk, hívjuk meg vendégül hozzánk a szomszédok közül mindazokat, akiknek a véleménye a saját országukban számít.
Elvből és érdekből legyünk óvatosan semlegesek egymás közötti konfliktusainkban, nem kötelezhetjük el magunkat, egyik vagy másik harcoló fél oldalán.
Ha nem csukózunk a magunk nacionalizmusába, akkor nyitva áll előttünk egy érdekes regionális kezdeményező szerep, és ez lehet az ezredfordulón a magyar sikeresély.
Van, amikor az ember az élete védelmében barátkozik.
Vagy barátság, vagy konfliktus.
Mintha a mai kormány ebben a dilemmában még nem döntött volna elég világosan.
A harc stratégiája bukáshoz vezet, a megértésé gyarapodáshoz.
A nagyhangú nyilatkozatokat nyomban fordítja a szomszéd országok sajtója, ahogy a magyar sajtó is ugyanezt teszi.
Miért ne gondolnánk, hogy a szomszédaink hasonlítanak ránk, bizonytalanok, a félelemből éppen csak kigyógyulok. Ők is azt mondják, hogy nem alábbvalók senkinél.
A megértés útja a siker útja.
Hisz minden partner arra vágyik, hogy becsülhesse magát, és ha a társaságunkban ez sikerül neki, akkor örül nekünk.
A nemzeti identitást nehéz felfogni, a nemzeti stratégiát könnyebb.
Mi a vereség? Emberéleteket, szellemi és anyagi értékeket veszteni.
Nem elég, ha a stratégiánk nem ellenséges a szomszédok, a velünk együtt élők iránt, a barátságot kezdeményezni kell meghívással, látogatással, olyasmiben való együttműködéssel, amire a készség megvan.
Magyarország lehetne a kultúraközvetítés középhatalma, ha akarna az lenni.
Sok integrációs övezet keresztútján élünk, ki minél többet tud a vidékéről, annál jobban boldogul.
Az sem baj, ha vezetőink kellemesen tanácskoznak a NATO főnökeivel, de kérjük, nem kevésbé kellemesen tanácskozzanak valamennyi szomszédunk vezetőivel, még akkor is, ha civilben egyiket-másikat nem választanák kebelbarátjuknak.
A magyar kisebbségeknek jobbat nem adhatunk, mint a határok kölcsönös érdeken alapuló könnyebb átjárhatóságát.
Továbbá kettős útlevelet annak, aki kéri, mert nem rendjén való, hogy csak az kaphassa meg a magyar állampolgárságot anélkül, hogy a meglévő másik állampolgárságáról le kellene mondania, aki mondjuk Amerikából vagy Nyugat-Európából jön, de csak a román vagy a jugoszláv állampolgárságról való lemondás fejében kaphassa meg a magyar állampolgárságát az, aki Erdélyből vagy a Vajdaságból jön.
Nem helyes választásra késztetni. Jobb közvetítésre, kettős megoldásokra, összekapcsolódó kombinációkra biztatni.
Erélyes politikai beszédek helyett bankfiókokkal, egyesületi tanfolyamokkal, iskolai könyvtárakkal jobban segíthetnénk az odaáti magyarokat, akik egyébként sok szállal kötődnek a szomszédos országhoz.
Vagyunk-e elég nagyvonalúak ahhoz, hogy a szomszédok ellenségeskedésében áthidaló megoldásokat javasoljunk?
Olyan szerepünk lehetne a délszláv konfliktus enyhítésében, amilyet szánunk magunknak.
Hiba volna kitalálni egy új vasfüggönyt, egy új ideológiai elválasztó határt Nyugat és Kelet között, ide-oda sorolván a római, illetve a bizánci kereszténységhez tartozás szerint országokat, az előbbieket barátnak, az utóbbiakat, a görögkeletieket veszélyforrásnak nevezve. Divat ez mostanában, csak éppen a valóságnak nem felel meg, és mesterséges határt emelne Magyarország és Erdély, illetve a Vajdaság között.
Gondolkoznunk kell azon, hogyan szövögessük Kossuth eszméjét, a Délkelet-európai Kerekasztalt, amivel nemhogy eltávolítanánk magunktól a nyugati barátainkat, hanem éppen ellenkezőleg, közelebb vonnánk magunkhoz őket, mert érdekesebb olyan helyre menni, ahol jól összejön a szomszédság, mint olyan helyre, ahol a magányos háziak savanyúan intrikálnak a szomszédok ellen.
