Lapzártánk pillanatában még tart a parlamentben a magyar–ukrán alapszerződés egyre jobban elmérgesedő vitája, így érdemes felidézni, miként alakult ki az a „kelepce”, melybe a kormánypárt Antallhoz hű oldala látszólag oly óvatlanul besétált. Jeszenszky Géza még próbálja menteni a menthetőt: az 50 milliós Ukrajnának mint atomhatalomnak erejére utal, Katona Tamás már csak kárpátaljai születésű édesanyjára és nagyanyjára hivatkozik: ha valaki, ő tudja, mi történik ott. Antall József pedig hallgat. Miként hallgatott 1990-ben is, amikor első ízben kellett volna színt vallania arról, lemond-e pártja a határrevízióról. Mester Ákos faggatta erről egy vitaműsorban a romániai forradalom másnapján, a magyarországi választások előestéjén. Az SZDSZ képviselője világosan kifejtette pártja azóta is vállalt álláspontját: a határon túli magyar kisebbség jogait csak akkor tudjuk elismertetni, ha határozottan és egyértelműen lemondunk a határrevízió minden formájáról. Az SZDSZ politikusa akkor számos felháborodott levelet kapott, s némelyek szerint sok választót elriasztott a kisebbségi jogok követelésének s a területi revízió elvetésének ilyen nyílt és ellentmondást nem tűrő összekapcsolása. Antall József ravaszabb volt. Olyan párttal indult a választásokra, amelyik homályban hagyta a nyilvánosság előtt, hogyan viszonyul a külpolitikai realitásokhoz. A közvélemény józan részének szavazatára éppúgy igényt tartott, mint az „irredentizmusra hajlók” voksaira. És ez a kelepce végképp bezárult akkor, amikor két héttel ezelőtt az Antall–Kravcsuk-találkozón az ungvári Druzsba Szállóban maga az ukrán elnök késztette színvallásra: hajlandó-e összekapcsolni a kisebbség és a határ kérdését. Antall magabiztosan igent mondott, s másnap már a parlament előtt volt a ratifikálásra váró okmány.
A szerződés megerősítése aligha kétséges, hiszen az ellenzéken kívül minden bizonnyal igent mond a kereszténydemokrata és az MDF-frakció „józan” része, ám a kérdés ezzel nem oldódik meg. Mert Antall József továbbra is hallgat. Nem válaszol, miként is vélekedik pártja a határokról? Antall Józsefnek meg kellene nyugtatnia szavazóit és ellenszavazóit: a „cinikusok” vannak kevesebben. Nagy-Kárpát-Régió nem lesz, de nem lesz háború sem. Annál inkább szükség lenne a nyílt beszédre, mivel még nincs alapszerződésünk sem Romániával, sem Szlovákiával – s józan beszéd nélkül ott, ha lehet, még több bonyodalom keletkezhet.
Szerkesztőségünk telefonos körkérdéssel fordult a határainkon túli magyar szervezetek vezetőihez: hogyan vélekednek a magyar–ukrán alapszerződés kapcsán kirobbant parlamenti perpatvarról? Milyen hatást gyakorolhat ez országuk közvéleményére és az ott élő magyar kisebbség helyzetére? Hogyan lehetne az országukban eztán kidolgozandó alapszerződésben a határ és a kisebbség kérdését összekapcsolni?
(Az interjúkat Kiss Ilona készítette. A válaszokat rövidített formában közöljük.)
Fodó Sándor, a Kárpátaljai Magyarok Kulturális Szövetségének elnöke
„Csapdában vagyunk”
A magyar kormányzat nagy hibát követett el akkor, amikor 1990-ben, a magyar–ukrán alapszerződés kidolgozásakor nem kérte ki a kárpátaljai magyarok véleményét a vitatott második cikkely kérdéséről. Ennek ellenére én úgy vélem, ma már nem lehet kitérni a ratifikáció elől. Ezzel azonban a KMKSZ vezetősége nem ért egyet egyhangúlag, a ratifikálás kérdése megosztja a választmányt.
