Az emberi jogok kérdése sok tekintetben központi helyet foglalt el abban a demokratikus forradalomban, amely az utóbbi években a világ minden részét megérintette. Noha a demokratikus hullám igen erős volt, a felemelkedő új demokráciáknak még szembe kell nézniük a jogállam megteremtésének és az emberi jogok megbízható megalapozásának ijesztően nehéz feladatával. Az új demokratikus kormányok gyakorta olyan diktatórikus rezsimek helyébe léptek, ahol a legsúlyosabb jogsérelmek – az önkényes kivégzések, az „eltűnések”, a rendszeres kínzás és a titokban tartott fogva tartás – a hatalom bevett eszközei közé tartoztak. Az új demokráciáknak most el kell dönteniük, hogy miként bánjanak azokkal, akik az előző rezsim szolgálatában ezeket a bűnöket elkövették. A nehézség abban rejlik, hogy olyan igazságos megoldást kell találniuk, amely elfogadható a sokat szenvedett emberek számára, mégsem torkollik sem boszorkányüldözésbe, sem szerecsenmosdatásba. Bármennyire szívbe markoló is az áldozatok igénye az igazságtételre, a döntéshozóknak mérlegelniük kell annak kockázatát, hogy a folyamat beindítása vajon nem okoz-e olyan riadalmat az előző rendszerhez kötődő hadseregben és más erőszakszervezetekben, ami már veszélyezteti a demokratikus átalakulást.
A dilemma régi keletű, és ott kísért minden új demokrácia születésénél. 1793 januárjában a francia parlament három gyötrelmes napon át vitatkozott XVI. Lajos sorsáról, mielőtt a guillotine alá küldték volna. Kétszáz évvel később sok helyen hasonló viták tanúi lehetünk. A halálbüntetést szinte valamennyi demokráciában eltörölték, de az új vezetés, éppúgy, mint a franciák a XVIII. század végén, tanácstalan, hogy mit is kezdjen a korábbi hatalomgyakorlókkal. Amint a különböző kormányzatok gyakorlatát vizsgálva látni fogjuk, erre nem könnyű választ adni.
Haitiban vagy a Fülöp-szigeteken például, ahol a de facto büntetlenség intézményesült, az emberi jogi sérelmek száma növekszik, mivel a biztonsági szolgálat emberei arra a következtetésre jutnak, hogy nem eshet bántódásuk. Más országokban, például Chilében az tette felemássá a demokratikus átalakulást, hogy a hadsereg továbbra is részese maradt a hatalomnak, és ebből következően a bűnösök amnesztiában részesültek. Az ehhez hasonló helyzetek könnyen éket verhetnek az újonnan választott kormányok és a polgárok közé, akik még gyűlölik a korábbi állami terrorizmusért és elnyomásért felelős személyeket. Az új vezetők olykor súlyos döntés előtt állnak: választaniuk kell a demokrácia megőrzése és azok között az elvek között, amelyek nevében a demokratikus rend megteremtéséért harcba indultak.
Megtorlás vagy megbékélés
A megtorlás hívei azt vallják, hogy a büntetés elmaradása automatikusan úgy állítja be ezeket a felháborító bűncselekményeket, mintha rendjén valók volnának, és ennélfogva egyfelől megismétlésükre biztat, másfelől aláássa a jogállamiság alapjait. Ennek a nézetnek a képviselői, általában az emberjogi aktivisták, bőven találhatnak érveket álláspontjuk alátámasztására a nemzetközi jog alapelveiben.[1] Azzal is érvelnek, hogy ha a világ azok üldözésére irányítja figyelmét, akik emberi jogok megsértésében vétkesek, elrettentheti a régi rend híveit attól, hogy erőszakos úton próbálják visszaszerezni a hatalmat. A régi rendszer elnyomó politikájának hangsúlyozásával és elítélésével az új kormányzat meggyökereztetheti az emberi jogok védelmének igazi normáit. A bűnösök vád alá helyezése azt is megkönnyíti, hogy az új kormányzat megszabaduljon a hadsereg és az erőszakszervezetek legrosszabb elemeitől. És ami talán a legfontosabb: segít begyógyítani az üldözöttek sebeit, és helyreállítani a nemzeti méltóságot, bizalmat teremt az új kormány iránt, amelyik így láthatóan a jogok és a törvények tiszteletén alapuló demokrácia megteremtésén fáradozik.
A bűnösök megbüntetése így nemcsak az autoritárius uralom visszataszító örökségével való szimbolikus szakítást szolgálja, de egyben megerősíti a demokratikus értékek iránti elkötelezettséget. A büntetés elmaradása, folytatódik az érv, viszont aláássa a demokratikusan választott kormány legitimitását, és az új rezsim iránti cinikus érzelmek terjedéséhez vezet. Végezetül, a korábbi katonai kormányzatok megbüntetésének hívei szerint a büntetlenséget követelő katonáknak tett minden engedmény csak azt segíti elő, hogy a hadsereg módszeresebben vonja ellenőrzése alá az új intézményeket, és potenciálisan vétójoggal ruházza fel a hadsereget az új kormány politikájával kapcsolatban.
