Group of Seven
A sajtóvisszhangokat olvasgatva az embernek egyre inkább olyan érzése támad, hogy a G–7 (Group of Seven) tokiói csúcsértekezletén valójában csak egyetlen konkrét eredmény született: a hetek szokásos – idén az Akaszaka-palota előtt készült – „családi fényképe”. Ezenkívül ugyanis – a gazdasági problémáktól kezdve a boszniai konfliktusig – csak általánosságokra futotta a csúcs főszereplőinek erejéből. Még ha sommásnak tűnik is az ítélet (mert a vámcsökkentés terén azért létrejött egy szerény paktum), annyi tény, hogy ennyi belpolitikai gonddal, lefelé ívelő népszerűségi mutatóval bíró politikai vezető még nem gyűlt össze a G–7 csúcstalálkozóinak 19 éves története során. A nyugati kommentátorok egy része szerint a kudarc fő oka az volt, hogy a hetek Tokióban is saját belpolitikai gondjaikkal voltak elfoglalva: a házigazda Mijazava Kiicsi a július 18-i választásokkal; Francoise Mitterrand pártjának gyatra választási szereplésével; Bill Clinton és John Major negatív rekordokat döntögető népszerűségükkel; Helmut Kohl az egyesítés költségeivel; a kanadai Kim Campbell pedig egy lehetséges választási megméretéssel. Ez persze nem szép tőlük – teszik hozzá a kritikusok –, ha már egykoron úgy döntöttek, felelősséget vállalnak a világ sorsáért. A szigorúbbak még tovább mennek: a hetek nemcsak hogy önmagukkal voltak elfoglalva, de komoly nézeteltérések is vannak köztük a problémák megoldása kapcsán. Egyikük így akarja, a másikuk úgy… S minden bizonnyal igazuk van a kritikusoknak. Bár innen – a boszniai háború szomszédságából – úgy tűnik, hogy számos kérdésben nem annyira belpolitikai gondok s nem nézeteltérések okozták a hetek tokiói kudarcát, hanem egy sokkal egyszerűbb dolog: olykor fogalmuk sincs, mit csináljanak.
Vuk Draskovics szabad
Persze azért ne legyünk teljesen igazságtalanok, hiszen Szlobodan Milosevics szerb elnök csak a hetek erélyes tiltakozását követően jelentette be, hogy „kegyelmet ad” a július 1-jétől éhségsztrájkot folytató Vuk Draskovicsnak, a Szerb Megújhodási Mozgalom (SZMM) elnökének és feleségének, Danicának, megszüntetve a június 1-jétől tartó, s Vuk leromlott egészségi állapota miatt az utolsó héten már drámaivá váló vizsgálati fogságukat. A szerb elnök a tévé nyilvánossága előtt volt kénytelen elismerni személyes kudarcát, s ezen aligha enyhített az, hogy e vereséget – szavai szerint – „csak a nemzet méltóságának megóvása érdekében” vállalta. A hír hallatán persze szinte minden ellenzéki párt sietett learatni a babérokat, kijelentve, hogy Milosevics meghátrálása s a Vuk Draskovics elleni korábbi vádak törlése – a nemzetközi közvélemény és szerb ellenzék fényes győzelme. S bár ezt – rendkívül diplomatikusan – első nyilatkozatában Danica Draskovics is megerősítette, talán nem vagyunk ünneprontók, ha emlékeztetünk arra, hogy a Draskovics házaspár letartóztatása elleni tiltakozás terén nem tapasztaltunk ilyen gyorsaságot és buzgalmat a szerb ellenzék egyes képviselői részéről.
Segélyakcióból polgárháború?
