A perspektíva: sejtjük, hogy mi az, ha látjuk, felismerjük, magunk is tanultunk, keserves rajzórákon, perspektivikusan kockát, utcarészletet, vázát szerkeszteni – na de hogy ez komoly témája lehessen egy, az ifjúság ismeretterjesztését szolgáló könyvnek, az azért túlzásnak látszik. Épp ezzel kezdeni egy népszerűnek szánt ismeretterjesztő sorozatot? A hagyományos sorozatszerkesztésnek nagyon is megfelelnek a következő kötetek (a már megjelent Gauguin és az előkészületben lévő Monet és Van Gogh). De hogy a perspektíva?…
Magam egyáltalán nem értek a képzőművészethez, éppen ezért pontosan meg tudom ítélni, hogy mit érnek ezek a kötetek – hiszen úgy olvasom őket én is, mint egy átlagos (középiskolás vagy idősebb) érdeklődő olvasó. Mondhatnám egyszerűen: nekem tetszik. Mindkettőt könnyen át lehet lapozni, ha beleolvasunk, ottragadunk, igen jók az illusztrációk, szóval szép úgy, ahogy van. Azért lássuk őket közelebbről.
A Perspektíva című kötet (fordította Bodnár Szilvia) jó érzékkel egyensúlyoz a történeti áttekintés és a teoretikus körkép között. Megtartva a történeti vázat, de nem ragaszkodva szigorúan az időrendhez, sok előre-hátra utalással él.
Vajon Canaletto sok gyönyörű városképe vagy Vermeer zsenije összefügg-e azzal, hogy camera obscurát használtak? A könyv – nagyon helyesen – azt sugallja, hogy semmivel sem inkább, mint a körző, a vonalzó használata, de nem foglal állást technikai újítás és művészi nagyság bonyolult kérdésében.
Hiszen sok nagy mester kísérletező kedvű, sőt elmélyült tudósi hajlamú, de Hoogstraten mulatságos kukucskáló doboza a londoni National Galleryben mégsem mérhető az ugyanott kiállított Holbein-képhez, a Követekhez (amely sajnos túl magasan lóg ahhoz, hogy kivehető legyen a perspektivikusan torzított koponya). Kételkedem benne, hogy Escher élvezetes, szellemes művei a művészet csúcsán helyezkednének el – de némileg hasonló vicceket olyan nagyságok is megengedtek maguknak, mint Hogarth.
Bizony nagy erény, hogy a könyv szövege békén hagy; elmagyarázza, amit lehet, de nem vár el tőlem folytonos aktivitást, megfigyelést és állásfoglalást.
Ez jellemzi a másik kötetet is, a Gauguin címűt, amelynek alcíme szerint „Életének és művészetének képes történetét” kell elibénk tárnia (fordította Vitray Tamásné). Meg is teszi: itt valóban a biográfia mentén haladunk, az „Ifjúkor” fejezettől a „Gauguin öröksége” fejezetig, és minden fejezet elején néhány, nagy betűvel szedett, informatív sor. Ám az igazi főszereplők a képek, s a képek mellett gazdag illusztrációs anyag a festő használati tárgyairól, a Noa-Noáról, korabeli vagy majdnem korabeli fényképek Tahitiról és Martinique-ről, a párizsi világkiállításról. Mellékesen kiderül, hogy mennyi – ma úgy mondanánk – iparművészeti tárgyat is alkotott Gauguin, s hogy nagyszerű szobrász is volt.
Nem monográfiákról van szó, tudományos, szakembereknek szóló munkákról – mégis elég komolyan veszik az ismeretterjesztés feladatát ahhoz, hogy ne mondjanak le az úgynevezett apparátusról. A Gauguin-kötet végén három fejezetbe osztva megtaláljuk a festő életrajzi dátumait, a világ legfontosabb Gauguin-gyűjteményének jegyzékét, egy kisszótárt és a Gauguin-művek lelőhelyjegyzékét; a Perspektíva-kötet ugyancsak közöl egy kislexikont, féloldalas összefoglalást és az illusztrációk jegyzékét. Mindkét kötetet mutató zárja. És ez igenis fontos. Annak is, aki már jól tudja, és annak is, aki még nem szokott hozzá ahhoz, hogy hogyan használja az efféléket. Nem gügyögünk, nem nézzük gyereknek az olvasót (még ha gyerek is). Inkább modelláljuk az igazi szakkönyvet.
Jó pár hónappal ezelőtt, amikor volt alkalmam e hasábokon kutyafuttában áttekinteni néhány ifjúsági ismeretterjesztő munkát, kiemeltem a Park Kiadó könyveit. Ma is azt gondolom, hogy megérdemelték: gondosak a fordításaik, gyönyörűek az illusztrációik és küllemük, amellett legtöbbjük hasznos, érdekes kötet. Az induló új sorozat – bár nyilván kevés család engedheti meg majd magának, hogy minden egyes kötetét beszerezze – szép is, jó is, és ami nem utolsó, olvasható is. És ez itt nem a reklám helye volt. Komolyan mondom.
- Kultúra [5]