A békülékenyebb politika hívei ezzel szemben taktikai megfontolásokra hivatkoznak, és óvatosságra intenek: a legtöbb kialakuló demokrácia nagyon is törékeny, és nem valószínű, hogy túlélné, ha megkísérelnék vád alá helyezni azokat a magas rangú tiszteket, akik továbbra is támogatást élveznek a hadseregben. A demokrácia és az emberi jogok megőrzésének legbiztosabb módja a nemzeti megbékélés politikája és a büntetlenség biztosítása – folytatódik az érvelés. Ebben az összefüggésben gyakran hivatkoznak az argentin példára, ott a „piszkos háború” felelőseinek vád alá helyezése komoly lázadásokhoz vezetett a hadseregben, és ezek veszélybe sodorták a demokratizálás folyamatát. A megsebzett és megosztott társadalmaknak szembe kell nézniük jelen történelmük igazságaival, de utána olyan gyógyulási folyamatnak kell beindulnia, amely világos választóvonalat húz a rab múlt és a demokratikus jövő között. Gyakorta említik a spanyol példát, ahol úgy sikerült a békés átalakulás, hogy nem vonták felelősségre azokat a francoista bérenceket, akik négy évtizeden keresztül rettegésben tartották az országot.
Sokan e nézet képviselői közül olyan kialakulóban lévő demokráciákból származnak, mint Chile, ahol a hadsereg továbbra is meghatározó tényező maradt. Helyesen mutatnak rá arra, hogy a múlt bűnöseinek megbüntetése csak azokban az országokban járt sikerrel, ahol a hadsereg külső erőtől szenvedett vereséget, és részben vagy teljesen elvesztette hatalmi befolyását. Az argentin hadsereg megalázó veresége a falklandi háborúban, illetve a görögé Cipruson, ezen katonai diktatúrák gyors bukásához és hadseregük presztízsének megrendüléséhez vezetett. De még ez a szégyenben maradt argentin hadsereg is háromszor lázadt fel a nyolcvanas években az ellen, hogy tábornokait az emberi jogok megsértése miatt felelősségre vonják, és végül Raul Alfonsin államelnöknek meg kellett hátrálnia a tartását és kohézióját visszanyert tisztikar elől.
Azok a demokraták, akik ellenzik az emberi jogok múltbeli megsértőinek felelősségre vonását, gyakran hivatkoznak azokra az esetekre is, amikor a demokratikus átmenet a korábbi elnyomó kormányzat és egy olyan fegyveres ellenzék békés megegyezése nyomán ment végbe, amely utóbbi maga is súlyosan megsértette az emberi jogokat. Köztudott, hogy egyes fegyveres ellenzéki mozgalmaknak, mint például az ANC-nek Dél-Afrikában, a SWAPO-nak Namíbiában vagy az SPLA-nek Szudánban, korántsem tiszta a múltja az emberi jogok tekintetében. Jellemző, hogy a békés tárgyalások alkalmával Salvadorban az FMLN-gerillák vezetői egyáltalán nem ellenezték, amikor a kormány amnesztiát javasolt, mert tudták, ha az amnesztia elmarad, számos FMLN-vezetőnek is felelnie kell szolgálaton kívüli tisztek és helyi kormánytisztviselők meggyilkolásáért.
Az újonnan választott vagy átmeneti kormányok válaszai az emberi jogok múltbéli megsértésével kapcsolatban két véglet között ingadoznak: vannak, amelyek még azt is elutasítják, hogy egyáltalán vizsgálatot folytassanak a kérdéses ügyekben, mások viszont kivétel nélkül mindenkit bíróság elé szeretnének állítani. A leggyakoribb lépés az, hogy felállítanak egy vizsgálóbizottságot, amelynek feladata, hogy kiderítse az igazságot a múltban történtekkel kapcsolatban. Néhány ilyen bizottság alapos jelentést készített, ami egyben részletes ajánlásokat is tartalmazott az emberi jogok jövőbeli védelmére vonatkozóan; más bizottságok viszont vagy nem voltak függetlenek és pártatlanok, vagy nem alkalmaztak megfelelő módszereket, vagy nem rendelkeztek olyan erőforrásokkal, amelyekre a munkájukhoz szükségük lett volna. A legaggasztóbb mégis az, hogy a legtöbb új kormány képtelen volt bármilyen koherens politikát kidolgozni a kérdés kezelésére. Ez állandó bizonytalansághoz, a hivatalos álláspont megjósolhatatlan ingadozásához vezet, és teret ad a régi rezsim támogatói ellen folytatott önkényes politikai bosszúhadjáratnak és boszorkányüldözésnek.
