Clinton kereszttűzben
Clinton elnöknek nincs szerencséje a kinevezésekkel.
Az Igazságügyi Minisztérium Polgárjogi Osztályának vezetőjéül most a fekete jogászprofesszornőt, Lani Guiniert szemelte ki. A szándék nemes, csak az a baj, hogy az amerikai közvélemény – és ami rövid távon fontosabb: a Kongresszus – már torkig van Clinton nemes gesztusaival. Ráadásul Guinier professzornőről nemcsak sejthető, hogy nem ő a legalkalmasabb jelölt a posztra, hanem – legalábbis nagyszámú kritikusa szerint – tudható róla, hogy teljesen alkalmatlan, írásai alapján ugyanis a demokráciát csak feltételesen elfogadó radikális fekete nacionalistának mutatkozik.
Miután kiderült, semmi esély sincs arra, hogy a Kongresszus jóváhagyja Lani Guinier kinevezését, Clinton elnök kénytelen volt visszakozni. Mivel a jelölt a szokásjoggal ellentétben nem volt hajlandó visszalépni, Clintonnak nem volt más választása, mint nyilvánosan bevallani, hogy megváltoztatta döntését. Ezzel magára vonta a baloldali és a fekete demokraták haragját, akik árulással vádolják. Ugyanakkor nem vívta ki a jobboldal és a mérsékeltek elismerését sem. A Washington Post szerint a visszakozás „egy pánikba esett adminisztráció cselekedete volt”, Clinton „nem megújult centristának tűnik, hanem olyan elnöknek, aki nem tudja, mit akar, és aki menekül a nehézségek elől”.
A közvélemény alighanem egyetért a Washington Post értékelésével. A legújabb felmérések szerint a szavazópolgároknak csak 36 százaléka helyesli Clinton kormányzati tevékenységét. Mióta közvélemény-kutatás létezik, ennél rosszabb osztályzatot nem kapott elnök négy hónap után. Ráadásul a szavazók az urnák előtt is kitartanak véleményük mellett, a hét végén megalázó vereséget mértek a demokratákra a texasi időközi szenátusi választáson: a szavazatok 67 százalékával a republikánus Kay Bailey Hutchinsont – Texasból először nőt – küldtek Washingtonba.
Major bajban
Bizonyára csekély vigasszal szolgál Clinton számára, hogy nem egyedül döntögeti a népszerűtlenségi rekordokat a világban. Major brit miniszterelnök tevékenységét csak a választópolgárok 21 százaléka tartja elfogadhatónak. Ilyen sem volt még, mióta közvélemény-kutatás létezik. Margaret Thatcher is két százalékkal ért el többet két hónappal azelőtt, hogy lemondásra kényszerítették. Míg azonban Clinton minden népszerűtlensége dacára az Egyesült Államok négy évre megválasztott elnöke, Major korántsem lehet ennyire biztos az állásában. Három módja is van annak, hogy kiköltöztessék a Downing Street 10.-ből.
Először is fennáll az az elvi lehetőség, hogy az alsóház megvonja tőle a bizalmat. Igaz, ez a lehetőség gyakorlatilag kizárható, mivel megvalósulásának olyan mérvű politikai promiszkuitás az előfeltétele – nevezetesen az, hogy nagyszámú konzervatív képviselő összeboruljon a Munkáspárttal –, ami a brit szigeteken nem szokásos. Elképzelhető az is, hogy formálisan bejelentett vetélytársa támad a Konzervatív Párton belül, aki legyőzi, és megörökli miniszterelnöki posztját. Végül van a miniszterelnök-buktatásnak egy fondorlatosabb módja is. Az úgynevezett 1922-es bizottság – a „mezei”, vagyis párt- és állami hivatalt nem viselő – konzervatív képviselők testülete – kijelentheti, hogy „komoly fenntartásai” vannak a miniszterelnök tevékenységével kapcsolatban. Ebben az esetben Major helyzete attól függetlenül tarthatatlanná válna, hogy az 1922-es bizottság véleménye semmire nem kötelezi.
Szerb politika: Üsd, vágd, nem apád!
Slobodan Milosevics 24 óra leforgása alatt megbuktatta Dobrica Csoszicsot, Kis-Jugoszlávia elnökét, rászabadította a rendőrséget egy kormányellenes tüntetésre, és feleségestül bebörtönöztette és összeverette Vuk Draskovicsot, a legfontosabb szerb ellenzéki vezetőt.
Az óvatoskodó, kertelő Csoszics aligha jelentett veszélyt Milosevics számára. Milosevics semmiféle bizonyítékkal nem támasztotta alá azt a vádat, hogy a 72 éves író és a jugoszláv vezérkari főnök puccsra készült. Csoszicsnak semmi köze nincs a Draskovics-féle ellenzékhez. Az ellenzéki tüntetést nem Csoszics miatt szervezték, hanem azért, mert Seselj vajda hívei megvertek egy ellenzéki képviselőt a parlamentben, mivel az fel merte olvasni Seselj hajdanán Titóhoz intézett dicshimnuszát. Mind a tüntetés, mind pedig utójátéka a Draskovics-féle ellenzék harmatos gyengeségének volt látványos illusztrációja. A tüntetésen csak ötezren vettek részt, és Draskovics letartóztatása után pártja megtiltotta a vidéki szervezeteknek, hogy tiltakozóakciókkal provokálják a rendőrséget. Nem volt élet-halál kérdése Milosevics számára, hogy pont most húzza el Csoszics és az ellenzék nótáját. Akkor hát miért? Lehet, hogy egyszerűen azért, mert megbolondult. Üzenete mindenesetre világosan érthető. Az ellenzék a szerb politikai rendszeren az volt, aminek látszott: dísz; s e nehéz időkben nincs szükség cirádákra.
Német idegengyűlölet
A solingeni ötszörös gyilkosságot tüntetések, ellentüntetések, utcai zavargások, további gyújtogatások – és éles politikai viták követték Németországban. A vitakérdés: ki a felelős a gyilkos indulatok elburjánzásáért?
A baloldal szerint – és ebben a kérdésben a CDU vallási indíttatású részei is a baloldalhoz tartoznak – nagy felelősség terheli az úgynevezett „idegenvitát” folytató politikusokat, a vitát fölforrósító hecclapokat, akik és amelyek táptalajt biztosítanak a gyilkosságtól sem visszariadó idegengyűlölet számára. A jobboldal – és ebben a kérdésben az FPD pragmatikusai is a jobboldalhoz tartoznak – indignáltan visszautasítja a vádakat, és a problémát tabuvá tévő, politikai tétlenséget kikényszerítő baloldalt teszi felelőssé azért, hogy az idegengyűlölő káderek úgy úszhatnak a német tömegek körében, mint hal a vízben.
A jobboldalnak bizonyára igaza van abban, hogy ráolvasással, a multikulturális társadalom és a tolerancia dicséretével nem lehet megoldani azt a problémát, amit évente több százezres tömeg bevándorlása jelent. Másfelől viszont az erőszak tekintélyes része nem újdonsült menekültek ellen irányul, hanem az évtizedek óta Németországban honos török vendégmunkásokra zúdul. Egy olyan közel kétmilliós közösséget veszélyeztet, amelyet semmiféle tiszteletre méltó politikai erő nem kíván elűzni. Ezt figyelembe véve a felelősségről folytatott vita nem kecsegtet sok haszonnal. Hiszen az „égető kérdés” az, hogyan lehet megakadályozni az érzelmileg, értelmileg elvadult tizenévesek spontán akcióit.
- Külföld [6]