Biztonságban éreztük magunkat Bogdányban. A szomszédok viszonylag hamar megszokták, hogy életmódunk eltérő, a hét bizonyos napjain mindhárman eljártunk dolgozni, ott voltak a gyerekek, barátaink időnként meglátogattak bennünket, a kertben termett a paradicsom meg az eper, az ebédet a helybéli szövetkezeti vendéglőből hordtuk, szóval kezdtünk beilleszkedni a falu mindennapjaiba. S mivel teljesen kiszámíthatatlanul jártunk el dolgozni – mindhárman két-három napot hetenként –, ezért, amikor zárt ajtók mögött benn nyomtattunk, akkor is természetesen lehetett azt gondolni, hogy nem vagyunk otthon.
Az első szám – gyakorlatlanságunk folytán – elég sokáig készült, végül 1981 októberében jelent meg. A megállapodás szerint autóval kellett elvinnem a kész példányokat a Flórián tér és a Szentedrei úti felüljáró közötti lakótelep parkolójába. A bökkenő csak az volt, hogy Sanyi Skodája Franciaországban dekkolt, más guruló alkalmatosság pedig nem állt a rendelkezésünkre. Végül Illés Zolitól kértem kölcsön az ő Skodáját, a slusszkulcsról másolatot készíttettem, és a szállítás előtt néhány nappal Erzsivel elküldtem Magyar Bálintnak. Az autót, benne a Beszélő első számával, az esti órákban leparkoltam a lakótelepen, majd beültem egy moziba. Valakinek közben el kellett volna vinnie a kocsit a központi elosztóhelyre – amelynek hollétéről nekem nem volt tudomásom –, majd üresen visszahozni a Batthyány térre. A többszörös áttétel azonban, úgy látszik, összezavarta az információkat, s senkinek nem akaródzott átvenni az 1500 példány Beszélőt. Magyar Bálinton keresztül sürgős találkozót kértem Kis Jancsitól, s a Kékgolyó utcai étteremben beszéltük meg, hogy a hasonló esetek elkerülésére mégiscsak jobb lenne, ha közvetlenül találkozhatnék valakivel, akinek személyesen adom át az elkészült számokat.
Lebukott gép, lebukott szám
Így ismerkedtem meg Elemérrel, akivel ezek után hosszú ideig a szentendrei Görög Kancsóban találkoztunk, valahányszor üres szívópapír, festék érkezett, vagy befejeztük a következő Beszélő nyomtatását. Közben sikerült hozzájutnunk egy hétéves Trabanthoz, amely a büszke Titusz névre hallgatott, ám amelybe egy fuvarra nem fért bele a 2000 példány. Elemérnek viszont Ladája volt, így végül a következő módszerben állapodtunk meg: a Görög Kancsó előtti parkolóban találkozunk, megkapom Elemértől a slusszkulcsot, és elviszem a Ladát, majd megrakva visszatérek vele, miközben Elemér a Görög Kancsóban várakozik. Azt is megbeszéltük, ha valamelyikünk valami gyanúsat észlel, akkor nem áll meg a parkolóban, hanem továbbhajt. Ez a módszer kétszer is igen hasznosnak bizonyult, amikor Elemért követték: Elemér megállás nélkül visszament Pestre. A második követés után azonban nyilvánvaló lett, hogy Elemért figyelik, s valaki másnak kellett átvennie az ő munkáját. Végül, az utolsó időszakban Pomázra hordtam a Beszélő elkészült számait, Oszkár pincéjébe, amely a mi borospincénkhez hasonló méretű volt. Oszkár autószereléssel is foglalkozott, vele abban maradtunk, hogy ha valami nincs rendjén, kitesz egy autóalkatrészt a kapuoszlop tetejére.
Két évig dolgoztunk zavartalanul, kisebb-nagyobb fennakadásokat időnként csupán a papír- vagy festékhiány, illetve a gyerekek betegsége okozott. 1983 szeptemberében már igen előrehaladtunk a 8-as szám nyomtatásában, amely az októberi forradalom kivégzett vezetőinek és a forradalomnak állított emléket, s amelyhez – mint Bálinttól megtudtuk – képmelléklet is készült.
Ennek érkezésére vártunk, amikor jött a hír, hogy Szolnokon a rendőrség elkobozta a mellékletet az Inconnu csoporttól. Ekkor a szerkesztőség úgy határozott, hogy jobb lesz, ha a gépet és az elkészült oldalakat – biztonsági okokból – egy időre elszállítjuk tőlünk. Én ezzel a döntéssel nem értettem egyet, próbáltam meggyőzni Magyar Bálintot, hogy higgyék el: a mi házunkat nem figyelik, mi továbbra is biztonságban dolgozhatunk, az Inconnu csoport lebukása nincs kihatással a mi munkánkra. Bogdányban ugyanis nem tűnhetett fel úgy egy idegen, hogy arról az egész falu néhány óra alatt ne értesüljön. Hiába győzködtem azonban Bálintot, a döntés már megszületett – mondta. Ekkor aztán megkértem Illés Zolit, hogy segítsen az anyagok elszállításában.