A posztkommunista tapasztalat
Az elnyomás öröksége Latin-Amerikához hasonlóan ott kísért a kelet-európai és a volt szovjetunióbeli demokráciák születésénél. Romániában a Ceausescut és feleségét rövid úton elintéző sortűz és a mindössze négy közeli hívének kirakatpere sok románt arról győzött meg, hogy a kommunisták valójában megőrizték hatalmukat az új rendszerben. Közép- és Kelet-Európában másutt is csak néhány perre került sor. 1992 őszén Bulgária hajdani erős emberét, Todor Zsivkovot és néhány alárendeltjét ítélték börtönbüntetésre sikkasztásért. Németországban néhány határőrt ítéltek el menekülő keletnémetek meggyilkolásáért, de a kormány a tűzparancs kiadójának, Erich Honeckernek elítélésével súlyos betegsége miatt kudarcot vallhat. A német hatóságok elhatározták, hogy ugyancsak vádat emelnek Erich Mielke, a hírhedt titkosrendőrség, a Stasi vezetője ellen, de nem azért, mert döntő szerepet játszott honfitársai elnyomásában és az ellenük folytatott kémkedésben, hanem mert 1931-ben meggyilkolt két rendőrt.[2]
A legnagyobb sokkot Kelet-Németországban a Stasi titkos aktáinak nyilvánosságra kerülése okozta. A polgárok olvashatják azokat a jelentéseket, amelyeket a titkosrendőrség barátaik, szomszédaik, családtagjaik információi alapján állított össze róluk. Az akták nyilvánosságra kerülése számos demokratikus vezetőt is megfosztott hitelétől. Ibrahim Böhme (a Szociáldemokrata Párt egyik kelet-németországi alapítója), Lothar de Mazière (Kelet-Németország első demokratikus miniszterelnöke) és Manfréd Stolpe (Brandenburg miniszterelnöke, egy időben jelölt a szövetségi elnöki posztra) állítólag gyanús kapcsolatban állt a Stasival. Kevésbé ismert esetek sora közhivatalnokok, iskolai tanárok, bírák, egyetemi oktatók ezreinek elbocsátásához vezetett.
Ezekre a fájdalmas eseményekre válaszul a német kormány 1992 márciusában parlamenti bizottságot állított fel a kommunista uralom alatt Kelet-Németországban elkövetett emberi jogi sérelmek alapos felderítésére. Tizenhat parlamenti képviselő és tizenegy magánszemély tagja a bizottságnak, melynek 1994-re kell befejeznie a munkáját. Mindegyik politikai párt támogatta az indítványt, és mindegyik küldött képviselőket a bizottságba. A bizottságnak, amelyet Rainer Eppelmann, a széles körben elismert keletnémet emberjogi aktivista vezet, joga lesz minden kormánydokumentumba és Stasi-dossziéba betekinteni. Tanulmányozni fogja azokat a módszereket, amelyeket a kommunista rezsim használt a hatalomban maradására, és értékelni fogja, hogy a nyugatnémet kormányok politikája mennyire segítette a kommunista rendszert, és mennyiben gátolta a demokratikus ellenzéki mozgalmak kibontakozását. A vizsgálat természetesen kiterjed a két évtizeddel ezelőtt Willy Brandt által megkezdett békülékeny keleti politikára is. A bizottság felállítása sok német felfogása szerint a büntetés alternatívája; egyelőre nem világos, hogy a bizottság megállapításai vezethetnek-e vádemeléshez volt kommunista vezetők és Stasi-ügynökök ellen.
Oroszországban az Alkotmánybíróság azt vizsgálta, vajon Jelcin elnök döntése a kommunista párt betiltásáról, illetve vagyonának kisajátításáról, megfelel-e az alkotmánynak. A kommunista párt nagy figyelemmel kísért „pere” gyakorta ideológiai vitákba és kölcsönös vádaskodásokba torkollott. Az ügy Jelcint és Mihail Gorbacsov volt szovjet elnököt is szembefordította egymással. Az utóbbi kategorikusan visszautasította, hogy eleget tegyen a tanúskodásra felszólító idézésnek. Ezt követően a bíróság döntése, amely megtiltotta neki, hogy elhagyja az országot addig, amíg nem tett tanúvallomást, új fejezetet nyitott a Gorbacsov és Jelcin között zajló áldatlan politikai versengésben. Gorbacsov az eljárást nyíltan ellenfelei által megrendezett politikai show-nak minősítette, és sajtóirodája október 3-án arra hívta fel egy nyilatkozatban a figyelmet, hogy „az első szovjet elnök Oroszország első politikai refusenikjává vált”. A bíróság november 30-án hirdette ki komplex döntését, amelyben helybenhagyták Jelcinnek a párt vezető testületeit feloszlató és vagyona nagy részét kisajátító rendeleteit, de alkotmányellenesnek nyilvánították „a párt területi alapon működő helyi alapszervezeteinek” betiltását.
