Jagelló Kázmér megtörten viselte fejedelmi nevét az eszpresszó mélyén. Előtte üres papír hevert, reménytelenül üres. Ha moccant a tolla, egyebet sem karcolt:
Jagelló Kázmér,
ki búsan lázmér…
– Látom, kissé megakadt – vetődött amúgy is homályos asztalára árnyék.
Jagelló Kázmér föltekintett; asztala mellett telt arcú férfi állt, szemében sárga részvéttel.
– Ugyan – legyintett Jagelló Kázmér. – Csak most, csak éppen most, amikor az ősz hirtelen ködöket kavar a város fölé, és talán lázas is vagyok.
Az idegen lehuppant Jagelló Kázmér bal oldalára, szelíden elvonta előle a papírt, és olvasta:
– Jagelló Kázmér, ki búsan lázmér… No, igen. – Kissé mélázott, majd fölcsattant a hangja: – Az ősz? A ködök? Hallgasson ide, fiatal barátom, ez így nem mehet tovább. Már hetek óta figyelem. Egy-egy üveg Coca-cola mellett ábrándozik, s mi az eredmény? A papíron merő badarság. Honnan van rá ideje, mondja, Kázmér, amikor az egész ország lázban ég. Kárpótlás, igazságtevés, fasizálódás satöbbi, satöbbi.
– Az idő, sőt az IDŐ, csupa nagybetűvel, mit számít. Én ráérek, hiszen a nagy Gazda, aki ősszel betakarítja a mezőt, nem tud arról, hogy van kis gazda meg még kisebb gazda…
– Üljön át a bal oldalamra – vágott közbe az ismeretlen férfi. – A jobb fülemre nagyot hallok. Köszönöm. Szóval a nagy Gazda. Meg kis gazda. Frászt. Eladhatatlan. Ma novellát írunk, a kereslet ma novellában utazik.
Jagelló Kázmér elpirult. Hetek óta készült rá, hogy novellát írjon. Amióta két túlcsorduló tárcája megjelent az egyik politikamentes irodalmi lapban, úgy érezte, itt az ideje a nagy ugrásnak: a novellának. S erre naponta több órát és ötven forintot szánt az eszpresszó mélyén, ahol megtörten viselte fejedelmi nevét és azt a szégyent, hogy az áldott semmittevésre egy prózai munkanélküli-igazolvány jogosítja fel.
– Először is, bekapcsoljuk a fűtést – mondta az idegen, és az asztalon kicsinységre két hasas konyakospohár pihent meg.
– A témám – rebegte Jagelló Kázmér. – Az illékony életpárlat…
– Nem – mondta határozottan az ismeretlen. – Ahol a történészek tartják kezükben a gyeplőt, ott a téma csak a történelem lehet. Életpárlat? Felejtse el!
– A történelem: történelem – makacskodott az ifjú Kázmér. – Nem művészet. Egyébként is úgy értesültem a dolgokról, hogy ismét újraírjuk történelmünket. De én a magam huszonkét évével nem írtam történelmet, tehát át sem írom.
– Smafu. A történelem csak anyag. Ha történelemből veszed a témát, akkor a tanultakkal összekacsintasz, a primitívek meg bámulni fognak. De mellőzd a teóriát is: írni gyakorlati kérdés.
Jagelló Kázmér nem tett ellenvetést, mert belátta, szőrszálhasogatás lenne azzal érvelni, hogy a szabad sajtóra jellemző ízléscenzúra így meg úgy viszonylik a történelemből merített művekhez. Különben is kezdte zsibbasztani a konyak. Szemét az idegenre függesztette, aki láthatóan koncentrált, majd kibökte:
– A téma: Puccini.
