(kőszeg)

Nyomtatóbarát változat

II. Erzsébet titkos naplójának magyar kiadását mégsem mertem dedikáltatni II. Erzsébettel. Főképp azért nem, mert az olvasása közben (ami nagy szórakozás volt) az a gyanúm támadt, hogy Esterházy Péter írta. A királynőről ugyanis nem hiszem el – hiába volt magyar lány a szépanyja –, hogy ennyire esterházys lenne a stílusa, és ennyire pesti lenne az angol humora. A Beszélőt sem mertem a kezébe adni, csak elmagyarázni próbáltam neki, hogy mi már órákkal a megérkezése előtt riportképet közöltünk az Oltalom Egyesület hajléktalan-otthonában tett látogatásáról. A mi lapunk ugyanis már tizenharmadik éve a holnap híreit közli. A királynő, akit Dénes János kézrázása óta már nemigen lehetett meglepni, megértőén bólogatott. Aztán Samu István doktortól, az alkoholbetegek és hajléktalanok nagyszerű orvosától arról érdeklődött, miért lesz valaki hajléktalan. Ez a kérdés, amilyen együgyűnek hangzik, olyan jelentős. De szép is lenne, ha egy, az utcán alvókat anyázó járókelő, ha egy hajléktalanokat űző vasúti rendész vagy polgárőr kérdezné meg időnként ugyanezt.

A Dankó utcai menhely környéke természetesen jóval a királynő érkezése előtt teli volt rendőrökkel. De azért a közeli Mátyás téren, a József utcai kocsisoron nem szünetelt a szokásos üzem, business as usual. Úgy látszik a rendőrök csak a pápalátogatás idején érezték feladatuknak hogy begyűjtsék a lányokat, pedig az anglikán hagyományok puritánabbak, mint a rómaiak. Utóbb azt állították, azért szigorkodtak, mert hírét vették, hogy a lányok fel akarnak vonulni a pápa tiszteletére. Ezúttal senki sem akadályozta meg, hogy a Dankó utca környékének népe összegyűljön, és tüntetően ünnepelje a felséges vendéget.

A magas rangú vendégért felelős biztonsági szolgálat – miután az otthon vezetői nem járultak hozzá a bebocsátandó hajléktalanok előzetes káderezéséhez – azt javasolta, hogy a hajléktalanotthonban egyáltalán ne legyenek hajléktalanok. Kívánságuk teljesülhetett volna, hiszen egy kora nyári nap kora délutáni órájában a Dankó utcai ház többnyire valóban üres. Mostanában különösen: a Köjál néhány hete újrafertőtlenítés céljából bezáratta a szállást, újbóli megnyitásáig még eltelik egy-két hét. A brit követség azonban úgy vélte: a hajléktalanmenhelyhez hajléktalan dukál. Közbenjárásukra a Külügyminisztérium is intézkedett. Fizetik a taxiszámlát, ígérték, fizetnek napidíjat is, csak legyenek az épületben eleven hajléktalanok. Az otthon munkatársai néhány órával a királynő érkezése előtt szétrebbentek: ki a Moszkva térre ment, ki az ingyenkonyhákra, kettőre együtt volt a szükséges számú hajléktalan. A királynő megtekintette őket, megszólításával azonban csak a karitatív egyesületek – nem is gondolná az ember hányféle van már a Szetától a Máltai Szeretetszolgálatig – meghívott munkatársait tüntette ki.

Szerkesztőségünk a hajléktalanok véleményét kérdezte meg a királynőről.

„Nem hívtak. Kértek”

– Milyennek látták a királynőt?

Első hajléktalan: Majd én elmondom. A nevemet nem mondom meg. Csak azt mondom: Pici. Intelligens, kedves, ez egyértelmű. Láttam már Angliában is.

– Volt Angliában?

Pici: Igen. És a koránál jóval fiatalabb.

– Mikor jöttek ma ide?


Pici: Két óra körül.

– Hívták magukat, hogy jöjjenek?


Második hajléktalan: Igen, igen.

Pici: Okos válaszokat. Kérdezzen, én meg okosan válaszolok.

– Hívták magukat, hogy lesz ez a látogatás, jöjjenek be?

Pici: Nézze. Vannak emberek, akikről tudják, hogy kulturáltan viselkednek. De nem hívtak. Megkértek. Mert hívni nem lehet. A fogalmazást mindig tartom. Tehát nem hívtak. Kértek.                                                                            

– És olyan volt, hogy valakit megkértek, hogy ne jöjjön?


Pici: Erre nem válaszolok.

Második hajléktalan: Az a helyzet, hogy nem volt megkérve, hogy jöjjünk. Véletlen volt, inkább véletlen, hogy bejöttünk. Találkoztunk a gondozó urakkal. Itt nem volt válogatás, hogy intelligens, nem intelligens, tetves, nem tetves. Az a nagy helyzet, hogy engem is a Moszkva téren kértek meg, hogy lenne-e időm bejönni. Hát természetes…

Pici: Nem természetes. Beleszólok. Nem természetes. Mivel hajléktalanok vagyunk, meg kell keresni a betevő falatunkat. Azért hogy legyen vacsoránk, reggelink. Tehát nem először az ital. Mert én megiszom a magamét, és elég rendesen. De a reggeli, a fürdés, a tisztaság, az legyen meg. És a vacsora. Hogy hol alszunk, azt nem tudom.

– De hát itt tudnak aludni.

Pici: Amikor nyitva van, akkor igen.

Gondozó: A hírek szerint a jövő héten megnyílik megint.

– Milyen munkát kapnak, ha kapnak?

Pici: Elnézést. Nagyon sok lehetőség van. Köztisztasági, miegymás. Kertészeti Vállalat. Dolgoztam nagyon sokat, fizikai munkát. Sajnos most egy kicsit lerobbantam. Voltam külföldön, bejártam Európát, Angliát. Nemzetközi gépjárművezetői jogosítványom van.

– Gépkocsivezető volt?

Pici: Nem voltam. Még ma is az vagyok. Itt a jogosítványom. De egyelőre, ilyen állapotban hogy le vagyok robbanva… Én, ha kocsiba ülök, másnak az életét nem kockáztatom. Inkább nem vezetek. De ha kérnének, hogy keverjek betont valahol, megkeverem. Éjjel-nappal. Csak fizessék meg. Nekem a munkabérem, amiért én dolgozok, százötven forint. Legkevesebb száz.

• Belföld