A nemrég kettévált Cseh és Szlovák Szövetségi Köztársaságban az ellentmondásos lustracje- vagy „átvilágítási” törvény vált a politikai viták központi témájává. E törvény alapján mindazok, akik korábban kommunista funkcionáriusok voltak, vagy együttműködtek a titkosrendőrséggel, 1996-ig nem kerülhetnek magas szintű politikai vagy gazdasági vezetői beosztásba. A törvényt sokan bírálták, köztük 99 szövetségi képviselő, az Európa Tanács, a Nemzetközi Munkajogi Szervezet (ILO) és sok cseh és szlovák emberjogi aktivista. Nézetük szerint elfogadhatatlan, hogy a törvény a szervezeti tagság, nem pedig az egyéni tettek alapján ítélkezik. Az ILO szerint a törvény politikai nézetek alapján diszkriminál, és sérti a nemzetközi munka- és emberjogi garanciákat. Az Európa Tanács főtitkára 1992 márciusában írt levelében pedig így fogalmazott: „A korlátozásokat csak egyénileg, nem pedig kollektív alapon lehet alkalmazni, kizárólag független bíróság ítélete alapján, amely minden esetet az érintett jelenlétében vitat meg, és amelyik tiszteletben tartja az ártatlanság vélelmének elvét.”[3]
Két nappal később Václav Havel azt a reményét fejezte ki, hogy ezek a bírálatok az elképzelés felülvizsgálatára késztetik a parlamentet. Továbbá egy független bizottság felállítását is javasolta, amely kivizsgálná az elmúlt időszak jogsértéseit, és kezelné a korábbi titkosrendőrségi aktákat. Cseh–Szlovákiában ezeknek a kényes iratoknak a kezelési szabályai ugyanis nem zárják ki az önkényes kiszivárogtatást. Számos politikus karrierje dőlt romba emiatt, noha nem lehet kizárni, hogy az akták hamis, pontatlan információkat tartalmaznak.
Magyarországon a parlament elfogadott egy törvényt, amely eltörölte az elévülést a kommunista korszakban elkövetett gyilkosságokra és hazaárulásra vonatkozóan. A törvény előterjesztői azzal indokolták álláspontjukat, hogy ezek a korabeli jog szerint is bűncselekménynek számítottak, de politikai okokból nem vonták felelősségre az elkövetőket. A törvény azt is feltételezi, hogy a kommunista uralom időszakában nem volt olyan kormány, amely alkalmas lett volna az ilyen bűnözők felelősségre vonására. Göncz Árpád köztársasági elnök elutasította a törvény aláírását, és az Alkotmánybírósághoz fordult, amely az árulás homályos meghatározása miatt elvetette a törvényt. Ugyanakkor a bíróság megerősítette, hogy a gyilkosság és az árulás elévülése nem igazolható. (A szerző téved. Az Alkotmánybíróság az elévülés mellett tette le voksát. – A szerk.) A magyar emberjogi aktivisták azért ellenezték a törvényt, mert bizonytalan volt, kik ellen irányulna. (Azoknak a kommunista vezetőknek a többsége például, akik az 1956-os felkelés utáni elnyomó intézkedéseket irányították, már nincsenek az élők sorában.)
Kelet-Európának ma szembe kell néznie azzal a nehéz kérdéssel, hogy milyen mértékű legyen a tisztogatás. 1980-ban Romániában a 18 év fölötti lakosság 20 százaléka tagja volt a kommunista pártnak, Kelet-Németországban ugyanekkor ez a szám 18 százalék volt, Csehszlovákiában 14 százalék, Bulgáriában 13 százalék, Magyarországon pedig 10 százalék. De sok kelet-európai úgy gondolja, hogy valamilyen módon az egész társadalom kompromittálódott. Nagyon kevesen voltak azok, akik aktívan ellenezték a kommunista rezsimet, és kissé nevetséges, hogy azok többsége, akik ma a kommunisták megbüntetését és bíróság elé citálását követelik, a kommunista időszakban mélyen hallgatott.
A régió emberjogi csoportjai, a múlt terheivel birkózva, mostanában Latin-Amerika felé fordulnak iránymutatásért, és számos kelet-európai országban a chileihez hasonló tényfeltáró bizottságokat állítottak fel. De kérdés, hogy Latin-Amerika megtalálta-e a kielégítő megoldást erre az égető kérdésre, és ha igen, az vajon alkalmazható-e Kelet-Európában.
Chile és Argentína
A legtöbb közép- és dél-amerikai országban régi hagyomány, hogy a hivatalos minőségben elkövetett bűnök büntetlenséget élveznek. Katonák és a biztonsági szolgálat emberei úgy kínoztak és gyilkoltak embereket, hogy közben nem kellett félniük a felelősségre vonástól; a kormányok vagy nem akarták, vagy nem tudták számon kérni az elkövetett bűnöket. Guatemalában, Peruban vagy Kolumbiában a katonai bíróságok rendre elutasítják, hogy vádat emeljenek olyan tisztek ellen, akiket az emberi jogok megsértésével gyanúsítanak. A legtöbbjükkel szemben nemcsak elejtik a vádat, hanem még elő is léptetik őket. A bíróságok ritkán hoznak elmarasztaló ítéletet, vagy ha igen, a büntetés akkor sem áll arányban az elkövetett bűnök súlyával. Guatemalában, Kolumbiában, Salvadorban mind a mai napig halálbrigádok működnek rendőri vagy katonai segédlettel, miközben ezen országok kormányai nem győzik hangoztatni, hogy a halálbrigádok tevékenységét nem áll hatalmukban megakadályozni.
Néhány országban a katonai junták előre látták, hogy el fogják veszteni a hatalmukat, és ezért előre általános amnesztiát csikartak ki az elkövetett bűnökért. Az újonnan választott kormányok a katonai nyomás következtében érvényben tartották az amnesztiát, vagy ott is meghirdették, ahol ez korábban még nem történt meg.[4]
Chile példázza legszemléletesebben azt a nehéz és törékeny átmenetet, amelyet az amnesztia versus igazságtétel dilemmája ural. A Pinochet tábornok rendszere idején elfogadott alkotmány biztosítja a hadsereg hatalmát, amelyet a választott polgári kormányzat valójában nem ellenőriz. Az ezrek eltűnésében, megkínzásában, kivégzésében főszerepet játszó Pinochet a hadsereg főparancsnoka maradt, és nem lehet posztjáról elmozdítani. A titkosrendőrség korábbi tagjai az általuk elkövetett súlyos jogsértések ellenére ma is kulcspozíciókat töltenek be a hadseregben. Ráadásul egy 1978-ban meghirdetett általános amnesztia minden, a hadsereg és a titkosrendőrség által korábban elkövetett bűnre kiterjed.
Patricio Aylwin elnök új demokratikus kormánya, amely 1990 márciusában foglalta el hivatalát, létrehozta az Igazság és Megbékélés Nemzeti Bizottságát, hogy vizsgálja ki a junta 17 éves uralma idején eltűnéssel vagy halállal végződő durva jogsértéseket. A bizottság 60 munkatársa kilenc hónap alatt több mint 4000 ügyet vizsgált, közülük kevesebb mint 3000 esett a hatáskörébe. Ebből 2025-ről állapították meg, hogy a biztonsági szolgálat megsértette az emberi jogokat; 90 esetben fegyveres ellenzéki csoportok voltak a felelősek, és 164 esetben a politikai erőszak mindkét oldal rovására írható. A bizottság bizonyítékok hiányában 641 esetben nem hozott döntést. 1991 februárjában a bizottság átnyújtotta 1800 oldalas jelentését az elnöknek, aki azt egy március negyedikén tartott televíziós beszédben ismertette a közvéleménnyel. Aylwin az állam nevében bocsánatot kért az áldozatoktól és családtagjaiktól, és arra kérte a hadsereget, hogy ismerje be az általa okozott szenvedéseket. Beszédében azt hangsúlyozta, hogy az egész társadalomnak „el kell fogadnia az igazságot”, és aztán tovább kell lépnie. Nem említette Pinochet szerepét az elkövetett bűnökkel kapcsolatban, és arra sem tett utalást, hogy eltörölnék az amnesztiát.
A bizottsági vizsgálat módszerességről, pártatlanságról és magas szintű szakértelemről tanúskodott. A bizottság összetétele kiegyensúlyozott volt, hatékonyan együttműködött a helyi emberjogi csoportokkal és az áldozatokkal, illetve családtagjaikkal. Noha a bizottságnak joga volt betekinteni a hivatalos jelentésekbe, nyomozati anyagokba és halotti bizonyítványokba, semmilyen támogatást nem kapott a rendőrségtől és a fegyveres erőktől. A jelentés részletes jogi, intézményi és oktatási reformokat vázolt fel arra vonatkozóan, hogy miként lehetne elősegíteni az emberi jogok védelmét a jövőben. Ugyancsak javasolta a sértettek kártérítését és segélyezését, valamint nyugdíj folyósítását mindazok családjainak, akiket megöltek vagy akik „eltűntek”.
A jelentés egyetlen bűnöst sem nevezett néven, bár megemlítette bizonyos katonai egységek felelősségét. Minden személyhez köthető adatot átadtak a bíróságoknak, de az amnesztia miatt egyetlen eljárás sem indult. A legfelsőbb bíróság érvényben hagyta az amnesztiát. Egyetlen esetben tettek kivételt: az Orlando Letelier, Chile volt washingtoni nagykövete és kollégája, Ronnie Moffitt amerikai állampolgár ellen Washingtonban 1976. szeptember 21-én elkövetett sikeres robbantásos merénylet ügyében. Meg kell említeni, hogy 63 politikai elítélt, akiket gyilkosságért vagy más politikailag motivált bűncselekményért még az előző rezsimben ítéltek el, továbbra is börtönben van, igaz, másokat viszont szabadon bocsátottak. Sok chilei gondolkodik úgy, hogy míg a diktatúra ellen küzdő „szabadságharcosok” rács mögött vannak, addig bezzeg azok, akik népirtást követtek el, vérlázító módon szabadon futkároznak.
A kormány az „igazság bizottságának” felállítását és a jelentés közzétételét úgy fogta fel, hogy ily módon alkalom nyílik történelmi, politikai és erkölcsi szempontból eltűnődni az ország történetének legszörnyűbb fejezetéről. Az új kormány, nem lévén hatalma ahhoz, hogy bíróság elé állítsa azokat, akik az elnyomásért felelősek, megelégedett azzal a reménységgel, hogy az igazság kimondása elősegíti a sebek forradását és a nemzeti megbékélést. Az igazmondást az elmúlt időszak atrocitásairól össztársadalmi terápiás gyakorlatnak fogták fel. Ahogy José Zalaquett, a bizottság egyik tagja megállapította: „ez türelmet kívánó folyamat, amely kitisztítja a sebeket, egyiket a másik után.”