Bizonyos értelemben csapdában vagyunk. Az, hogy ez a mondat bekerült a szerződésbe, nem volt szerencsés, de most már a kisebbik rosszat kell választani. A nagyobb baj az lenne, ha nem ratifikálnák a szerződést. Az ukrajnai vezető körök hangulatát ismerve, nagyon ártana a kárpátaljai magyarság ügyének, ha most a magyar fél a szerződés újratárgyalását követelné. Annak ellenére, hogy MDF-es meggyőződésű személy vagyok, nem zavar az, hogy a ratifikálást az ellenzéki pártok támogatják, miközben az MDF egy része nem akarja. Úgy gondolom ugyanis: arról, hogy a kárpátaljai magyarság hova akar tartozni, úgysem Magyarország dönt. Ez a mi személyes ügyünk.
Antall József és Leonyid Kravcsuk két héttel ezelőtt közös nyilatkozatot tett a magyar kulturális autonómia, a magyar önkormányzat létrehozásáról, a magyarok teljes egyenjogúsításáról. Ez a kitétel kielégíthetné igényeinket. A baj csak az, hogy a kárpátaljai közvélemény már nem hisz a jelenleg hatalmon lévő ukrán vezetésnek, az előző nómenklatúra tagjainak tartja őket. Én magam nem vagyok ennyire pesszimista: ha a jogi keretek biztosítva vannak az autonómia létrehozásához, akkor az már nem a régi Szovjetunió. Bizonyos értelemben rajtunk múlik, miként töltjük ki ezeket a kereteket.
A magyar kulturális autonómia megvalósítását teljesen komolyan vesszük, alapjait még az idén meg akarjuk teremteni. Első lépésként a magyar iskolahálózatot kívánjuk teljes egészében magyar irányítás alá helyezni, a már működő magyar pedagógusszövetség szakmai vezetésével. Kb. 70 iskoláról van szó, ezek egy része egyetemi felvételre jogosító középiskola. Teljes egészében ki akarjuk építeni a magyar tannyelvű óvodai hálózatot, kezünkbe akarjuk venni a közművelődési intézmények irányítását.
Az önálló magyar iskolahálózat létrehozása még csak most indul, de a nyelvi egyenjogúsítás terén már vannak bizonyos eredmények: megjelentek a kétnyelvű feliratok, ha hiányzanak, annak csak idő- vagy pénzhiány, esetleg hanyagság az oka. El akarjuk érni, hogy a hivatalos űrlapok, iskolai bizonyítványok, a személyi igazolványok magyar nyelvűek is legyenek, most ugyanis csak orosz és ukrán nyelvű kérdések, utasítások szerepelnek rajtuk. Nem hiszem, hogy pénz hiányában ezt még az idén elérjük, az ukrán állam még a szovjet útleveleket sem tudta lecserélni.
Rosszul áll a pedagógusképzés ügye, itt, helyben, az ungvári egyetemen csak magyar szakos tanárokat képeznek, 200 diákunk tanul viszont magyarországi egyetemeken és gimnáziumokban. Szeretnénk, ha mindannyian hazajönnének, annak ellenére, hogy az összehasonlíthatatlanul jobb viszonyok kint maradásra késztetik őket: kértük az illetékes magyar szerveket, hogy ne engedjék letelepedni őket. Az igazi megoldás persze az lenne, ha – magyar segítséggel – itthon alakíthatnánk ki a teljes körű magyar nyelvű tanárképzést.
A szerződés aláírása elősegíthetné mindezen tervek megvalósítását. De be kell vallanom, hogy a kárpátaljai emberekkel ezt nagyon nehéz megértetni. Ezernyi szállal kötődnek Magyarországhoz. Nagyon nehéz érzelmileg meggyőzni az itt élőket arról, hogy a magyar–ukrán alapszerződés nem a kárpátaljai magyarság elárulása, hanem épp a fellendülés egyetlen esélye.
