Az IMF, tudhattuk meg, egyetért vele abban, hogy az egyensúly és az inflációellenes politika is fontos, de annál is parancsolóbb a gazdasági növekedés elősegítése. Az IMF-et – hallhattuk – nem a deficit mértéke, hanem belső összetétele izgatja. Csóválták a fejüket, amiért Magyarországon – ellentétben más kelet-európai országokai – nőttek a jóléti és a társadalombiztosítási kiadások (ámbár, tegyük hozzá, ez csak nominális értékben igaz); ehelyett inkább az infrastrukturális beruházásoknak, valamint a kis- és középvállalkozásoknak kellene elsőbbséget adni.
Kisvártatva azért kiviláglott, hogy a deficit mértéke is borzasztóan fontos a valutaalapnak, ámbár e téren hajlandó volt az engedményekre. Még a nyári parlamenti szünet előtt benyújtja a kormány az ez évi pótköltségvetés és a ’94-es költségvetés tervezetét. A novemberi ÉT-megállapodás eddig „fedezetlen csekkjét” akként fedezi a kormány, hogy elismeri: mégsem tudja beszedni azokat a privatizációs bevételeket, amit a pénzügyminiszter előd irányzott elő, a társadalmi béke kedvéért keletkezett réseket betömendő. Az IMF belement abba – és ez kézzelfogható vívmány –, hogy 30 milliárd forinttal (185-ről 215 milliárdra) nőjön az idei költségvetési deficit; ez lesz benne a pótköltségvetésben. (Pár hete Nagy Zoltán pénzügyi államtitkár 220-240 milliárdra taksálta az idei deficitet.)
’94-re az ideihez hasonló, 215 milliárd forintos hiányt irányoznak elő. Ez is egy „sarokszám”. Könnyebbség egyfelől, mivel a deficit a GDP (a bruttó hazai termék) 5-6 százalékára rúg, a pénzügyminiszter előd idejében vállalt 3,6 százalékkal szemben, és ezt még meg is támogatták a Washingtonban tárgyaló partnerek egy olyan prognózissal, miszerint jövőre a GDP – reális értékben – 3 százalékkal nőni fog. Másfelől már most tudni, hogy jövőre az államadósság és a nemzetközi fizetési kötelezettségek törlesztése 55 milliárddal többet emészt föl, mint az idén; Nagymaros helyreállításába 6 milliárdot kell beleölni; reorganizációra, a mezőgazdaság támogatására, a beruházásokkal kapcsolatos kötelezettségvállalásra, lakásépítési támogatásokra pedig 22 milliárd forinttal kell többet költeni, mint az idén. Ez együttvéve 82 milliárd forint többletkiadást jelent, és ennek ellenére nem nőhet a költségvetés hiánya.
E komoly feszültség föloldására minden bizonnyal nominális értékben is megnyirbálják a szociális – amint arról már korábbi nyilatkozatokból értesülhettünk, főként az önkormányzati – támogatásokat. A pénzügyminiszter hétfői konkrét javaslata nyomán – jövőre el kellene tekinteni a közalkalmazotti törvény végrehajtásától – 45 milliárdot takarítana meg a magyar állam azáltal, hogy elhalasztja a tanerők, színészek, könyvtárosok, egészségügyiek (bár utóbbi többnyire tb-téma) bérének emelését. Illetve, ha telik az intézményeket fenntartó önkormányzatok erejéből, hajtsák végre maguk a közalkalmazotti törvényt, a kormány pedig – ígéri a pénzügyminiszter – törvényjavaslatot terjeszt be arról, hogy az így támadó önkormányzati kölcsönt öt éven belül megtéríti a központi költségvetés.
A terheket, mondotta Szabó Iván, viseljék átmenetileg a gazdag és a gazdagodó rétegek, „szolidaritási alapon, a társadalom gyengébb részeinek teherátvállalásával”. Kérdéses, vajon kifejeződik-e a szolidaritás a jövedelembevallások formájában. És hogy viszonyulnak a szolidáris gazdagodok a perifériára szorultakhoz: csak nem úgy, mint a vakok a világtalanokhoz? Mindenesetre a kormány a minimális bér szintjére, évi 100 ezerről kb. 120 ezer forintra kívánja emelni a személyi jövedelem adómentes határát, viszont ez az adómentesség nem illetné meg a magasabb – 500 ezer forint feletti – jövedelműeket, mert ők meg 12 ezer forint adót fizetnének az alsó jövedelmi sáv után.
