Francia statisztikusok úgy számítják, tudósít a március 18-i Népszabadság, hogy Magyarországon az egy főre eső nemzeti jövedelem – csak vagy már – 2015-ben éri el az Európai Közösség országainak mostani átlagát. Csehország, mely ügyesen megszabadult keleti territóriumától, korábban, már 2010-ben a tetőn lehet.
Nem mintha el mernénk hinni még akármilyen jóslatot is! Túl sokszor, túl nagyokat tévedtek már a jövőkutatók. Ha minden prognózisuk állna, ma már csak visszaemlékezésekből ismernénk például a kőolajat és a földgázt. Hírből csak a madarak tavaszi énekét, mert a bioszférának sem maradna hely. Egy igen neves német jövőgazdász, Fritz Baade, kinek könyvét rekordsebességgel adták ki magyar nyelven is, a hatvanas évek elején azt jósolta, hogy a szocialista tábor, a Szovjetunió, az ezredfordulóra szinte minden tekintetben, anyagilag, intellektuálisan, a termelésben, az oktatásban, a tudományban fölénybe kerül a Nyugattal szemben. Ehhez képest sem béketábor, sem Szovjetunió nincsen már…
Ukrán föld dicsérete
De vigyázzunk, mert még lehet! Pár év még hátravan 2000-ig. Addig még sok minden megeshet, és sajnos, esik is… Akár még az is, hogy nemcsak mi, megürült zsebű, szerencsétlen magyarok és alig szerencsésebb csehek nyargalunk majd a statisztikai mézesmadzag után. Ha rosszul jön ki, a büszke Nyugat, az Európai Közösség is szedheti a lábát, hogy még egyszer beérje, amit a kilencvenes évek elején már elhagyott…
Pontosan erre figyelmeztetnek a Moszkvában zajló történések. Bár nem könnyű köztük eligazodni, megfigyelő legyen a talpán, aki áttekinti és érti az összes részletet…
Kimerülőben vannak a demokrácia javát szolgáló tartalékok, feljövőben a rekommunizációs erők – ennyit azért látni lehet. Eleven még a régi prognózisok hatása.
Végtére is egy odavalósi, merész jövőmondó, Nyikita Szergejevics Hruscsov jóslása szerint már jó néhány éve nem is a szocializmus legtetején, hanem magában a kommunizmusban kellene élniük a moszkvaiaknak, szverdlovszkiaknak, irkutszkiaknak!
Kicsit ugyan leegyszerűsítette a marxi víziót, az ingyenes lakásban és fűtésben határozta meg az osztály nélküli szovjet ember szükségletét. „Minek jó rubeleinket panelházra, meleg vízre pocsékolni! Amikor rakétára, csatacirkálóra is lehet! Ej, ráérünk még arra a kommunizmusra, várhat még! Nem így vöröslő hadizászlónk, mely Aden, Da Nang, Santiago de Chile tornyaira kívánkozik!”
„Eddig dátumra, évre tudtuk, mikor kezdődik a kommunizmus!” – magyarázta itthon a brezsnyevi pályakorrekciót egy vállalati párttitkár, miközben hamiskásan csillogtak szemei. „Most már nem tudjuk pontos évre. Bár, ha tudnánk sem árulnánk el, mert ezzel csökkentenénk a tömegek lendületét a megvalósítására!”
Viszont, hogy fordítsunk egyet, mi más marad szegény Jelcinnek is, mint hogy eltitkolja a határidőket és dátumokat? Hátha akkor nem csökken a széles tömegek lendülete a demokrácia megvalósítására! Hátha mégis megbarátkozik az új helyzettel. Melyben se vaj, se ágyú, se birodalom, csak a gyülekezés és ordítozás szabadsága. Miközben, az Amur folyó túloldalán, öles léptekkel közeledik az agyaglábú óriás, a Kínai Népköztársaság… Miközben a Kaukázusban, Tádzsikisztánban, Kirgizisztánban orosz embernek már nem tanácsos az utcán mutatkoznia. Igaz, újabban helybeli, nem orosz embernek sem…
Túl sok szól itt a demokrácia ellen és az újravasalt gimnasztyorka, kifeszített antantszíj mellett! Bronzszobor és békedíj Borisz Jelcinnek, ha mégis a demokrácia diadalát kerekíti ki ebből a szituációból!
Addig is, arany és ezüst Kravcsuk elnöknek, a baráti ukrán népnek! Idejében lettek függetlenek, elállják a Moszkvából Záhony felé tartó utakat. És nem ketten vagy hárman, hanem ötvenmilliónál is többen. „Köllhet is még annyi!” – mint az egyszeri székely mondaná.