Egy Délkelet-európai Kerekasztal, olyasmi, mint az Északi Tanács – a skandinávok és a finnek konzultációs szervezete –, elfogadható érzelmi integrációs keretet biztosítana az egymással konfliktusban álló balkáni népeknek.
Kisebbségi célokat a másik, a többségi fél akarata ellen, afölött diadalmaskodva nem lehet elérni.
Ezért a kisebbség akkor viselkedik bölcsen, ha megmagyarázza a többségnek, hogy mit akar, hogy a többség egyszerű embereit ne lehessen ellene föltüzelni.
Abból kell kiindulnunk, hogy bizonytalan nemzeti önérzetek állnak szemben egymással. Az elvi elkülönülés gyanakvó állapotba hozza a másikat.
Bölcs kisebbség azon gondolkodik, hogy kik az aránylag megértő, közös emberjogi alapon álló személyek a többség köréből.
De ha a kisebbség maga is csukott, hogyan találna nyitott partnerekre?
És hogyan lehet méltányos viszonyt kialakítani a többséggel, ha nem állunk szóba a többség mértékadó személyiségeivel?
A Kárpát-medencében élőknek csupán az egyharmada magyar, puskaporos hordón ülünk, ha fennhéjázó viselkedéssel kockáztatjuk a jó viszonyt a másik kétharmaddal.
Akkor elkezdhetjük számolgatni az ócska szovjet tankokat.
Az ország nyelvtudási szintje a szomszédokhoz képest nem túl jó.
Nemzeti érzésű fiataloknak a külföldiek megverésénél jobbat is ajánlhatunk: tanuljanak karatés koncentrációval idegen nyelveket.
A másik nép arcképét mindannyian a másik néphez tartozó személyek arcképével azonosítjuk, mindannyian nagykövetek vagyunk. Ha van három barátom a másik népből, akkor már nem tudom elhinni, hogy a másik nép az én ellenségem.
Visszatetsző lenne, ha csak a gazdagabbakkal barátkoznánk, ha csak nyugatra mosolyognánk, lakájgőggel a hátunkat fordítva a tőlünk keletre, zavarosabb helyzetben élő népek felé.
Hogyan várhatjuk el, hogy a gazdagabb nyugatiak mosolyogjanak ránk, ha mi úgy nézünk keletre, mintha a fogunkat húznák?
Az oroszok elmentek, nincs mentség, ha a határon túl lakó magyart országunkra gondolva inkább a szégyenkező zavar, mint a csendes elégedettség futja el.
Érdemes megvitatnunk a magyar nemzeti stratégiát, van miről beszélni, ha valaki beszélni akar, és nem szitkozódni. Mivel a környéken tüzek égnek, önkéntes tűzoltónak lenni ésszerű.
Nem ésszerű nagy szavakat használni, és túlzó panasszal farkast kiáltani, mert ez aláássa a szavunk hitelét.
Lehet, hogy amit ma nem lehetséges elérni, habár méltányos lenne, majd elérjük tíz év múlva, addig haladjunk ott előre, ahol lehet.
Ugyanezekkel a szomszéd népekkel fognak a magyarok a következő évezredben is együtt élni.
A demokratikus nemzeti stratégia leginkább demokratáknak sikerül.
Olyanoknak, akik eleve egyenrangúnak érzik a másikat.
A magyar siker az lesz, ha a magyar nemzeti stratégia kulcsszava a megértés lesz.
Ha nem taszítjuk el a barátainkat harcias nacionalizmussal, akkor Budapest lehetne Európa egyik kulturális fővárosa. És akkor nem kellene attól tartani, hogy a tehetséges és mozgékony fiatalság kalandozása agyelszívás.
A magyarokat a világban mozgékony népnek tartják, a repülés korában nem igazán számít, hogy nincs tengerünk.
Borzongató felfogni, hogy tőlünk függ. Ha jó stratégiát választunk: boldogulunk. Ha rosszat, akkor a gyermekeink sorsát kockáztatjuk.
Görcsteleníteni, megnyugtatni a szomszédságot, hisztériák terjedését meggátolni, párbeszédbe vonni a gyűlölködőket, a vendégbarátság és olykor a mosoly országává lenni: ez a magyar kihívás 2000 táján.
- Belföld [6]