De képes-e az igazság kimondása önmagában véget vetni azoknak a szenvedéseknek és gyötrelmeknek, amelyek Chile történetének legsötétebb 17 évéhez kapcsolódnak? Sok emberjogi aktivistának kétségei vannak efelől. A terror nem ért véget, csak új szakaszába lépett, állítják friss, a hadsereg által elkövetett kínzásokról szóló jelentésekre hivatkozva. A probléma politikai viták martaléka lett: az egyik oldalon a jobboldali nyomásgyakorló csoportok, amelyek egyre erőteljesebb kampányt folytatnak az egész emberjogi kérdés eltemetéséért, a másik oldalon a sok-sok áldozat és az emberjogi aktivisták, akik a bűnösök bíróság elé állítását követelik.
Az argentin tapasztalat, ha lehet, még a chileinél is összetettebb. Egy hónappal azután, hogy a győztes Radikális Párt jelöltje, Raoul Alfonsin elfoglalta az elnöki széket, hasonló tényfeltáró bizottságot hozott létre „Eltűnt Személyek Nemzeti Bizottsága” néven. Miként Chilében, a bizottság itt is a politikai pártok és a civil szervezetek képviselőiből állt, a vezetője pedig az egyik legkiemelkedőbb latin-amerikai intellektuel, Ernesto Sabato író lett. A bizottságnak azonban nem volt felhatalmazása, hogy vádat emeljen, csak arra, hogy az erőszak elkövetőiről szóló adatokat átadja az illetékes bíróságnak. A bizottság szorosan együttműködött emberjogi csoportokkal, és megvolt a megfelelő technikai felszereltsége és munkatársi gárdája, hogy Argentína történelmének legnehezebb és legkényesebb vizsgálatát elvégezze. A végeredmény egy terjedelmes, Nunca Más (Soha többé) címet viselő jelentés volt, amely részletesen taglalta a hazai baloldali ellenzék ellen a 70-es és 80-as években folytatott „piszkos háború” során elkövetett atrocitásokat.
Amikor Alfonsin elnök ismertette a jelentést a közvéleménnyel, a politikai pártok és az emberjogi szervezetek jókora felvonulást rendeztek az elnöki palota, a Casa Rosada előtt. A jelentést hivatalos ceremónián terjesztették elő, és ez feloldotta a hosszan tartó feszült várakozást. Alfonsin elnök szilárd eltökéltsége egy átfogó emberjogi politika mellett óriási reményeket keltett a társadalomban. A „piszkos háború” áldozatai és családjaik követelték, hogy a jelentésben ismertetett förtelmes bűnök elkövetői nyerjék el méltó büntetésüket. A bűnösök megbüntetését az ellenzéki peronista párt is szorgalmazta, így Alfonsin elnök merészen bíróság elé állíttatta a katonai junta vezetőit, akik kénytelenek voltak megtapasztalni, hogy a „Soha többé” címet viselő jelentést bizony nagyon is felhasználják ellenük. Azonban a büntetések még így sem elégítették ki az áldozatok családjait képviselő szervezet, a Madres de la Plaza de Mayo maximalista igényeit.
Ma már közismert, hogy az Alfonsin-kormány tisztviselőinek befolyásos csoportjai, beleértve a kormány néhány tagját is, ellenezték a katonai vezetők bíróság elé állítását. Az ilyen perek, hangoztatták az ellenzők, csak újra kiélezik az ellentétet a hadsereggel, és a rájuk pazarolt időt és energiát inkább a törékeny demokrácia megszilárdítására kellene fordítani. Végül az újra magára találó katonai apparátus arra kényszerítette Alfonsint, hogy lemondjon a vétkesek megbüntetésének korábbi politikájáról, és megbocsátó intézkedéseket foganatosítson. A Punto Final („Zárópont”) és az Obediencia Debida („Feltétlen engedelmesség”) nevet viselő törvények, amelyeket 1986. december 24-én és 1987. június 5-én hoztak, világosan jelezték a visszakozást Alfonsin kezdeti politikájától. A Punto Final megtiltotta a bíróknak, hogy olyan tisztek ellen folytassanak tárgyalást, akiket nem helyeztek vád alá a törvény kihirdetése utáni két hónapon belül, az Obedienca Debida pedig azt a vélelmet iktatta törvénybe, hogy ezredesnél alacsonyabb rangú tisztek csupán parancsra cselekedtek (amelynek „feltétlen engedelmességgel tartoztak”), és ezért nem vonhatók felelősségre. 1989–90-ben Alfonsin peronista utóda, Carlos Menem kegyelmet adott, és szabadon bocsátott minden olyan katonatisztet, akiket az Alfonsin-kormány idején ítéltek el. Alfonsin elnök azonban megérdemli, hogy emlékezzünk rá egyrészt annak okán, hogy olyan egyedülálló következetességgel állt ki a büntetés jogossága mellett, mint ahogy azért is, mert kormánya biztosítékokat teremtett az emberi jogok jövőbeli védelméhez.
