Skip to main content

Királynő a menhelyen

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


II. Erzsébet titkos naplójának magyar kiadását mégsem mertem dedikáltatni II. Erzsébettel. Főképp azért nem, mert az olvasása közben (ami nagy szórakozás volt) az a gyanúm támadt, hogy Esterházy Péter írta. A királynőről ugyanis nem hiszem el – hiába volt magyar lány a szépanyja –, hogy ennyire esterházys lenne a stílusa, és ennyire pesti lenne az angol humora. A Beszélőt sem mertem a kezébe adni, csak elmagyarázni próbáltam neki, hogy mi már órákkal a megérkezése előtt riportképet közöltünk az Oltalom Egyesület hajléktalan-otthonában tett látogatásáról. A mi lapunk ugyanis már tizenharmadik éve a holnap híreit közli. A királynő, akit Dénes János kézrázása óta már nemigen lehetett meglepni, megértőén bólogatott. Aztán Samu István doktortól, az alkoholbetegek és hajléktalanok nagyszerű orvosától arról érdeklődött, miért lesz valaki hajléktalan. Ez a kérdés, amilyen együgyűnek hangzik, olyan jelentős. De szép is lenne, ha egy, az utcán alvókat anyázó járókelő, ha egy hajléktalanokat űző vasúti rendész vagy polgárőr kérdezné meg időnként ugyanezt.

A Dankó utcai menhely környéke természetesen jóval a királynő érkezése előtt teli volt rendőrökkel. De azért a közeli Mátyás téren, a József utcai kocsisoron nem szünetelt a szokásos üzem, business as usual. Úgy látszik a rendőrök csak a pápalátogatás idején érezték feladatuknak hogy begyűjtsék a lányokat, pedig az anglikán hagyományok puritánabbak, mint a rómaiak. Utóbb azt állították, azért szigorkodtak, mert hírét vették, hogy a lányok fel akarnak vonulni a pápa tiszteletére. Ezúttal senki sem akadályozta meg, hogy a Dankó utca környékének népe összegyűljön, és tüntetően ünnepelje a felséges vendéget.

A magas rangú vendégért felelős biztonsági szolgálat – miután az otthon vezetői nem járultak hozzá a bebocsátandó hajléktalanok előzetes káderezéséhez – azt javasolta, hogy a hajléktalanotthonban egyáltalán ne legyenek hajléktalanok. Kívánságuk teljesülhetett volna, hiszen egy kora nyári nap kora délutáni órájában a Dankó utcai ház többnyire valóban üres. Mostanában különösen: a Köjál néhány hete újrafertőtlenítés céljából bezáratta a szállást, újbóli megnyitásáig még eltelik egy-két hét. A brit követség azonban úgy vélte: a hajléktalanmenhelyhez hajléktalan dukál. Közbenjárásukra a Külügyminisztérium is intézkedett. Fizetik a taxiszámlát, ígérték, fizetnek napidíjat is, csak legyenek az épületben eleven hajléktalanok. Az otthon munkatársai néhány órával a királynő érkezése előtt szétrebbentek: ki a Moszkva térre ment, ki az ingyenkonyhákra, kettőre együtt volt a szükséges számú hajléktalan. A királynő megtekintette őket, megszólításával azonban csak a karitatív egyesületek – nem is gondolná az ember hányféle van már a Szetától a Máltai Szeretetszolgálatig – meghívott munkatársait tüntette ki.

Szerkesztőségünk a hajléktalanok véleményét kérdezte meg a királynőről.

„Nem hívtak. Kértek”

– Milyennek látták a királynőt?

Első hajléktalan: Majd én elmondom. A nevemet nem mondom meg. Csak azt mondom: Pici. Intelligens, kedves, ez egyértelmű. Láttam már Angliában is.

– Volt Angliában?

Pici: Igen. És a koránál jóval fiatalabb.

– Mikor jöttek ma ide?


Pici: Két óra körül.

– Hívták magukat, hogy jöjjenek?


Második hajléktalan: Igen, igen.

Pici: Okos válaszokat. Kérdezzen, én meg okosan válaszolok.

– Hívták magukat, hogy lesz ez a látogatás, jöjjenek be?

Pici: Nézze. Vannak emberek, akikről tudják, hogy kulturáltan viselkednek. De nem hívtak. Megkértek. Mert hívni nem lehet. A fogalmazást mindig tartom. Tehát nem hívtak. Kértek.                                                                            

– És olyan volt, hogy valakit megkértek, hogy ne jöjjön?


Pici: Erre nem válaszolok.

Második hajléktalan: Az a helyzet, hogy nem volt megkérve, hogy jöjjünk. Véletlen volt, inkább véletlen, hogy bejöttünk. Találkoztunk a gondozó urakkal. Itt nem volt válogatás, hogy intelligens, nem intelligens, tetves, nem tetves. Az a nagy helyzet, hogy engem is a Moszkva téren kértek meg, hogy lenne-e időm bejönni. Hát természetes…

Pici: Nem természetes. Beleszólok. Nem természetes. Mivel hajléktalanok vagyunk, meg kell keresni a betevő falatunkat. Azért hogy legyen vacsoránk, reggelink. Tehát nem először az ital. Mert én megiszom a magamét, és elég rendesen. De a reggeli, a fürdés, a tisztaság, az legyen meg. És a vacsora. Hogy hol alszunk, azt nem tudom.

– De hát itt tudnak aludni.

Pici: Amikor nyitva van, akkor igen.

Gondozó: A hírek szerint a jövő héten megnyílik megint.

– Milyen munkát kapnak, ha kapnak?

Pici: Elnézést. Nagyon sok lehetőség van. Köztisztasági, miegymás. Kertészeti Vállalat. Dolgoztam nagyon sokat, fizikai munkát. Sajnos most egy kicsit lerobbantam. Voltam külföldön, bejártam Európát, Angliát. Nemzetközi gépjárművezetői jogosítványom van.

– Gépkocsivezető volt?

Pici: Nem voltam. Még ma is az vagyok. Itt a jogosítványom. De egyelőre, ilyen állapotban hogy le vagyok robbanva… Én, ha kocsiba ülök, másnak az életét nem kockáztatom. Inkább nem vezetek. De ha kérnének, hogy keverjek betont valahol, megkeverem. Éjjel-nappal. Csak fizessék meg. Nekem a munkabérem, amiért én dolgozok, százötven forint. Legkevesebb száz.



















































Hivatkozott cikkek

Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon