Az igazság ellenben az, hogy nem lesz Európai Egyesült Államok. Az európai föderalista tervezet az 1992 januárjában aláírt maastrichti szerződéssel ért a zenitre, azóta egyre romlanak a kilátások. A dánok kis különbséggel nemet mondtak a maastrichti szerződésre, és a dán nem a fontos európai országokban is kedvező visszhangra talált az egyszerű polgárok között. A franciák ugyanolyan kis különbséggel szavaztak igennel, mint a dánok nemmel.
A francia Maastricht-vita mind a belpolitikai, mind a nemzetközi közvéleményt megosztotta. Maastricht hívei és ellenfelei egyaránt azzal rémisztgették a franciákat, hogy ha a választók nem hallgatnak rájuk, „kiszabadul a palackból a német nacionalizmus démona”. Maastricht hívei azt állították, hogy csak az Európai Unió lesz képes kordában tartani a németeket. Maastricht ellenfelei viszont azt bizonygatták, hogy egy egyre arrogánsabb és kivédhetetlenül hatalmas egyesített Németország uralná az Európai Uniót.
A Rajna másik partján azt hangsúlyozták a francia vitát regisztrálva, hogy a franciák a német fenyegetés tekintetében egyetértenek, csak kezelésének mikéntjében különböznek. A nemzeti érzelmek mindkét országban felforrósodtak. Európa föderalista átszervezésének tervezete szükségszerűen azokat az érzelmeket élesztette föl, amelyeket el akart temetni.
A német alázatosság vége
Már most nyilvánvaló, hogy az új egyesített Németország korántsem pályázik olyan igyekezettel európai partnereinek kegyeire, mint a régi Nyugat-Németország. A német nemzeti büszkeség újraéledését az egyesítés bizonyos következményei – a gazdaságra rótt váratlanul nagy teher, valamint a keletnémetek és a nyugatnémetek kölcsönös neheztelése egymásra – jelenleg visszafogják. Úgy gondolom, hogy ez átmeneti állapot. Idővel a kelet- és nyugatnémetek közötti különbségek az újraegyesülés költségeinek emlékeivel együtt el fognak halványulni. Ezután a németek valószínűleg szükségét érzik majd annak, hogy független erőként – és nem az egyesült Európa részeként – ismét érvényt próbáljanak szerezni akaratuknak a nemzetközi színpadon.
Nagy esélyt látok arra, hogy a német nemzeti büszkeség a következő három vagy több év során újraéled. Ez részben a német egység konszolidációjának lesz az eredménye. De egy másik tényező is szerepet fog játszani, amelynek érzelmi jelentőségét nem szabad alábecsülni. A második világháború eseményeiről való megemlékezésekről van szó. 1993 elejétől 1995-ig a legnagyobb német bűnök mellett német vereségek sorozatára fognak emlékezni. A legnagyobb vereségeket természetesen a keleti fronton szenvedték el a németek. De az emlékezések szempontjából a legnagyobb politikai és pszichológiai tehertételt a nyugati szövetségeseknek a Harmadik Birodalom fölött aratott győzelmei fogják jelenteni. Amikor ugyanis a szövetséges győzelmeket ünneplik, óhatatlanul megemlékeznek a történelem legnagyobb bűnéről, a népirtásról, a náci Németország által megbélyegzett kisebbségek, elsősorban a zsidók kiirtásáról.
Nyugodtan megjósolhatjuk, hogy ezek a megemlékezések túlzottan megterhelik a német néplelket, valamint Németország partnereihez és szövetségeseihez fűződő kapcsolatait.
Valószínűnek tartom, hogy az évtized közepére Németország viszonya a Nyugathoz – ha nem is a felismerhetetlenségig, de – jelentősen megváltozik. Az alapvető különbség pszichológiai lesz: Kohl kancellár utódai alatt a németek nem lesznek többé alázatosak. A nagy pszichológiai változás politikai, sőt katonai következményekkel fog járni. Németország (és Japán) ragaszkodik majd azoknak a nemzetközi egyezményeknek a megszüntetéséhez, amelyek mind a mai napig különbséget tesznek a második világháború győztesei és vesztesei között. Ami azt jelenti, hogy az ENSZ Biztonsági Tanácsának nem öt, hanem hét állandó tagja lesz, és egyúttal azt is, hogy fel kell adni azt a régi hallgatólagos feltételezést, miszerint Németországra történelme miatt nem lehet nukleáris fegyvereket rábízni.
Kohl kancellár utódai alatt a németek lesznek azok, akik vezető szerepet fognak játszani az európai föderalista tervezet lebontásában. Németország tagja marad az Európai Közösségnek, de a valutauniót jelentő és a politikai unióra aspiráló szerződést végül ejteni fogják, valószínűleg az európaiak többségének megkönnyebbülésére. A németek meg fogják változtatni alkotmányukat, kilúgozzák majd belőle a vereség utolsó stigmáit is. Meg fog szűnni az a vágyuk, hogy belehulljanak az Európai Egyesült Államok nirvánájába.
Az új Németország egyre kevésbé fogja hangsúlyozni, hogy a Nyugat szerves része. A kontinens szívében fekvő legnagyobb európai hatalomnak látja majd magát, amelynek Nyugaton is, Keleten is vannak érdekszférái. Nem lesz többé alázatos, inkább ő fog alázatot elvárni másoktól.
A francia nagyravágyás vége
Az új Németország megjelenése önmagában nem vet véget a Nyugatnak. Ellenkezőleg, az Észak-Amerikát is magába foglaló Nyugat eszméje európaiak milliói számára lesz vonzóbb az új Németország megjelenésével. A Szovjetunió összeomlása után sok európai úgy vélte, hogy a NATO fölöslegessé vált. De amikor Németország az évtized közepére éreztetni fogja az erejét, sok nem német európai kényelmesebbnek találja majd, hogy egy nagy Európán kívüli dimenzióval rendelkező szervezethez tartozzék, mint egy németek által dominált, tisztán európai szervezethez.
Valószínűnek tartom, hogy a francia politika az új körülmények között az évtized közepéig földcsuszamlásszerűen az atlantizmus irányába mozdul el. A Bonn és Párizs közötti egyetértés szép napjaiban, a német újraegyesülés előtti években az európai egységről alkotott francia koncepcióban komoly szerepet játszott a folie de grandeur, a nagyzási hóbort. A szóban forgó hóbort abban a francia intellektuális önhittségben öltött testet, amelyet a németek az ötvenes évektől a nyolcvanas évekig mutatott alázatossága táplált. Ebből alakult ki az a francia diplomaták és eurokraták szívének oly kedves kép, mely szerint a hatalmas német lovat az ügyes francia lovas ellenőrzése alatt tartja. Csakhogy a németek raktáron lévő alázatossága fogyatkozóban, ami hovatovább a francia önhittség megrendüléséhez vezet. A franciák által ellenőrzött Európa francia gondolata aligha éli túl Mitterrand-t, miként a németek franciákkal szemben tanúsított alázatossága sem fogja túlélni Kohlt.
A változó körülmények között Párizs közeledni fog Washingtonhoz és Londonhoz. Nagy-Britannia diszkréten bátorítani fogja a franciák Bonntól való eltávolodását, és felajánlja Párizsnak, hogy legyen részese a brit–amerikai „speciális” kapcsolatoknak.
Az új Németország árnyékában mind Nagy-Britannia, mind Franciaország arra fog törekedni, hogy az „Újvilág állítsa helyre az Óvilág egyensúlyát”. De milyen mértékben lesz hajlandó az Újvilág az egyensúly helyreállításába belebonyolódni? Az erre a kérdésre adott válaszunktól függ, hogy milyen választ adunk egy másik kérdésre. Nevezetesen arra, hogy fennmarad-e „a Nyugat” mint jelentős nemzetközi tényező.
Kétségkívül vannak neoizolacionista tendenciák az 1990-es évek Amerikájában. Hiszen az amerikai internacionalizmus 1946-tól az 1980-as évek végéig lényegében a Szovjetunió megfékezéséről és a nemzetközi kommunizmus elleni harcról szólt. A Szovjetunió nem létezik, a nemzetközi kommunizmus pedig diszkreditálódott. Érthető tehát, hogy a hangsúly belpolitikai kérdésekre tolódott át.
A teljes visszavonulás az „Amerika Erődbe” mégis valószínűtlennek látszik. 1989–90 eufórikus biztonságérzete nem bizonyult tartósnak. Szaddám Huszein figyelmeztette Amerikát, hogy a világ nagyon veszélyes hely maradt. A bekövetkező események megmutatták, hogy hasznos szövetségesekkel rendelkezni, és jó, ha vannak olyan nemzetközi intézmények, amelyek lehetővé teszik az együttműködést. Ezenkívül pedig a gazdaságilag és politikailag romokban heverő Oroszország katonailag még mindig roppantul félelmetes.
Ha Amerika kitart a NATO és a Nyugat homályos, de mégis megnyugtató fogalma mellett, elégedetten nyugtázhatja majd a francia felajánlkozásokat. Mindez annak a francia törekvésnek a végét fogja jelezni, amely arra irányul, hogy az Amerikai Egyesült Államok ellensúlyaként létrehozza az Európai Egyesült Államokat.
Az Egyesült Államok úgy kívánja majd kapcsolatait Franciaországgal javítani, hogy a németeket se sértse meg. Ez nem lesz könnyű, mivel a németek tudni fogják, hogy Franciaország tőlük való félelmében közeledik Amerikához. Az illuzórikus de vigasztaló francia–német egyetértés Maastricht halálát követő összeomlása a Rajnát megint Európa legfontosabb határvonalává fogja avatni.
1914: párhuzamok és különbségek
A Rajnától keletre Németország és készséges csatlósai fekszenek: Ausztria, Magyarország, Szlovénia, Horvátország, Csehország, Szlovákia, esetleg Lengyelország és Ukrajna. Ezek az új Központi Hatalmak. A kifejezés baljósan cseng minden Rajnától nyugatra élő fülében, beleértve az észak-amerikaiakat is. Formálisan mindez még a Nyugat része lesz. Németország, legalábbis legkedvesebb csatlósai – Ausztria, Magyarország és Szlovénia – számára, kérni fogja a tagságot mind az Európai Közösségben, mind a NATO-ban. A tagságot kétségkívül meg is fogják adni. Formálisan, legálisan, intézményi szempontból és a hivatalos retorikában a Nyugat a Duna-medencéig fog terjedni. De a szimpátiák, a közös hagyományok és értékek szempontjából jól megalapozottan csak a Rajna vonaláig, onnantól fogva csak tétovázva.
A Maastricht utáni Európa sok fontos szempontból emlékeztet az 1914 előtti Európára. A Rajnától keletre felemelkedőben van egy új Német Birodalom, amely a kontinens legnagyobb hatalma. Az egyesült Németország a Nyugatnémet Szövetségi Köztársaságtól eltérően jogot formál Poroszország és a Birodalmi Németország örökségére. Az új Német Birodalomtól délre és keletre olyan nagy kiterjedésű zóna terül el, amelyben az instabilitás a meghatározó, és amelybe ugyanúgy beletartozik a Balkán, mint 1914 előtt. De az instabilitás zónája most sokkal nagyobb, mint akkor volt, mivel most a volt Szovjetunió területeivel is számolni kell. A Rajnától nyugatra elterülő országok, amelyek hatalmas árat fizetve két világháborúban álltak ellen a németeknek, most ugyanolyan nyugtalanul és gyanakodva figyelik az új Német Birodalmat, mint elődeik 1914 előtt a régit.
Természetesen nem állítom, hogy megint az fog történni, mint 1914-ben. Szerencsére nemcsak párhuzamok, hanem különbségek is vannak a két helyzet között. 1914-ben két ellenséges katonai szövetség létezett, és mindegyikük különböző eshetőségekkel számoló háborús tervekkel rendelkezett. Most csak egy katonai szövetség van, amelyben mind az új Német Birodalom, mind a régi nyugati szövetség országai benne vannak. A Szarajevóban 1914 nyarán eldördült lövések az ellenséges szövetségek mozgósítását váltották ki, és közvetlenül az első világháborúhoz vezettek. A Szarajevóban (és másutt) 1992 nyarán eldördült lövések csak a legóvatosabb reakciókat váltották ki a NATO részéről. Ez sok felháborodott nyugati polgárt elégedetlenséggel tölt el, másokat viszont, így jómagamat is, megnyugtat.
Ha nem szabad túlbecsülnünk a vészjósló párhuzamokat, nem ajánlatos túlbecsülnünk a megnyugtató különbségeket sem. Jó dolog, hogy Németország a NATO és az Európai Közösség tagja. Nyilvánvalóan jobb, mintha egy ellenséges katonai szövetséghez tartozna. De intézményes kötődések önmagukban nem teszik Németországot „veszélytelenné”, ahogy ezt az eurokraták, különösen a francia eurokraták, botor módon feltételezik. Zokon véve saját alárendelt szerepét, valamint az amerikai, brit és francia vezető szerepet, Németország hátat fordíthat a NATO-nak (miként az ENSZ-nek is), és saját szövetségi rendszert alakíthat ki Közép-Európában. Sem a NATO, sem az ENSZ nem tudna ez ellen tenni, hacsak nem készül fel valószínű következményeire. Akkor pedig az 1914-es és a mai helyzet közötti egyik megnyugtató különbség helyét még egy vészjósló párhuzam foglalná el.