Ágoston András, a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közösségének elnöke
„Előbb autonómia, aztán alapszerződés…”
A VMDK természetesen nem kíván beleszólni abba, amit a magyar parlament tesz. Úgy gondoljuk azonban, hogy a kisebbségi autonómia és a kétoldalú alapszerződések ügyét ketté kell választani. A Magyarországgal kötendő lehetséges kétoldalú szerződést csak akkor tartjuk hasznosnak, ha már előzőleg megvalósultak a kisebbségeknek az autonómiára és önkormányzatra vonatkozó követelései. Szerbia, illetve a Vajdaság esetében ez nagyon fontos, úgy vélem, mind a magyar parlamenttől, mind a kormánytól elvárhatjuk, hogy ugyanígy kezelje e kérdést.
Kárpátalján annak idején népszavazáson döntöttek az autonómiáról, a kulturális önállóság érvényesítése tehát itt már elvileg nem lehetetlen. Ennek megvalósulása után nem tudom kifogásolni a kétoldalú szerződés aláírását. Ugyanez érvényes minden utódállamra. Ha az autonómiatörekvések megvalósulnak, olyan kétoldalú szerződések jöhetnek létre, amelyek az elkövetkezendő évtizedekre akár biztosíthatják is a békét.
Ha létrejönnek és élnek a kisebbségi képviselethez szükséges politikai intézmények, akkor a kétoldalú szerződéseknek a kisebbségekre vonatkozó szakaszai vesztenek a jelentőségükből, s akkor könnyebb lesz a nemzetközi dokumentumokra, a nemzetközi testületek döntéseire támaszkodni.
A Vajdaságban élő magyarság sose volt még ilyen közel az autonómiatörekvésekről folytatott párbeszédhez, hiszen a három elnök levele a boszniai szerbekhez minőségileg új folyamatot indított el. Az erő, a háború háttérbe szorul, s a demokratikus módszerek kerülnek előtérbe. Ha Szerbia, illetve Kis-Jugoszlávia látványos eredményt akar fölmutatni, akkor biztos, hogy a magyarokkal kezd először dialógusba, hiszen itt van a legnagyobb esély arra, hogy mindkét fél számára hasznos megoldás szülessen. Ezért kezdeményeztük a személyi elvű kisebbségi önkormányzat és a perszonális autonómia létrehozását.
Duray Miklós, a szlovákiai Együttélés mozgalom elnöke
„Értelmetlennek tartom a helsinki elvek túllépését”
Nagyon fontosnak tartom, hogy a magyar parlament ratifikálja a magyar–ukrán alapszerződést, de meg kell jegyeznem: a vele kapcsolatban kipattant vita nem véletlenszerű. Van ugyanis a második cikkelyben egy homályos, s bizonyos fokig a kommunista észjárásra visszavezethető logikai rendszer. Olyan dolgok ismételgetése ez, amiket a helsinki dokumentum már megfogalmazott.
Tény, hogy valamilyen módon kodifikálni kell a kölcsönös bizalom megnyilvánulását, s a második világháború után legtisztábban ezt valóban a helsinki okmány végezte el: az aláíró országok kijelentették egyebek közt, hogy tiszteletben tartják egymás szuverenitását, területi integritását, s nem törekszenek a határok erőszakos megváltoztatására. Ennél tisztábban és egyértelműbben a kölcsönös bizalmat nem lehet leszögezni egy államközi dokumentumban.
A magyar–ukrán alapszerződés második cikkelyében egyébként is van némi ellentmondás. Kijelenti például, hogy nem fognak egymással szemben fegyveres erőszakot alkalmazni. Ha a cikkelynek ezt a pontját bármelyik fél megsérti, felesleges minden további bizalomerősítő kötelezvény. Aki ugyanis a fegyveres konfliktus elkerülésére kötelezi magát, az egyúttal arra is automatikusan kötelezettséget vállal, hogy tiszteletben tartja a másik állam területi épségét és területi státusát. Az európai történelemben ugyanis egy-két fegyveres incidenst leszámítva minden háború területszerzéssel járt együtt. A második cikkely tehát ezt a magától értetődő tényt is túlhangsúlyozza.