Jagelló Kázmér a mai délutánon immáron másodszor pirult el. Szerette Puccinit, a könnyed kezű mestert. Úgy szeretett volna írni, ahogy az olasz maestro énekeltette hőseit, ugyanakkor borzadt is tőle, mivel nem értette, hogy mire való operáiban az a sok öngyilkosság, miért dobják el életüket oly könnyedén Puccini női alakjai. Az idegen figyelmét nem kerülte el Jagelló Kázmér arcának rózsás színeváltozása, és bátorítóan megismételte: „Tehát, Puccini.”
– A cím, tudod, fontos a jó cím, amely lehet kicsit hosszú, az mindig bejön. Vegyük például ezt: CSO-CSO-SZÁN NEM AKAR MEGHALNI.
Az ifjú író kerámiahegyű tolla sercegett, Jagelló Kázmér engedelmesen írta a fabulát, amelyet az idegen suttogó hangon adott elő.
– Puccini túl volt azon a nagy megrázkódtatáson, amely könnyen tragikusan végződhetett volna: autóbalesetén. A gipszkötést levették tört lábáról, ám szívében ott maradt a tüske: milyen könnyen meghalhatott volna. Föl-alá botorkált a zeneteremben, de egy hangot sem tudott kipréselni magából Cso-cso-szán öngyilkossága előtti nagyáriájához. Elővett régi jegyzeteket, de ez sem segített. „Talán bezápultam?” – gondolta. De lelke mélyén tudta, hogy nem szellemi erőforrásainak megcsappanásáról van szó. A baj mélyebbről fakad. Érezte, hogy az élet nagyobb tét annál, hogy csak úgy oda lehessen vetni valakinek kénye-kedve szerint. A sántikáló zseni végül, utolsó kísérletként, táviratot adatott fel Giacosa és Illica uraknak, hogy látogassák meg sürgősen vidéki villájában.
Jagelló Kázmér tágra nyitotta szemét, s keze fáradhatatlanul rótta a sorokat egymás alá. Érezte, az ihlet a levegőben van, csak be kell szippantani. De csak orron át, nehogy az ismeretlent megzavarja.
– Most némi kidolgozási rész következik, ami merőben írástechnikai kérdés. Ne értsd félre, fiam, de az ilyen részeket szinte nem is szabad jól megírni, nehogy elvedd a levegőt a sűrűbb soroktól. Szóval a két librettista megrémül. A professzionista Puccini nem szokta csak úgy magához rendelni őket. Ha szimatuk nem csal, akkor a késznek hitt operával van baj. Környezetrajz a vidéki kastélyról. Javasolom, írd ki az útikönyvből Edelényt vagy más, kevéssé ismert magyar műemléket satöbbi. A lényeg azonban a következő: „Puccini botjára támaszkodva felállt, és úgy üdvözölte a két próbált munkatársát.”
– Uraim, elnézésüket kérem, hogy idefárasztottam önöket. Sajnos, hogy rögtön a tárgyra térjek, tehetetlenül állok (eredeti nyelven: Io sono purtroppo impotente) az önök sok tekintetben nagyszerű librettója előtt.
– Maestro! – ugrott talpra a két mesterember. – Csak egy szavába kerül, és kijavítjuk.
Készségességük őszinte volt, hiszen lelki szemeik előtt ugrani látták a tekintélyes tiszteletdíjat, ami a bemutató után járt nekik.
– Fiúk – kérdezte az igazán szenvedő nagy zeneszerző –, miért kell Cso-cso-szánnak meghalnia? Miért hal meg ez az ártatlan lélek? Úgy utálom Pinkertont, mint valami szégyenletes bűnömet. Nem akarom Cso-cso-szán halálát. Nem vagyok gyilkos! – emelte föl Puccini szép baritonját egy felső F magasságáig.