Az afrikai megközelítés
Azokban az afrikai országokban – Benin, Nigéria, Togo –, ahol a békés demokratikus átmenet megkezdődött, az átmeneti vagy frissen választott kormányok mindenhol büntetlenséget biztosítottak a korábbi hatalomgyakorlóknak, hogy így próbálják csökkenteni az ellenállást, amit a hatalom gyors átadása – az új, civil kormányoknak – feltehetőleg kivált. Mathieu Kérékou, Benin korábbi elnöke volt az első afrikai vezető, aki még a szabad választások előtt, amelyek során végül 1991 márciusában vereséget szenvedett, formálisan is büntetlenséget biztosított magának. Ugyanez a forgatókönyv várható Togóban, ahol a hadsereg már figyelmeztette az emberi jogokat védelmező kiemelkedő jogász, Koko Kofiguo miniszterelnök vezette kormányt, hogy ne tegyen lépéseket az 1963 óta hatalmon lévő diktatúra tisztségviselőinek megbüntetésére.
Noha Gnassingbé Eyadema tábornok elnöki hatalmának nagy részét átruházta Kofiguo miniszterelnökre, továbbra is uralja a hadsereget, és nyilvánosan kérkedik azzal, hogy milyen szerepe volt 1963 januárjában Togo első elnökének, Sylvanus Olympiónak a meggyilkolásában, ami a gyarmatosítás utáni Afrika történelmének első államcsínyéhez vezetett. A választások után valószínűleg komoly problémát okoz, hogy mi történjék azokkal, akik az emberi jogok megsértésében vétkesek. Magáról Eyadema elnökről is azt jelentették, hogy 1985 előtt számos ellenlábasát kihallgattatta, megkínoztatta, bebörtönöztette vagy meggyilkoltatta. Ennek ellenére még mindig a hadsereg vezetője, amelyben a vezető posztokat az ő törzséből, az északi cabraikból származó tisztek töltik be.
A kihívás viszont egészen más természetű olyan országokban, mint például Etiópia, ahol a kormány a lázadó fegyveres erők polgárháborús győzelme folytán bukik meg. Etiópia az első olyan születő demokrácia Afrikában, ahol szilárd az elhatározás, hogy akiket azzal gyanúsítanak, hogy a régi diktatúrában bűncselekményeket követtek el az emberi jogok ellen, azokat bíróság elé állítják. Mengistu Haile Mariam elnök totalitárius rendszerének 1991. júniusi bukása után Etiópia Átmeneti Kormányát (TGE) Meles Zenawi, az Etióp Forradalmi Demokratikus Népfront (EPRDF) vezetője alakította meg egy olyan fegyveres koalíció élén, amely 17 évig harcolt Mengistu ellen. Az 1991 augusztusában elfogadott Nemzeti Charta mint alkotmányos keret a többpárti demokrácia bevezetését, a jogállamiság megteremtését, az alapvető emberi jogok és a bírói függetlenség biztosítását irányozza elő.[5] A Nemzeti Charta kifejezetten elismeri, hogy az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata Etiópia legmagasabb szintű hatályos törvénye.
Az új kormány egyik első intézkedése az volt, hogy feloszlatta Mengistu hadseregét, biztonsági szolgálatát és rendőrségét, valamint letartóztatta a hadsereg és a biztonsági szolgálat több mint tízezer tisztjét, hogy megvizsgálják, milyen szerepük volt az emberi jogok ellen elkövetett bűnökben. A TGE megszerezte a biztonsági erők és a hadsereg titkosszolgálatának aktáit, amelyek várhatóan elősegítik azoknak a hivatalos személyeknek bíróság elé állítását, akik vétkesek az emberi jogok megsértésében. Sokakat a vizsgálat lezárultával szabadon engedtek, de néhány száz továbbra is letartóztatásban van. Bár a TGE-t sok kritika éri otthon és külföldön egyaránt, amiért képtelen lezárni ezeket az ügyeket, a foglyokkal jól bánnak, a családtagok látogathatják őket, és egészségügyi ellátásban éppúgy részesülnek, mint szakszerű jogi védelemben. Sőt, a foglyok családtagjai számos tüntetést is rendezhettek, amelyeken azzal vádolják a kormányt, hogy megsérti a fogvatartottak emberi jogait. A kormány tiszteletben tartja ezen polgárok jogát a tiltakozásra, de azzal érvel, hogy a börtönben ülők legtöbbjének van arra anyagi lehetősége, hogy kiszökjön az országból, és így elkerülje a felelősségre vonást, ha feltételesen szabadlábra helyeznék őket.
A kormány elsődleges feladata az, hogy biztosítsa a fogvatartottak számára a független bíróság által lefolytatott korrekt és nyílt eljárást. Az emberi jogok megsértőinek bíróság elé állításával lehetősége nyílt arra, hogy megteremtse az emberi jogok ellen vétkezők számadási kötelezettségét. A TGE már gyakorlati lépéseket is tett ebben az irányban. Rendkívüli ügyészi hivatalt hoztak létre, hogy a szükséges vizsgálati munkát felgyorsítsák. A TGE szilárdan elkötelezte magát amellett is, hogy biztosítékokat teremt az emberi jogok hosszú távú védelmére.[6]
Büntetés és megelőzés
Mostanában a világ minden táján születő demokráciák múlttal küszködő gyakorlata alapján úgy látszik, hogy nincs egyértelmű és könnyű válasz arra, mit is kezdjenek a múlt örökségével, és hogyan oldják meg a bűnösök megbüntetésének dilemmáját. A hivatalos politikát ebben a tekintetben nemcsak az igazságosság szigorú elvei határozzák meg, hanem az a követelmény is, hogy miként lehet egyensúlyt teremteni az etikai és jogi kívánalmak, illetve a politikai realitások között. A legtöbb kormány politikáját a múlthoz kötődő erők és a változás demokratikus erői közötti hatalmi egyensúly határozza meg ebben a kérdésben. Világos, hogy az amnesztiatörvények büntetlenséget biztosítanak, és megakadályozzák a törvény előtti számonkérhetőséget, míg a bűnösök bíróság elé állítása mindenki számára egyértelműen azt üzeni, hogy az emberi jogok megsértése tűrhetetlen és megengedhetetlen. Azonban a legtöbb új demokratikus kormányzatnak nincs meg a szükséges ereje és támogatottsága ahhoz, hogy kövesse Meles Zenawi etióp elnök példáját, aki döntő katonai győzelmet aratott, és így abban a helyzetben van, hogy felépíthet egy teljesen új katonai és biztonsági apparátust.