Jelenleg minden arra utal, hogy Németország veszélytelen. A leghalványabb jele sincs annak, hogy akár a német kormány, akár a német nép hajlandóságot mutatna katonai kalandorságra. Nem hiszem ugyan, hogy a mai németek különösebb bűnbánatot éreznének amiatt, amit a Harmadik Birodalom más népek ellen elkövetett. De abban biztos vagyok, hogy pontosan tudják, milyen óriási szerencsétlenséget okozott a német militarizmus magának a német népnek a két világháborúban. Ezzel szemben üdvözülten veszik tudomásul, hogy teljesen békés módon milyen jólétre és hatalomra tett szert Németország az 1945-ös mélypontot követő néhány évtizedben. A mai németek szívében a zászló helyét a német márka foglalja el. Ameddig így van, a világnak nem kell félnie a német militarizmustól. De természetesen nem szükségszerűen lesz ez mindig így.
Ebben az évszázadban nem várható konfrontáció az új Német Birodalom és a Nyugat között. Inkább csak távolságtartásról és a különbség érzetéről lesz szó. A német nép sohasem viseltetett olyan gyengéd érzelmekkel a Nyugat vezetésével és intézményeivel szemben, ahogy ezt hivatalos szóvivői állandóan sugallták. Egy meghódított nép egyszerűen nem érez így a hódítók iránt, legfeljebb célirányosnak tarthatja a színlelést. A németek azért tartották a színlelést célirányosnak, mert az egyik hódító védte őket a másik hódítótól, attól, amelyiktől sokkal jobban rettegtek. A színlelés szükséglete a Szovjetunió összeomlásával alaposan megcsappant. Igaz, Kohl kancellár többé-kevésbé a régi stílusban politizál. Politikusok még akkor is szeretik azt mondani, amit mindig is mondani szoktak, ha a kontextus már jócskán megváltozott, és a közönségük is belefáradt. Ezért vált Kohl és Mitterrand népszerűtlenné.
Az apadó Nyugat
Összefoglalva: egy olyan Nyugat jövőjében hiszek, amely jelenleg nem testesül meg külön intézményekben. Ennek a Nyugatnak a magvát az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és Franciaország alkotná, és magába foglalná Észak- és Nyugat-Európa kisebb, országait is. Ezeket az országokat közös emlékek és félelmek kötik össze. A szóban forgó fontos országok szövetségesek voltak két világháborúban. Ennyi elegendő egy hatékony, közös emlékbankhoz, amelynek alaptőkéjét majd felduzzasztja a következő három év megemlékezési ciklusa.
A félelmet az ismeretlen okozza, az a rendkívül szokatlan környezet, ami a hidegháború befejeződésével keletkezett, amihez a Szovjetunió és Jugoszlávia szétesése, az egyesült Németország megjelenése és az európai föderalista tervezet (egyelőre el nem ismert) kudarca társult. Az új Európa bizonytalan és potenciálisan veszélyes hely. A Szovjetunió letűnt, de Oroszország még itt van nukleáris fegyvereivel. A német militarizmus újraéledésétől való félelmek valószínűleg eltúlozottak. De bármennyire túlzottak is, valódiak, és erős történelmi gyökerekkel rendelkeznek.
Az Európai Közösség, mint intézmény magában foglalja az egyesített Németországot, miként a NATO intézménye is. De a nyugati közösség szelleme nem kel át a Rajnán. Európa nem lett közösség azáltal, hogy közösségnek hívja magát.
A Nyugat még megvan, de kisebb, mint a vele kapcsolatba hozott intézmények illetékességi köre. Remélendő, hogy az ebben a cikkben definiált földrajzi Nyugat erősíteni fogja azokat a valódi, történelmi kötelékeket, amelyek nemzetei között léteznek, és felkészül arra, hogy közösen dacoljon azokkal a kihívásokkal, amelyek Közép- és Kelet-Európából érhetik.
(Fordította és lerövidítette: Neményi László)
- Esszé [6]