Néhány hét eltelte után, amikor házunk körül továbbra sem észleltünk semmi gyanúsat, már Kis Jancsiék is hajlottak arra, hogy folytathassuk a munkát. Csakhogy közben a Haraszti által szerzett „kisegítő” nyomdász lebuktatta mind a gépet, mind pedig az elkészült számot. Ekkor „válságmegbeszélést” tartottunk Kis Jancsival és Magyar Bálinttal, valahol a budai hegyekben sétálgatván. Jancsi megkért, hogy addig is, amíg sikerül egy másik stencilgépet beszerezni, folytassuk a munkát keretes szitatechnikával. S mivel a papír- és festékellátás is eléggé akadozott az utolsó időkben, megállapodtunk, hogy a továbbiakban ez is a mi dolgunk lesz, csakúgy, mint a borító elkészítése. Addig ugyanis a borítót készen kaptuk. A Beszélő 8-ast végül Demszky Gábor nyomtatta ki újra, miközben mi már, új gépen, a 9-es szám előállításán dolgoztunk. Végül is, szerencsére, nem kellett a keretes szitatechnikához folyamodnunk, bár – szükség esetére – elkészítettük a megfelelő „szerszámot”.
Szeminárium és cseresznyefák
Minthogy a számok egyre vaskosabbak lettek, így az összerakás fáradságos műveletébe először Illés Zolit és feleségét, Fogarasi Veronát, majd később Modor Ádámot és Marosi Juditot is bevontam.
Modor Ádámot még egyetemi gyakorló tanár koromból ismertem, s azóta is rendszeresen tartottuk a kapcsolatot. Ádám közben már a Katalizátor Iroda szamizdatkiadót szervezte, és tőlem is megkérdezte, hogy nem volna-e kedvem valamilyen módon részt venni a vállalkozásban. Először igyekeztem valahogyan elütni a dolgot, végül aztán közöltem Ádámmal, hogy én már tekerek egy stencilgépet, azon készül a Beszélő, s az összerakáshoz és anyagbeszerzéshez segítségre volna szükségem.
Így aztán Illés Zoli és Modor Ádám a papír és festék előteremtésében szintén segédkezett, de többször előfordult az is, hogy én mentem le Titusszal a Dunaújvárosi Papírgyár közületi papírboltjába, ahol a gödöllői KISZ-bizottság nevében vásároltam szívópapírt. És ugyan Titusz két hengeréből általában csak másfél működött, a kocsi sosem hagyott cserben. Egyszer fordult elő, hogy szívópapírral dugig rakva igyekeztem Dunaújvárosból haza, amikor Szentendre után éreztem, hogy egyre nehezebb lesz a kormányzás. Dunabogdányban már minden erőmre szükség volt, hogy be tudjak fordulni a házunkhoz vezető utcába, s amikor begördültem a kapunk alá, a jobb első kerék végképp kilehelte a lelkét. De az ilyen technikai jellegű fennakadásoktól eltekintve megint zavartalanul tudtunk dolgozni újabb másfél évig.
1984 végére azonban már kezdtünk kimerülni. Anikó még 1982-ben elköltözött, ketten maradtunk Erzsivel, sűrűsödtek az anyagi problémák, és lányunk is egyre nagyobb lett. 1983 márciusában jelent meg az utolsó írásom a régi Mozgó Világban, és a folyóirat erőszakos átalakításával megszűnt a publikálás lehetősége számomra az első nyilvánosságban. 1983-ban a JAK Móricz Zsigmond-ösztöndíjából írtam egy pályaképet Heinrich Böllről, és 1980 óta rendszeresen jártam Vajda Mihály házi szemináriumára Angyalosi Gergellyel, Bacsó Bélával és Kardos Andrással, ahol több éven keresztül Heidegger Lét és idő című művének értelmezésével és fordításával foglalkoztunk. Időm nagy részét azonban az MNB visegrádi üdülőjében töltöttem kaszálással, fűnyírással, cseresznyefametszéssel, cserjeágyásásással, öntözéssel, gazolással. Munkaidőm kötetlen volt, ha az üdülő parkja jól nézett ki, nem kellett mindennap megjelennem a munkahelyen, így tudtam párhuzamosan nyomtatással és kertészkedéssel is foglalkozni.
