Jöttem, láttam… és majd meglátjátok! – mondatta Szabó Iván pénzügyminiszterrel a magabiztosság, amivel fontos tengerentúli tárgyalásai után hazatérve, föllépett hétfőn a pesti újságírói kar előtt. Hogy pontosan milyen feltételekkel jutott elvi megállapodásra a valutaalappal, mily mértékű nadrágszíjmeghúzások várhatók, az a jövő heti parlamenti föllépésből derül ki. De kétségkívül sikerült újragombolnia a kabátot, és egy más formájú (még nem tudjuk, mennyire más tartalmú) hitelmegállapodást kötnie. A magabiztosság egyébként is helyes: ember kell ide, akinek rátermettsége, újdonatúj beavatottsága egy korty víz lehet a keserű pirulához, amit ekképp nagyobb bizalommal nyelünk le.
A koalícióbéli kollegákban a pirula főként az „igen” gomb képében, tehát lelkileg jelentkezik, eddig sem kevés tusákat idézve elő. Nekik azt üzeni a pénzügyminiszter, hogy a IMF-megállapodás (mármint a másfél éves készenléti hitelben) még csak elvi, s gyakorlatba iktatása előtt még megnézik, hogy viselkedik a parlament. A jövő kormányának meg azt, hogy megpecsételődik a sorsa, ha lazítani próbál, szembeszállva a nemzetközi realitásokkal. E realitások persze, még ha csak pénzügyiek is, jól jönnek olyan vidékeken, ahol folyvást trianoni térképeket böngésznek.
Ökonómiailag is jól jönnek a nemzetközi normák ott, ahol szegény az állam, és mégis nagy fejőstehén. De – magyarázta meg a pénzügyminiszter egy szakírónak s általa a párthíveknek – nem az IMF kér mitőlünk, mi folyamodunk hitelért. Az önkéntes folyamodónak ez a képe határozottan különbözik a hivatali előd által lefestett végzetszerűségtől. Érthető: Kupa Mihály, a koalícióban jöttmentnek számító miniszter idehaza az IMF-fel takarózott, aminek hátulütője az volt, hogy nem tudott kikkel takarózni kifelé. Régi vesszőparipánk: a szakértő politikus nem mindenben ér többet, mint a politikus politikus. De, tegyük hozzá gyorsan, minden szakértőileg folyt; kérdésünk nyomán cáfolta például Szabó Iván, hogy tárgyalópartnerei nagyobb megértését a költségvetési deficit iránt a litvanizálódástól való félelem váltotta volna ki.
Történt viszont némi indiszkréció is a hivatali előddel szemben: Szabó Iván valami gentleman’s agreementet emlegetett, amit elődje szóbelileg kötött az IMF elnökével arról, hogy az idén nem dézsmáljuk a központi költségvetési tartalékot. Honnan tudja az újonnan beavatott miniszter, hogy nem tengerentúli tárgyalópartnerei blöfföltek-e?
Nehéz egyelőre eldönteni azt is, mit sugallt a magyar fél, és mit diktáltak a nemzetközi normák az önkéntes folyamodvány benyújtásakor. Az önkormányzati támogatások (s vele nyilván az önkormányzatokon keresztül nyújtott szociális támogatások) megnyirbálását követelték is a washingtoni partnerek, de eddig is e téren takarékoskodtak legkevésbé a lefaragásokkal. Halljuk azt is: baj volt a múlt novemberi ÉT-megállapodással; de ezt – annak ellenére, hogy a megállapodás a koalíció zsírszalonnaféltéséből indult ki – eleddig sem igen kedvelték a kormánypártok. Ami pedig a költségvetési infrastukrurális beruházások előnyben részesítését illeti a folyó fogyasztással (már megint a szociális kiadásokkal) szemben, ebben Szabó Iván, aki sosem berzenkedett a keresletélénkítéstől, az állami megrendelések vállalkozáspolitikájától, mindig is partner volt. Kérdés, hogy erre mennyi a pénzünk.
- Harmadik oldal [6]