A párizsi békeszerződés egyértelműen rendelkezik a területi igények kérdésében, a területi integritás és a határkérdés ügyében pedig a helsinki dokumentum rögzít világos követelményeket és kötelezvényeket. Ha ezeken felül új formulákat kezdünk megfogalmazni, épp azt bizonyítjuk, hogy valami még sincs rendben Közép-Európában, és olyan mértékű gyanakvás keletkezik, amit már maguk a deklarációk sem tudnak eloszlatni. Ezt a második cikkelyt, illetve a magyar–ukrán alapszerződésbe való bekerülését ezért úgy lehet felfogni, mintha az Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet záróokmányának megfelelő cikkelyében nem lenne elégséges biztosíték a békés és biztonságos együttélésre Európában.
Ha létrejön egy magyar–szlovák alapszerződés, akkor annak be kell tartania a helsinki elveket. Amennyiben mi kétségbe vonjuk a biztonságra törekvés ott rögzített szándékát, akkor ki kell mondani, hogy a helsinki okmány nem elegendő. Ha másra van szükség, el kell kezdeni egy új európai biztonsági konferencia összehívását. A helsinki elvek érvényesülését ellenőrizni tudjuk, de a végrehajtás garanciáit máig nem teremtettük meg. Értelmetlennek tartom a helsinki elveket túllépő deklarációkat. Végeredményben a deklaráció nem old meg semmit, nincs „beváltható” eredménye. A Jugoszlávia-konfliktus bebizonyította, hogy nem lehet számon kérni egy országtól, ha megszegi a nemzetközi elveket. A helsinki dokumentumot aláíró országokban nincs meg az az erő, amely arra kényszerítene egy államot, hogy ha el is indít egy konfliktust, azt békésen rendezze.
A területi követelésekről való lemondást egy ezután elkészülő szlovák–magyar alapszerződésbe a helsinki záróokmány első rész IV. fejezetében megfogalmazottak szerint lehet beépíteni: az beleillik az európai gondolkodásmódba. Az „örök időkre és soha másképp”-féle szovjet és kommunista típusú gondolkodásról kiderítettük, hogy nincs semmi hitele. Más kérdés, hogy a Magyarország és Szlovákia között fennálló egyéb vitás kérdések tisztázása nélkül ez az alapszerződés nem fog megszületni.
Tokay György, a Romániai Magyarok Demokratikus Szövetségének politikai alelnöke, az RMDSZ parlamenti frakció elnöke
„A román fél látszólag túlzott biztosítékokra tart igényt”
A magyar–ukrán szerződés második cikkelye az adott történelmi feltételek között természetesnek tekinthető, aláírása nem jelenti azt, hogy Magyarország lemondott volna a határain túli kisebbség iránt érzett felelősségéről. A szerződés ratifikálása tehát indokolt lenne, illetve indokolt lett volna.
Azt, hogy a még ezután előkészítendő magyar–román alapszerződésbe miként kerülhet be egy hasonló tartalmú cikkely, több szempontból mérlegelni kellene. Először is figyelembe kell venni a két szerződés közti különbségeket. Ezek egyrészt a történelmi helyzetből erednek (a párizsi békeszerződés aláírásakor Románia és Magyarország – Ukrajnával ellentétben – önálló állam volt, azt mindkét ország aláírta, mindkét parlament ratifikálta), másrészt pedig a két országban élő magyarság számszerű különbségéből következnek. A határokon túl élő kisebbség sorsának körültekintő rendezése ugyanakkor a mindenkori magyar kormánynak alkotmányos kötelessége.
A magyar–román alapszerződés két vitatott pontja várhatóan egyrészt a magyar kisebbség romániai helyzete, másrészt a jövőbeli területi igényekről való lemondás megfogalmazása lesz, amire azonban meg kell találni a megfelelő formát. Hogy ez a magyar–ukrán szerződés tételes megismétlése vagy más szöveg, ez a jövő kérdése.