Mohamen Farah Aidid háborús vezért június 17-e óta azért körözik a szomáliai segélyszállítmányokat biztosító ENSZ-erők, mert emberei megöltek 23 pakisztáni békefenntartót. Akkor az amerikaiak napokon át bombázták Mogadishuban Aidid állásait. Nem túl eredményesen, hiszen a „tábornokot” a mai napig sem sikerült elfogniuk, ezzel szemben a mogadishui Aidid-hű lakosság és az ENSZ-erők között végleg elmérgesedni látszó viszony egyre több áldozatot követel: tíz nappal ezelőtt három olasz kéksisakos vesztette életét, néhány napja pedig francia és kanadai katonák sebesültek meg az Aidid-milíciával folytatott tűzharcokban. Az amerikaiak azonban nem adják fel olyan könnyen, hiszen hétfőn – 9 helikopterrel (köztük géppuskás Blackhawkokkal és rakétákkal felszerelt Cobrákkal) – ismét kísérletet tettek Aidid stábjának felszámolására. A Szomáliai Nemzeti Hadsereg (SNA) főhadiszállása és az Egyesült Szomáliai Kongresszus (USC) Aidid-szárnya belügyi titkárának háza elleni kudarcot vallott támadás ezúttal vagy harminc (mások szerint hetvenhat) halálos áldozatot követelt, s igen sok volt közöttük a civil. Az akcióra válaszul Mogadishu déli szektorának lakossága az eseményről tudósító újságírókon vezette le bosszúját: megöltek öt embert – köztük a Reuter két munkatársát és az AP fotósát. Az események eddigi logikája szerint, ha ennek az adok-kapoknak nem vet véget az ENSZ, lassan sikerül tényleg komoly polgárháborút kerekítenie a szomáliai segélyakcióból.
A krími kérdés
Az orosz parlament július 9-én 166 igen szavazattal (a képviselők 67,2 százaléka), ellenszavazat nélkül rendeletet fogadott el arról, hogy Szevasztopolt „orosz szövetségi jogú városnak”, s ezzel az orosz föderáció részének nyilvánítják, hozzátették persze, hogy ez Ukrajna területét egyáltalán nem érinti.
A honatyáknak ezzel a döntéssel ismét sikerült kiélezniük a fekete-tengeri konfliktust, ami miatt már 1991 augusztusában – rögtön a puccs után – kis híján háború robbant ki. Oroszország ugyanis bizonyos területi követeléseket jelentett be egyes függetlenné vált köztársaságokkal szemben. A követelés az ún. krími területet érintette, melyet Hruscsov 1954. február 5-én ajándékozott oda Ukrajnának, az Oroszországi Legfelsőbb Tanács Elnökségének határozata alapján. 1992-ben az orosz honatyák kétségbe vonták e döntés jogszerűségét, holott ők tudták a legjobban, hogy az efféle ügyek valójában mindig a Politikai Bizottságban dőltek el, s nem a törvénytárak, hanem legföljebb a vodkásüveg mellett. Emellett Hruscsov 1954-es ajándékozási rohama Szevasztopolt nem is érintette, a kikötővárost ugyanis az orosz parlament már 1948-ban „önálló közigazgatási és gazdasági központtá nyilvánította”. Épp ebbe kapaszkodtak bele most az orosz honatyák, megfeledkezve arról, hogy időközben Szevasztopol egy tollvonással átkerült Ukrajnához, ahol Kijevvel együtt élvezi e megkülönböztetett státust.
Az persze világos, hogy Szevasztopol elsősorban azért fontos Oroszország számára, mivel itt található a fekete-tengeri flotta bázisa. A bökkenő mindössze az, hogy a hadsereg vagyonának megosztásában a volt szovjet tagállamok között sajátos elv érvényesült: „ami a területemen van, az az enyém”, így Ukrajna a flottát is magáénak tekinti. Ilyen körülmények között az orosz képviselőknek még mindig egyszerűbbnek tűnt a területet visszaperelni a hadihajókon való osztozkodás helyett. Bár arra aligha számíthatnak, hogy Ukrajna területi engedményeket tesz, arra viszont igen, hogy a gazdasági összeomlástól, bányászsztrájkoktól gyötört ország kész bizonyos politikai kompromisszumokra, ha cserébe Oroszország befagyasztja az Ukrajnának szállított energiahordozók árát.
