Néhány hete előpremieren mutatták be Jeles András új filmjét, a Párhuzamos életrajzokat. A vetítés előtt rövid méltatásában Balassa Péter esztéta arról beszélt, milyen különös, ellentmondásos kapcsolat köti össze Jeles művészetében a töredezett és tökéletlen, olykor dadogó beszélt nyelvet, a kimondhatatlan dadogását a képi nyelvnek a valóság felszínén túlmutató teljességével. A moziban érdekes fotókiállítás is helyet kapott, amelyet megtekintve bepillanthattunk a rendező munkamódszerébe, s szinte egy forgatási napló részleteit láthattuk.
Balassa Péternek a moziban felolvasott bevezetője e kiállításhoz s közvetve Jeles András egész művészetéhez kapcsolódik:
„Nem tudom megmondani, jó, jobb, hibás, helytelen vagy egyenesen nagyszerű-e, amit művel, filmjeiben, színházában, illetve noteszlapjain. Nem tudom megítélni, mert kivonja magát abból a világból, mely azt képzelgi, hogy ítélet alatt áll, és éppen ezért maga is folyvást törvényt ül lakói felett” – idézzük e bevezetőből.
A Párhuzamos életrajzok bemutatására már a februári magyar filmszemle alkalmával türelmetlenül vártak nézők, szakmabeliek, kritikusok egyaránt, de addigra nem készült el véglegesen. Az 1944 tavaszán–nyarán, a zsidóüldözések idején játszódó film egy 13 éves kislány fiktív naplóját követi. A cím arra utal, hogy a filmben megelevenedik a kislány kedvelt olvasmánya, a Copperfield Dávid, életre kel a buta és kegyetlen felnőttektől kínzott és zaklatott kisfiú, s ők ketten szabadon kószálnak egymás sorsában is.
Jeles új filmje súlyosabb, és már csak tárgya miatt is nehezebben megközelíthető – hát még megítélhető – ahhoz, hogy most e rövid ismertetés mellett másfél percben értékeit vagy hibáit keressük, azt, mennyire igazolta várakozásunkat, s mennyiben okozott súlyos csalódást. Őszi mozipremierjekor majd megkíséreljük, most álljon itt csupán a rendező Filmvilág-beli interjújának egy passzusa:
– „Auschwitzból nem kerültünk ki, és nem is foguk belőle kikerülni. Auschwitzban vagyunk, ebből nem lehet kikecmeregni. A reveláció erejével hatott, amikor egy szép nap erre ébredtem. Iszonyatos volt a felismerés, hogy ez a probléma. Ezt a terhet (…) viszi magával a korszak.” (Filmvilág, 1993. május)
Igen, Auschwitz évről évre, napról napra élőbb, mint valaha. Jelkép? Fogalom? Másra is utaló megfoghatatlan, egyre folytatódó botrány? A legnagyobb kérdések. Igaz művész talán nem is beszélhet másról – ezt vallotta Pilinszky, s ezt példázza a költő egész életműve. Auschwitz sajnos több, nem azonos azzal, ami 1944 tavaszától ott történt; Auschwitz és a Gulág éles fényt vet – nemcsak (mint egykor naivul hittük) – a „fasizmusra, a hitleri és sztálini diktatúrákra”, de tragikus könyörtelenséggel fekete fényt az egész emberi létezésre. Erről beszél Kertész Imre is a Sorstalanság óta minden regényében, s ezt fejtegette az esszé fogalmi nyelvéhez fordulva jeruzsálemi díjátadási felovasásában (Holmi).
Ez foglalkoztatja kínzóan Jeles Andrást is. Mi sem példázza inkább, mint új filmjével szinte egy időben bemutatott új színpadi műve, a Szerbusz, Tolsztoj! A Merlin Színház bemutatója csupán egy héttel követte a Párhuzamos életrajzok előpremierjét. Rendkívüli súlyával és szépségével emelkedik ki az utóbbi hónapok kulturális eseményeiből.
Jeles „új színpadi műve” – mondanánk tehát, de rögtön hozzá kell tennünk, hogy a darab szövege már tavaly tavasszal megjelent a Színház c. folyóirat mellékleteként: a szűkebb szakma és a „válogatott olvasók”, a „boldog kevesek” előtt maga a szöveg tehát nem volt teljesen ismeretlen. Ismertetése előtt sajnos ki kell térnünk egy támadó glosszára is. Nehéz volna elsiklani fölötte: közvetlenül a premier után a Magyar Hírlap Ahogy tetszik c. kulturális mellékletében jelent meg a melléklet főszerkesztője, dr. Mészáros Tamás tollából. Az érdemes szerkesztő ezúttal glosszakritikát írt. A glosszakritika Jeles munkájának végzetes „ízléstelenségéről” elmélkedik, a színpadon (az ő értelmezésében) onanizáló figura viszolygást vált ki belőle, miként általában is az egész produkció. Tanárosan meginti a „Jeles-szekta” kritikátlan ünneplőit és híveit, nehogy kritikátlan ünneplésükkel mennybe menesszék (mint állítólag tenni szokták) a rendezőt.
A moziegér e kritikának álcázott glosszát olvasva ugyancsak zavarban volt, mint feltehetőleg bármely igényesebb kritikustársa. „Ágyúval verébre”, tartja a mondás, de itt valahogy megfordítva történt, s a veréb mordult sasra.
Mennybemenesztés? Jeles filmje például, mint célozni próbáltam rá, nekem meglehetős csalódást okozott, szekta tagja sohasem voltam, nem is vágyom, mint ahogy mondjuk a munka közben gyakran elviselhetetlen Ljubimovnak sem szerettem volna se munkatársa, se ismerőse, még kevésbé rajongó híve lenni. A film tehát csalódást okozott, s csalódásomról, sok töprengés árán és tétova, bizonytalan kérdőjelekkel tudhatok majd, ha tudok egyáltalán, érdemben beszámolni.