Egyedül a hóban
1982 őszén Tibor, az üdülő vezetője közölte velünk, hogy nem várt nagy megtiszteltetés éri hamarosan a ház elejét: maga Kádár János kívánja itt tölteni rendes őszi pihenőjét, mivel a dobogókői pártüdülőt éppen renoválják, s nálunk osztrák építésű fedett úszómedence állt az MNB üdülői rendelkezésére. Hamarosan fel is tűntek a civil ruhás nehézfiúk, és alaposan szemrevételezték a terepet. Én éppen az üdülő domboldalában lévő cseresznyéskertben kaszáltam, amikor észrevettem, hogy a rézsű tetejéről egy ismeretlen úriember figyeli mozdulataimat. Hosszasan nézett, majd úgy látszik, semmi gyanúsat nem észlelvén, visszaballagott az épületbe. Kaszálni addigra már elég jól megtanultam, rézsűn is…
Mondtam is a fiúknak a Heidegger-szemináriumon, hogy most lényegében két dolog közül választhatok: vagy kiegyenesített kaszával várom Kádár Jánost a cseresznyéskertben, és átnyújtom a magyar nép követeléseit, vagy sürgősen szabadságra megyek. Végül is nem akartam tönkretenni a kaszát, úgyhogy az utóbbi megoldást választottam. Aztán Kádár jött, távozott, vele együtt a BM szakemberei, én meg háborítatlanul visszatérhettem kedvenc cseresznyefáim közé. A szakemberek nem gyanították, hogy akit láttak, az a Beszélő nyomdásza volt.
Lévén a kertészkedés idénymunka, télire elvállaltam a mogyoróhegyi Jurta-tábor nappali-éjjeliőri állását. Hárman váltottuk egymást, 24-48 órás beosztásban. A tábor – Makovecz Imre építész alkotása, újszerű megoldásaira még Kőnig Tamás hívta fel figyelmünket, amikor Bogdányba költöztünk – télire bezárt, úgyhogy mi, őrök, egyedül voltunk. Amikor beállt a tél, egy-egy eltévedt kirándulón kívül senki nem járt erre. Miután ez kiderült, többször felvittem a tábor recepciós irodájába az éppen soron következő Beszélő kéziratát, az írógépet meg a stencilpapírt, és dolgoztam. 83/84 fordulóján a 9-es szám anyagát is itt gépeltem, benne a bős–nagymarosi erőmű botrányát elemző tanulmányokkal. Az erőmű katasztrofális ökológiai következményeiről ekkor szereztem tudomást, miközben a recepciós iroda ablakából éppen a Dunának arra a kanyarulatára láttam, amelyről az írások szóltak. Egyedül ültem ott az íróasztalnál, teljes csöndben, az egész környéket hó borította, időnként szarvasok merészkedtek ki a tisztásra, lent a Szentendrei-sziget csücskénél mit sem sejtve hömpölygött a Duna. És ha netán még lettek volna illúzióim a szocializmus ún. „modernizációs” szerepével kapcsolatban, akkor azok ott, abban a helyzetben véglegesen szertefoszlanak.
Ilyenkor azt éreztem, hogy mégiscsak van értelme annak, amit csinálunk. Mert egyébként az értelmiségi barátok, ismerősök, ha szóba került a Beszélő, általában fanyalogtak, kerülték a témát. Persze nem tudták, hogy alapvetően érintve vagyok. De így legalább megismerhettem őszinte véleményüket. Az volt az érzésem, hogy nem veszik komolyan a dolgot, egyszerűen nem tudják elfogadni a Beszélőt mint a Kádár-rendszerre adott adekvát reakciót. Azt fejtegették, hogy a reakció nem adekvát, egyszerre túl sokat akar és túl keveset. Azt én is problematikusnak találtam, hogy időnként mintha a szerkesztőségi cikkek túlságosan is a hatalom reformistáinak szóltak volna, s nem törekedtek eléggé pl. az érdeklődő szakmunkásréteg meghódítására. Bogdányi lakos lévén, illetve Kovács Sanyin és Illés Zolin keresztül elég kiterjedt kapcsolataim voltak ezzel a réteggel, azt tapasztaltam, hogy ők igen fogékonyak a Beszélő tényfeltáró, történelmi elemzéseire, de nemigen tudnak mit kezdeni a politikai stratégiával-taktikával foglalkozó írásokkal. Mintha ezekben az elemzésekben a lap túlságosan a hatalom, és nem a társadalom felé fordult volna. Ugyanakkor azt is láttam, hogy a Beszélő a magyar társadalom több évtizede elhallgatott, elhazudott alapvető ellentmondásairól, tabuiról végre higgadt hangon és tudományos megalapozottsággal kezd el beszélni, hogy tényeket közöl ’56-ról, a határainkon túl élő magyarokról és a kádárizmus botrányairól. És ezt mindennél fontosabbnak tartottam, mert úgy véltem, hogy csak ezen az úton lehet felrúgni az ’56 után kötött hamis kompromisszumot, s lehet hiteles, erkölcsileg vállalható helyzetbe kerülni. Bibóval együtt én is bíztam az erkölcsi világrend létezésében, és ez a vélekedésem máig sem változott.