A döntést – amely mint ismeretes, óriási vihart kavart – Jelcin a diplomáciai úton tiltakozókat is megnyugtatva, szégyenletesnek nevezte. A kérdés persze az, hogy a parlament határozatának megvétózására milyen jogi eszközök állnak az elnök rendelkezésére.
tp
III/III-as mesterdalnokok
A jóérzésű ember, kinek gyomrát már így is kissé megviselte Csurka ügynökmúltjának lelepleződése, attól kap csak igazán hányingert, ahogyan az ellenzéki sajtó egy része relativizálja, bagatellizálja a boldogtalan emlékezetű rezsimnek, intézményeinek, urainak és fő szolgáinak morális felelősségét. A Népszabadság például Csurka további feketítésére a hajdani Belügyminisztérium III-as főcsoportjának főnökét szólaltatja meg, egykori beosztottjával együtt, ki nagy bátorsággal budapesti illetőségű Szabó József titkosügynökként fedi fel magát… (Nsz., júl. 9.) Mintha ezeknek az alakoknak a szavát inkább el kellene hinni, mint a Csurkáét! Mintha nekik bármiféle erkölcsi alapjuk lenne Csurkát mószerolni!
Félek, most már az 1990 tavaszán benyújtott Hack–Demszky-féle ügynöktelenítési javaslat törvénybe iktatása sem hozná meg az annak idején várt eredményt. Senki nem érezne különösebb boldogságot, ha háromévnyi zavartalan közéleti szereplés után, megszavazván sorsdöntő törvényeket, gyakorolván a választottak hatalmát, a hajdani titkosügynökök végre letűnnének a színről. De azért további ügynökök és „tartók”, akik nyilvános mosakodásra, magyarázkodásra és oktatásra készültök: kíméljetek! Kevésbé finoman szólva: menjetek a fenébe!
Rendőrök az erőszak ellen
A rendszerváltás fényes bizonyítéka volt az egri vasárnap délután. Dr. Túrós András közbiztonsági főigazgató személyesen garantálta a Roma Parlament és a helyi Phralipe által szervezett erőszak- és fajgyűlölet-ellenes demonstráció biztonságát. (Az eseményről részletesen beszámolunk lapunk Belföld rovatában.) Hol van már az a régi rend, amelyben dr. Túrós a borsodi cigánytelepek fegyelmezése céljából vezényelt közrendvédelmi hadműveleteket… Amikor vízágyút, lovasrendőrt és karhatalmi rendőrezredet csak az MSZMP zavartalan nyugalma kedvéért helyezett készenlétbe? Most már a rendőrség olykor a bőrfejűeket, máskor a bőrfejűek támadásai ellen tiltakozó romákat vigyázza. Plurális demokrácia van nálunk is, akár az évtizedekig csak irigyelt Nyugaton. Kicsit azért még hátrébb vagyunk… Ott, Nyugat-Európában ugyanis a faji erőszak ellen tiltakozó menetek első sorában a kormány tagjai szoktak lépkedni. A konzervatív jobboldaliak sem engedhetik meg maguknak a közöny, esetleg a cinkosság látszatát. Itt vasárnap Egerből a kormánytagok, de még a kormánypárti politikusok is elmaradtak valahogy. Pedig a Roma Parlament többeket személy szerint is hívott. Nem vonult a romákkal dr. Ringelhann György, egri polgármester sem. Viszont levélben fejezte ki rosszallását Horváth Aladárnak, a Roma Parlament elnökének, amiért demonstrációval akarják korbácsolni az amúgy is ingerült egri jobboldali fiatalok kedélyét, s veszélyezteti a város nyugalmát. Az egri cigányok, akiket kéttucatnyi alkalommal támadtak meg izgatott szkinhedek, a 34 éves cigány férfi, Oláh Dezső, akit baseballütővel néhány hete félig agyonvertek, láthatólag nem számítanak a polgármester szemében. A cigányok nyugalma nem foglalkoztatja, csak a szkineké s azoké az egri polgároké, akik nem szeretik, ha mindenféle csúf dolgokkal zaklatják őket. (Mellesleg a dr. Túrós vezényelte látványos biztosításig a rendőrség sem nagyon csipkedte magát a városban.) A polgármester levele a Roma Parlament döntése után érkezett, de alighanem mégis a végső érvet szolgáltatta: ez a demonstráció nagyon, de nagyon kellett.