Gesztust szeretne tenni a kormány a gazdálkodói szférának, és a ma 40 százalékos társasági adót „jelzésértékkel” 38-ra szállítja le. Meg kívánja szüntetni emellett a kötelező központi műszaki hozzájárulást. (Szegény Pungor Ernő!) Ellenben az áfánál folytatódik az adóemelés: a 6 százalékos kedvezményes kulcsot jövőre 10 százalékra tornásszák föl. Sajnálja a pénzügyminiszter – kimondatlanul is átvéve elődje érvelését –, miért nem került erre sor már az idén: hiszen a kedvezményes áfájú termékek áremelkedéséből arra lehet következtetni, hogy a 6 és a 10 százalék közötti különbséget a kereskedelem zsebeli be. Az érvelés talán önmagában is megnyeri a koalícióbelieket, akik sehogy sem szívlelik a spekulációt. De ígér áfaügyben a kormány egy merőben új ellentételezési konstrukciót is. Ha a munkaadó kompenzálja az érvágást a 10 ezer forint alatti keresetűeknél, ennek erejéig adóalap-csökkentésben részesül; a 10 és 20 ezer forint között keresők kompenzálását pedig részleges adóalap-csökkentéssel honorálja majd a magyar állam.
Furcsa műfaj a napirend előtti beszéd, amelyben e nagy horderejű pénzügyminiszteri szavak elhangzottak. Persze nincs okunk kételkedni ama szándék tisztességében, hogy a Ház első kézből értesüljön a nadrágszíj jövendő állásáról. De egy ilyen napirenden kívüli fölszólalás mégiscsak kinyilatkoztatás – elsősorban persze a kormánykoalícióval szemben. Hogy mily acélos a politikai akarat, afelől maga a miniszterelnök is eloszlatta a koalíciós kétségeket szombati rádiós interjújában, amidőn az ukrán szerződés és az MDF-es egység szükségességét ecsetelte. Antall leszögezte: a kormány nem hozhat felelőtlenül „népszerű” intézkedéseket, még ha e politikájával súlyosan hátráltatná is a választásokon a koalíció s főleg az MDF helyzetét. Szabó Iván is a haza érdekeinek elsőbbsége mellett tett most hitet.
És mindketten optimisták, ostorozván azokat, akik rossz fényben tüntetik föl a dolgokat, a hazáé fölé tolva például Cseh- vagy Lengyelország eredményeit. „A balsors emberei – szónokolt Szabó Iván – a népre szoktak hivatkozni, és mégis lebecsülik a népet akkor, amikor szociális demagógiából egy széles utat kívánnak építeni, amely a pokolba visz… A víg esztendő emberei hisznek és bíznak a jövőben; nem szoktak a népre hivatkozni, mert a népből származnak és hozzá tartoznak…”
Eszerint végső soron a derűlátó lojalitás megtagadása a bolsevik ördög szájából fúj. És mit mond a mérsékelt közép? Kuncze Gábor szabad demokrata frakcióvezető szerint a pénzügyminiszter szavaiból az egyik oldalon egy szigorú intézkedéscsomag, a másik oldalon viszont egy nem konkretizált, formátlan ígérethalmaz kerekedett ki. A szigorú intézkedéseknek csak akkor van értelmük, ha a jelenleginél hatékonyabb foglalkoztatást eredményeznek, ha megfelelő teret biztosítanak a vállalkozások számára, ha valóban elősegítik az infrastrukturális beruházásokat. De jelenleg csak annyi világlik ki, hogy a kormány most akarja benyújtani a számlát a három év alatt elmaradt intézkedésekért. „Végül – fordult Kuncze az optimista pénzügyminiszterhez – hadd hivatkozzam önre. Az imént azt mondta, »betölteni jöttem a törvényt«. Ezt a Megváltó mondta, és a miniszter úr nyilván nem a Megváltóhoz akarta magát hasonlítani, hanem csak a keresztre feszítésre akart utalni.”
- Beszélő [6]