Kelet-Európában nyilván csalódást kelt az, hogy sem Latin-Amerikában, sem másutt nincs biztosan követhető modell. A múltbeli tapasztalatok némi útmutatást adnak olyan nemzeteknek, akiknél most érkezett el az igazság órája, de nincs olyan szabályrendszer, amit közvetlenül alkalmazni lehetne az éppen aktuális, sajátosan összetett problémákra. Tovább folytatódik a küzdelem a szigorú erkölcsi és jogi elvek képviselői és azok között, akik elsősorban a demokratikus átmenet túlélését tartják szem előtt.
Ezzel együtt az új demokráciák megtanulhatják a chileiektől, hogy miként lehet független, pártatlan és szisztematikus vizsgálatot szervezni, és hogy egy igazságot kimondó művelet miként segítheti a sötét múlt rossz szellemeinek kifüstölését. Abból a szempontból tanulhatnak az argentinoktól és másoktól is, hogy miként lehet olyan emberjogi biztosítékokat bevezetni, amelyek megakadályozzák az emberi jogok államilag támogatott megsértésének újbóli előfordulását. Ahogy Alfonsin elnök megfogalmazta, az elsődleges célja a megelőzés volt, és nem a büntetés, hogy „soha többé ne fordulhasson elő, hogy egy argentin polgárt az állam képviselői éjszaka elhurcoljanak otthonából és megkínozzák vagy megöljék”.[7]
(Fordította: Mink András)
Jegyzetek
[1] . Mind a népirtás megakadályozásáról és megbüntetéséről szóló nemzetközi konvenció (Genocide Convention), mind pedig a kínzást a kegyetlen vagy embertelen bánásmódot tiltó konvenció világosan kimondja, hogy az aláíró országoknak kötelességük üldözni ezeket a cselekményeket, illetve eljárniuk az elkövetőkkel szemben. A kormányok ez irányú kötelezettségét számos más, nemrégiben elfogadott nemzetközi dokumentum is megerősíti, beleértve a kínzást tiltó és büntető Amerikai Konvenciót vagy az ENSZ Gazdasági és Társadalmi Tanácsa által 1989-ben elfogadott dokumentumot, amely rögzíti a jogszerűtlen, önkényes és tömeges kivégzések hatékony megelőzésének és kivizsgálásának elveit. A nemzetközi jogi konvenciók tehát ismételten megerősítik azt a kötelezettséget, hogy az államoknak üldözniük és büntetniük kell az emberi jogok durva megsértését.
[2] . Azok a bizonyítékok, amelyek a Mielke elleni gyilkossági vádhoz vezettek, nyilvánvalóan a náci korszak ügyészei által vezetett nyomozásból származnak, akik kínzással csikartak ki vallomásokat.
[3] . Az Európa Tanács főtitkárának publikálatlan levele, amit a Cseh és Szlovák Köztársaság Szövetségi Parlamentjéhez intézett.
[4] . Uruguay szokatlan példát mutat arra, amikor az amnesztiát népszavazással erősítik meg. Lásd Julio Maria Sanguinetti: „Present in Transition”, Journal of Democracy 2 (Winter 1991. 8–9. o.)
[5] . Lásd Stephen Morrison: „Ethiopia Charts a New Course”, Journal of Democracy 3 (July 1992, 125–137. o.)
[6] . A TGE az Emory Egyetem Carter Központjával együttműködve nemzetközi szakértői gárdát kért fel a következő kérdések vizsgálatára: a) a független ombudsman intézményének megteremtése; b) tanácsadás az alkotmányozó bizottságnak, hogy miként lehet alkotmányba foglalni az emberjogi biztosítékokat; c) emberi jogi orientációs program kidolgozása az új rendőrség számára; d) oktatási program tervezése az emberi jogok széles körű terjesztésére és tudatosítására a közvéleményben; e) hasonló oktatóprogram szervezése állami hivatalnokok és a bírósági apparátus részére. Ezeknek a programoknak a megvalósulása elősegíti az emberi jogok hatékonyabb védelmét, a jogállam kialakulását és az alkotmányosság és az emberi jogok kultúrájának fejlődését.
[7] . Lásd Raul Alfonsin kapcsolódó írását a 11. oldalon.