Jagelló Kázmér reszketett az izgalomtól. Ösztökélni szerette volna az idegent, hogy siessen, mondja tovább a történetet. Az idegen azonban hörpintett konyakjából, és így oktatta az ifjú írót:
– Ne siess. Vedd úgy, hogy ez itt a reklám helye. Utána laposan indul a dialógus, sok igennel, nemmel, ahhal, ohhal és némi intellektuális zsargonnal a lélek halhatatlanságáról. Érted? Aztán Puccini előáll a farbával: „Puccini még egyszer és még egyszer megpróbálta meggyőzni az urakat, hogy az csak a mű javára válik, ha Cso-cso-szán nem hal meg. Aztán előhozta a végső érvet:”
– Uraim, a néhai nagy mester, Giuseppe Verdi úgy akarta lehunyni a szemét, hogy az emberek derűsen gondoljanak rá, és feledjék azt a sok hullát, amivel operáiban temetőt lehetne megtölteni. Ezt mindenképpen vegyék figyelembe!
– Kedves Maestro – mondta Giacosa, a ravaszabb -, mi sem természetesebb ennél a kívánságnál. A következő műnél érvényesítjük ezt a szempontot. Van például egy nagyszerű, vidám mesetémám Turandotról, a kínai hercegnőről. Mit mondjak, kacagó-orkán… De a szokás most azt diktálja, hogy Cso-cso-szán haljon meg. Micsoda dolog lenne, ha minden kis lotyó, megesett grizett életben maradna! Az erkölcsi világrend attól áll helyre, ha az erkölcsi botlást egy még nagyobbal, az öngyilkossággal ütik helyre. Ez úgy van, mint a matematikában: mínusz kétszer mínusz kettő az plusz négy…
– Maestro – kapcsolt Illica is –, Cso-cso-szánt a kapitány nem veheti feleségül, mert akkor bigámista lenne, s akkor nem lenne helye színpadon, de a lányt sem lehet máshoz adni, mert akkor érzelmei mélységében okkal kételkednénk. A szerelmes, ahogy Shakespeare a Romeo és Júliában felállította az örök érvényű dramaturgiai képletet: felismer, megküzd, beteljesül és meghal. Ha ebből bármelyik kimarad, oda a hitelesség, vagy bohózattá válik minden.
– De uraim, mi élünk, és őt pedig meg akarjuk halasztani, mint a legprimitívebb cselédlányt, aki gyufamérget iszik Rómában! – jajdult fel a mester.
Aztán fény gyúlt fejében: élünk-e mi egyáltalán, nem azok élik-e túl a természetesen elhunytakat, akiknek halála rendkívüli volt.
Puccini vendégeitől el sem búcsúzva bicegett a zeneterembe. Egy ujjal, majd két kézzel cibálta a zongorát. Avatott fül már felismerhette volna a nagyária motívumait. A két librettista zavartan elillant, mert olyat láttak, amit nem lett volna szabad. Puccini sírt, könnye rápergett a szaporodó kottafejekre. Gyilkosnak érezte magát, ám korábbi lelkiismeret-furdalása megszűnt. Tetszett önmagának. Boldog volt. „Az ördögbe (Al diavolo) – kiáltott fel –, Pinkerton én vagyok”
Jagelló Kázmér görcsbe rándult kézzel írta le az utolsó mondatot. Az idegen mosolygott, búcsúzáshoz készülődött, és biztatón még ennyit mondott:
– Valahogy így, kedves Kázmér. Ha lázad van, mérj lázat, ha írhatnékod van, tudd, hogy mit miért írsz.
Az ifjú író hirtelen kijózanodott. Mintha álomból ébresztették volna, kicsit forgott még a feje, de rájött, hogy az idegen gúnyt űzött belőle:
– Uram, ez a novella merő giccs.
– Miért, az nem giccs, ahogy itt ülünk, mintha írók lennénk? Jagelló Kázmér, gondolkozz csak el, nagyon időszerű, a népi bölcsességen: kutyaharapást a szőrével. A giccset csak giccsel lehet orvosolni. Választhatsz Pinkerton vagy Puccini között…
– Vagyis a betegség és orvosa között – állt rá Jagelló Kázmér az idegen hullámhosszára –, különben én leszek Cso-cso-szán.
Ebben maradtak.
- Kultúra [5]