Kofák, polgármesterek
Nem csoda, hogy a kormányférfiaknak nincs érkezésük a cigányok bajával törődni. Gondjuk, mint a tenger. Alighogy sikerrel megvívták az áfaemelési, a pótköltségvetési csatát, újabb meg újabb követelőző, makrancoskodó csoportok toppannak elő. Akár a mesében, ahol az ördöngös öregasszony szövőszékéből csak sorjáznak a végtelenségig a hősre támadó katonák. Azt is meg lehet érteni, ha a szegény kormány időnként maga is ördöngösséget sejt a dologban.
Itt van a SZÖSZ, a szigetközi polgármesterek szövetsége: megszállták a dunakiliti gátat, így akadályozták meg, hogy a környezetvédelmi minisztérium döntése értelmében a zsilip felnyitásával egy kevéske vizet engedjenek a kiszáradt mellékágakba a Mosoni-Dunából. A mi Dunánkból egy csöppet sem! – mondták a szigetközi polgármesterek. A környezetvédőből lett miniszterrel, Gyurkó Jánossal folytatott maratoni tárgyalás végére aztán hozzájárultak, hogy július 15-én felnyíljon a zsilip, de azon az áron, hogy a miniszter gyorsítja az Öreg-Duna vízszintjének emelését szolgáló fenékküszöb nevű műtárgy megépítését, s azután a mellékágak már az Öreg-Dunából kapják a vizet. A szigetközi polgármesterek a helyi érdekek kedvéért éppen a szlovák vízépítők ízlése szerinti megoldást követelték ki. Amit elleneznek a környezetvédők, ami ellentmond a kormány Duna-ügyben szorgalmazott külpolitikájának s a parlament határozatának. Ilyen az, mikor hosszú távú, nagy horderejű kérdésekben is hiányzik egy társadalomban a széles konszenzus. Nincs álláspont, ami mögé meggyőző többség sorakozna fel. Cserébe mindenkinek egyszerre lehet rossz a szája íze.
Sztrájkolni akarnak a piaci árusok is, a számlaadási kötelezettség elleni tiltakozásból. Olyan mintatársadalom persze még nem volt a világon, amelyik nagy egyetértésben ragaszkodott volna az adófizetéshez. De olyan demokratikusan választott törvényhozók is ritkán teremnek, akik képesek rábólintani egy olyan élettől elrugaszkodott adózási rendre, amiben a piaci kofa köteles számlát adni. Igaza van persze a Pénzügyminisztérium szigorú tisztviselőjének: mi fogyasztók a piacon is kifizetjük az áfát az árban (kivéve persze az „alkalmi” feketeárukat, de ez merő törvényszegés, erről szó se essék), s ezt a kereskedőnek tovább kell adnia az állam zsebébe, nem maradhat a magáéban, mert ez roppant igazságtalan… De ilyen számlaadás-megoldással ez nem fog menni – ezt mindenki könnyen belátja, aki piacra jár, s netán vásárolt már piacon patinás áfafizető országokban is. A piacon ott sem adnak számlát. A közt képviselő hatóságok valamilyen más módszerrel szedik le a közt megillető sápot. A kofa számlaadási kötelezettségének ötleténél már csak az abszurdabb, amivel az APEH kibúvót kínál: egészségi és szociális ok esetén nem kell számlát írni. Folyamodni lehet egyéni mentesítésért. Tehát: aki beteg vagy szociálisan rászorult, azon úgy segítünk, hogy zsebre vághatja az általam fizetett adót? Nincs az a filozófus, aki elvontabb világban élne, mint a mi Pénzügyminisztériumunk! Vagy talán konzervatív ízlésű kormányunk a nemzeti hagyomány becses részeként ily módon kívánja megőrizni társadalmunk prepolgári, archaikus viszonyát az adófizetéshez?
lt
- Kívül–belül [7]