Különvonat, borotvakészlet, ószeres
„A burzsoázia, formai demokráciát színlelve, kisebbségi diktatúrát gyakorol a többség felett. A proletariátus diktatúrája ezzel szemben a többség tartalmi demokráciája.”
A mi korcsoportunk ezt még így tanulta. Feltehetően Borisz Jelcin is, nála nincs is semmi fennakadás. Bill Clinton, John Major, Helmuth Kohl azonban aligha tanulhatta így. Mégis, a mostani, nehéz és bonyolult oroszországi szituációban úgy tesznek, mintha ők is a „tartalmi” demokrácia, az elnöki kormányzás hívei lennének. Lehetnek ugyan kisebb szépséghibái e kormányzásnak, de hát minek nincsenek? Túlságosan ismert, kik az ellenfelek, a „formai”, parlamenti demokrácia moszkvai bajnokai. „Tudjuk jól, elvtársak, kik táncolnak a táncosházban! És ez a legfontosabb!” – árulta el, vagy húsz éve már, a nacionalizmus elhárításáért felelős magyar pártvezető.
Legjobb azért eltüntetni, sóval hinteni a nyomokat! Akár dobra verni, eladni, amit lehet. Ahogyan az elmúlt héten, kissé morbid kezdeményezés nyomán, a kádári hagyatékkal, fakult perzsaszőnyegekkel, villanyborotvákkal, őzcsalogató sípokkal, lábszárvédőkkel, fejpárnákkal, prosztatamelegítőkkel tették. Fizesd, vidd, és feledd, kamerád!
Vajha a kádári hagyaték más részeitől is ily könnyedén mentesülnénk! Csakhogy: él e hazában egy népért síró, bús, mellőzött szakértői kar – panaszolja a híres tartalmi demokrata, Horn Gyula a március 20-i Magyar Hírlapban. Százszor is megilletné a miniszteri szék, annyira mindig csak a nép miatt búslakodik. S mindezt miért? Bagóért, száraz kenyérhéjért, sokszor még egy államtitkári széknél is kevesebbért! A pimasz horthysták helyettes államtitkári székeket, bankbéli másodelnökségeket merészkednek odavetni!
Csak aztán jól vigyázzanak a szűkmarkú újpimaszok! Közeleg a szenvedő pór, a tisztán látó kisember órája! Aki nem tér le a fő útról, nem ül fel a világtörténelmi mellébeszéléseknek. Birodalmak omlanak, filozófiák buknak, hitvallások szállnak a pokolra, de mindez az ő bajuk. Kádár alatt jobb volt! Vissza az expertekkel, a jótevőkkel, akik nem nézik ki az ember szájából a falatot!
Nagy erő ez, nagy tartalék. Ezért aztán Horn Gyula a fiatal és agg liberálisok testvérszövetségétől sem ijed meg. Inkább csak csendesen intrikálgat. „Nem szégyelli a vénebb maga elé engedni a zöldfülűt?” Jobb lett volna, ha mellette áll valamelyik, de így sincs nagy vész! Amit az egyik nem képes elmagyarázni a választónak, azt miért tudná a másik?
Majd a végelszámolásnál derül ki az igazság! Könnyen megeshet, hogy nélküle csak szeretnének, de nem tudnak uralkodni és kormányozni a többiek. Ő viszont akár még tudhat is, bár erről nem beszél…
Odalent, Kunszentmiklóson, harmadszor futnak már neki, igaz, érvénytelenül. De vajon Petőnek, Orbánnak, dr. Antallnak osztják a mégoly haszontalan aranyakat? Neki, Horn Gyulának, bár szinte restelli már az örökös diadalt…
Magabízó, felvilágosult nómenklatúra-elit odafent. Fejét szándékosan homokba rejtő, külső világot káromló, főtisztviselői csodatételekben reménykedő kisember idelent. Ez még mindig a kádári különvonat, a Csermanek-expressz…
Jó lesz figyelni, méghozzá folyamatosan, hogy merre tart, és kik szállnak fel reá. Különben úgy járhatunk, ahogyan, pár ezer mérfölddel keletebbre Borisz Jelcin is járt. Amikor ’91 őszén híveivel együtt a puccsisták lánctalpai elé rakta a deszkát és az utcakövet, ő sem igen gondolhatta, hogy két év múlva megint ilyen keményen megszorongatják.
Nehogy a végén Moszkva felől is, Záhony felől is menetrenden kívüli, nómenklatúrás különvonatok lepjék el a vágányokat, s teljesen összezavarják a jó ukrán pályafelvigyázók fejét…
- A hét üzenetei [6]