Az „ízléstelenség” kategóriájával azonban vigyáznék, ez fülsértő ostobaság, ízléstelenséget a szó köznapi értelmében nem ismer a művészet, illetve e minősítés önmagában még nem esztétikai kategória: „ízléstelen” lehet valaki az illemtanórán, protokollfogadáson, a társaságban, az ún. „életben”, ízléstelen művészet viszont nincs: ha egy műalkotást gyengének, elhibázottnak látunk, valamely esztétikai minősítést és felismerést illik keresni nemtetszésünk magyarázatául.
S most végre az előadásról. Először is a díszlet, a színpadi tér különlegessége ragadja meg a nézőt. A Merlin Színház bensőséges, kis teret igénylő kamarajátékokra alkalmas igazán. Jeles színpada (Antal Csaba díszlete) viszont cirkuszporond, bikaviadal-aréna, ugyanakkor klasszikus, talán rokokónosztalgiákat is felidéz. Ez utóbbi képzeteket a nézőtér különleges megoldása sugallja. Kétszer negyven egyszemélyes magánpáholy övezi a porondot: minden nézőnek magáncellából kell szembesülnie egy „szent őrülttel”, majd a történelem őrületével. Bizonyos jó értelemben vett „régiesség”, klasszicizmus és a játék komoly, örömteli ígéretének előérzete árad szét. Magunk is a nézőtér, a díszlet részesei vagyunk: minden nézőt, fejüket, arcukat a színjáték részeként látunk, mégis cellamagányban: valamiképpen kukkolók, rejtőzködők lettünk itt, s ez drámaian növeli az élmény intenzitását.
„Szent őrültet” említettünk; kiről is van szó? Az őrültnek ítélt, a külvilág számára elmeháborodott század eleji táncosról, Nizsinszkijről. Ő beszél itt szabad képzettársításokkal önmagáról, a világról. Mint Csontváry vagy Gulácsy, vagy Van Gogh, s persze sorolhatnánk tovább a nagy neveket. A monológot hallgatva egyre erősödik gyanúnk, hogy nem a szenvedő Nizsinszkij, hanem a világ az őrült, a pénz- és hatalomvágyban rángatózó, végzetes és gyógyíthatatlan szeretethiányban szenvedő külvilág. Nizsinszkij többször is „Isten bohócának” nevezi önmagát. Mint számos nagy, és a létezés, a teremtés abszurdumát el nem viselő, összeroppanó művész, valóban az. (A hosszú és nemcsak a hosszúsága miatt rendkívül nehéz szöveget Kovács Lajos mondta el, az elején kicsit bizonytalanul, de majdnem végig nagy erővel és sugárzással.)
Aztán csilingelő harangszót hallunk, Melis László zenéjét, és elsötétedik az aréna. A megmagyarázhatatlannal, elfogadhatatlannal, a létezés eddigi legnagyobb botrányával, a hideg fővel megszervezett modern kori tömeggyilkossággal szembesülünk az előadás második felében.
Az előadásnak ez a része rekviem. Nemcsak az elégetett halottakért, nemcsak 1944 áldozataiért, talán a régebbiekért és az őket követőkért is, talán az egész megválthatatlan emberiségért. Éterien tiszta női hangok énekével, csilingelő halálharanggal, groteszk gesztusokkal meg biblikus és profán szövegtöredékekkel. A szövegeknek a párhuzama vagy ellenpontja valóban vitatható, és ellenkezést kelthet. Sade márki Filozófia a budoárban című „lételméleti pornográfiájának” provokatívan gondolatébresztő és metszően okos passzusait nehéz, talán erőltetett is az emberiség nagy botrányához ellenpontként, sőt magyarázatként kapcsolni, akarva-akaratlanul oly hatást ébreszteni, mintha a nem szűnő tömeggyilkosságok és e gondolatok között bármilyen ok-okozati összefüggés volna. Itt azonban, ahogy én éreztem, „a látvány logikája” szól inkább, nem a szövegek, hanem azoknak szövegen túli, zenei hangulata.
Jeles amúgy is bizalmatlan a szavakkal szemben. Alig hisz a szavak, a szövegek érvényességében. Minden filmjében és színházában elúrhodnak a dadogó, artikulálatlan töredékszavak: beszédhibásak, habogók, süketnémák tűnnek fel. Új filmjében a félig néma cselédlány, itt két bohócmaszkos figura kommentálja a történteket. Nem megfejthetően, talán csak kísérletet tesznek a magyarázhatatlan kommentálására, talán paródiáját nyújtják a kommentárnak, a logikus magyarázatnak. Makogásuk esetleg maga a szavakkal és hagyományos gesztusokkal kifejezhetetlen részvét. Nem kell pontosan megfejtenünk. Nem matematikai feladvány a színház. S nem feltétlenül baj, ha nyugtalanítóan, kizökkentően szabálytalan, ha nem kerekedik „műegésszé”. Csak a zene őrködik a veszendő szépségen. Miként híres és emlékezetes korábbi előadásában, a „Monteverdi Birkózókör” által megelevenített Mosoly birodalmában láthattuk és hallhattuk, a zenévé nemesedő emberi hang halvány reményt kínál. Magyarázatot nem ad ugyan, de a felfoghatatlan abszurdumok átélhetőségét talán lehetővé teszi.
A forma diadala a pusztulás csúfsága felett? A forma vereséget megnemesítő gesztusa inkább. Mint ahogyan az egész előadás a vereség méltóságának ünnepi gesztusa.
- Kultúra [6]