Első látásra úgy tűnik, hogy a román fél túlzott mértékű biztosítékokra tart igényt a másik féltől. Nem csupán azt várja el, hogy a szomszédos állam most kijelentse, hogy nincsenek Romániával szemben területi igényei, hanem hogy ezt expressis verbis a jövőre is kiterjessze. A román kormány ugyanakkor mind ez idáig elzárkózott attól, hogy a koppenhágai értekezleten meghatározott elveknél részletesebb kisebbségvédelmi tételeket fogalmazzon meg. Pedig a józan paraszti logika azt diktálja: valamit valamiért. Ha az erdélyi magyar kisebbség sorsát megnyugtató módon rendezik, a Románia által kért különleges, rendkívüli biztosítékok tekintetében is kell léteznie elfogadható megoldásnak.
Több mint hetven év telt el Trianon óta. A magyar népesség aránya rohamosan csökkent, szemben a románéval, Erdély térképe gyakorlatilag átrajzolódott. Most fordul elő először, hogy a magyarok lélekszáma abszolút számokban csökkent 1977 és 1992 között majdnem kétszázezerrel. Ez olyan vészjelzés, ami rávilágít a fenyegetettségi állapotra. A helyzet olyan speciális jogi szabályozást igényel, amit csak a magyar–román államszerződés láthat el. A szabályozásnak tekintetbe kell vennie az erdélyi magyarság különleges státusát, többek között azt, hogy – az oroszon kívül – Európa legnagyobb kisebbsége. Két különleges jellegű követelményről van tehát szó: egyik részről a magyar kisebbség védelme, másik részről a román fél területi garanciája: ezen a kölcsönös „túlbiztosításon” áll vagy bukik a kérdés. A határok megváltoztatását senki józan ésszel nem kívánja, és nem is kívánhatja. De valamiképp meg kell óvni az itt élő emberek nemzeti identitását, tradíciók iránti elkötelezettségét.
Megnyugtató, hogy az utóbbi hónapokban mindkét fél jobban odafigyel az RMDSZ véleményére. A magyar politikai vezetők és kormány már korábban is, a román külügyminisztérium januárban hívta meg először az RMDSZ vezetőit a két ország közötti kapcsolatokról tájékozódni.
A. Nagy László, a szlovákiai Magyar Polgári Párt elnöke
„Visszautasítom, hogy túszként kezeljenek”
A határok kérdésében két magatartási és cselekvési modell – a nyugat-európai és a kelet-európai – között választhatunk. Mindkettő más módon ugyan, de megkérdőjelezi a trianoni és a versailles-i egyezmények eredményét.
A nyugat-európai modell az elmúlt közel ötven év szorgalmas együttműködésének és egyeztetésének eredményeként differenciáltságában is egységes Európát hozott létre, ahol az országhatárok kérdése klasszikus értelemben nem létezik: ezekben az országokban ma egyetlen épelméjű politikusnak sem jut eszébe a határok megváltoztatásáról politikai vitát kezdeni.
Nem így a kelet-európai országokban. Itt mindenféle megközelítésre találhatunk példát. Sanda gyanú megjelenítése irodalmi és közéleti lapokban, egymás zsarolása és sakkban tartása a kisebbségekkel, egymás rossz hírnevének terjesztése nemzetközi fórumokon, ijesztgetés rosszindulatú szövetségeskereséssel, gazdasági fegyverek bevetése, fegyverszállítások megszüntetése (vagy megindítása) egymásnak vagy egy harmadik félnek, szerződés-visszatartás, háború, polgárháború, a határok erőszakos megváltoztatására tett kísérletek stb. Kelet-Európában ötven évvel a második világháború után ide jutottunk.
Lehet választani! Én visszautasítom, hogy mint kisebbségit bárki is túszként kezeljen – még akár egy olyan fontos kérdésben is, mint amilyen a két ország között kötendő szerződés kérdése. Európaiként az európai utat választom.
- Belföld [6]