Láttam egyszer egy próbát Münchenben, amikor a Godot-t rendezted. Estragont egy nagy német színész, Peter Lühr játszotta, aki akkor már hetvenhét éves volt, és nagyon félt, hogy nem tudja megtanulni azt a rengeteg szöveget. Erre azt találtad ki, hogy az előadás formája olyan lesz, mint egy olvasópróba: a szereplők egy asztal körül ülnek, mindenki előtt ott a szöveg, bármikor bele lehet nézni. Az egyik próbán egyszer csak az történt, hogy Peter Lühr és egy másik nagy színész, Thomas Holzmann, aki már ugyancsak nem volt fiatal ember, fölugrottak az asztal tetejére, és verekedni kezdtek. Lühr lihegett, a szemei kiguvadtak, mire én mondtam, állítsd le őket azonnal, mert ez meghal! Te meg erre csak annyit mondtál: na és? Később, mert én ezzel a „na és”-sel sehogy sem tudtam mit kezdeni, megmagyaráztad: ha egy hetvenhét éves embernek azt mondják, hogy te ezt már nem tudod megcsinálni, abba előbb-utóbb biztosan belepusztul, akkor már jobb, ha így hal meg, ennek a szerepnek a legszebb pillanatában.
Az öregség nem lehet kifogás. Én hetvenkilenc éves vagyok, de ha próbálunk, mindig a színészek fáradnak el, akik pedig sokkal fiatalabbak nálam. Nem attól fáradtak, hogy túl sokat dolgoznak, vagy mert testileg kimerítő a munka, hanem a feszültségtől: hogy folyton gondolkoznak. És nem az a baj, hogy gondolkoznak, hanem hogy min gondolkoznak. Ha valaki mindig arra gondol, hogy én most milyen vagyok, hogy tetszem-e a közönségnek, ha állandóan kívülről nézi saját magát, az nagyon fárasztó lehet. A német színházban nagyon sok félelem van, bár nem akarják beismerni, éppúgy, mint az a színész, akit megkérdeztem a premier előtt, hogy fél-e, van-e lámpaláza, mire azt mondta, én sose félek, nincs lámpalázam, csak nagyon ideges vagyok. A német színház se vallja be, hogy fél, mégpedig attól, hogy nem minden produkcióban ő a világmester. Valami képtelen perfekcionizmusmánia uralkodik, úgy viselkednek, mint Boris Becker; nem elég valamit jól csinálni, mindig a legjobbnak kell lenni. A tökéletességet pedig inkább az Istenre kéne hagyni, bár neki se sikerül mindig, a művészi alkotástól, különösen pedig a színháztól, ahol emberekről van szó, ez teljesen idegen. Amikor én a New York-i színházból Németországba érkeztem, azt éreztem, hogy a német produkciók külsőleg és dramaturgiailag nagyon szépek, de a színészek nem szabadok. A rendező valahogy mindig ott lebeg fölöttük, minden mozdulat és hanglejtés kívülről jön, és én ezt politikailag, erkölcsileg és színészileg is utálatosnak tartom. Mert semmiféle stíluskísérlet vagy dramaturgiai teória nem jogosít fel arra, hogy a színésszel úgy bánjanak, mint egy bábbal, mint egy marionettfigurával. Elfelejtik, hogy a színész ember, és nem gép, és nem idióta, és nem katona. A színház értelme az, hogy élő emberekről van szó fönt és lent, és hogy minden előadás itt és most történik, először és utoljára. A film, a könyv, a festmény reprodukálható, de a színház nem az. Ha ezt az elevenségét kétségbe vonják, azzal magát a színházat árulják el. És ahhoz, hogy a színház élő legyen, ott kell élni, de legalábbis hosszabb időt kell ott tölteni, ahol az ember színházat csinál, körül kell nézni, körülhallgatni, körülszagolni, mert tudni kell, hogy kihez beszél az ember.
- Kultúra [6]