Búcsú a nyomdától
1985. február 13-án megjelent egy AI-s Lada a házunk előtt. Békés Erzsivel éppen a 12-es szám közepénél tartottunk. Miután a civil ruhás nyomozók nem tudtak bejönni, visszaültek a kocsiba és vártak. Ez lehetővé tette számomra, hogy a kertünkön keresztül hátrafelé elvigyem a stencilgépet a rendőrök orra elől. Az 1981-es megállapodás szerint Iványi Gábor lakására mentem, és otthagytam a gépet. Közben Erzsinek fél 4-kor el kellett indulnia lányunkért az óvodába. Amikor a nyomozók megtudták tőle, hogy csak este jövök haza, elmentek. Erzsi ekkor megkérte egyik bogdányi barátunkat, Lakatos Jánost, hogy segítsen elszállítani házunkból a félig kész 12-es számot, illetve az üres szívópapírt és a maradék festéket. Lakatos Jancsi fűtésszerelő volt, a csöveket és radiátorokat Volga combival fuvarozta, s a Volgával két-három fordulóra teljesen ki tudta üríteni a házunkat. Szerencsére akadt egy üres szoba a házukban, ahová a nyomda összes tartozékát el tudta rakni. Jancsi nem kérdezősködött, magától értetődően segített. Estére, mire hazaértem, Erzsi, Ági mosolyogva vártak: a nyomdának nem volt se híre, se hamva.
Magyar Bálinttal egy-két nap múlva a Vajda Mihály lakásán rendezett házibulin találkoztunk, ott számoltam be neki a fejleményekről. Komoly nehézséget okozott a történtek értékelése. 1984 vége felé ugyanis már mondtam Bálintnak, hogy szeretnénk visszavonulni. Illés Zolival és Fogarasi Veronával is beszéltem, s ők hajlandónak mutatkoztak, hogy átvegyék tőlünk a Beszélő nyomtatását. Erdőkertesi parasztházuk hasonló adottságokkal rendelkezett, mint a miénk, Zoli magánvállalkozóként dolgozott, Veronának éppen nem volt állása, szóval elképzelhető volt, hogy különösebb fennakadások nélkül tudnák folytatni a munkát Modor Ádámék segítségével. Február elején mutattam be Illés Zolit Kis Jancsinak Magyar Bálint társaságában, amikor megbeszéltük az átadás körülményeit. Zolival abban is megállapodtunk, hogy egyik nap eljön megtanulni a stencilgép kezelését. De mielőtt erre sor kerülhetett volna, megérkezett az AI-s Lada a házunk elé.
Szintén február elején jelent meg saját névvel egy írásom a Hírmondóban, amelyet korábban a Filmvilág visszautasított. A Hírmondó a cikkhez mellékelt kísérőlevelemet is lehozta, amelyen szerepelt dunabogdányi címem. Végül is Kis Jancsival és Magyar Bálinttal arra a következtetésre jutottunk, hogy a rendőrség látogatását valószínűleg ennek a cikknek köszönhettem, nem pedig annak, hogy házunkban készült a Beszélő. Erre utalt egyébként a nyomozók viselkedése is: ha gyanították volna, hogy bent megtalálják a Beszélő nyomdáját, bizonyára nem állítja meg őket lakásunk zárt ajtaja, és főleg nem mennek el, amikor Erzsi fél 4-kor eléjük állt.
Annyi világossá vált, hogy házunk nem biztonságos többé. S mivel így esetleg rajtam keresztül Illés Zoliék is gyanúba keveredhettek, Kis Jancsiék úgy döntöttek, hogy megpróbálnak más nyomdászt keresni. A nyomdai anyagokat, papírokat és a 12-es szám elkészült oldalait mintegy másfél hónap múlva sikerült Bogdányból új helyre szállítani. Újabb egy hónap múlva Márczi Kitti érdi műtermében láttam viszont a jó öreg stencilgépet és az általunk elkészített oldalakat, Kitti, Modor Ádám és Nagy Zsolt társaságában. Az én dolgom az volt, hogy az új nyomdászokat beavassam a stencilgép lelkének legsötétebb bugyraiba is, amelyeket addigra már rendre kiismertem. Magyar Bálinttal nyár elején találkoztam utoljára Beszélő-ügyben, addigra már minden ismét rendben működött, és megjelent a 12-es szám is. Elégedetten búcsúztunk el egymástól. Én Erzsivel és Ágival Angliába indultam egy hónapos turistaútlevéllel, de azzal a szándékkal, hogy egy évet, ha csak lehet, valamiképpen ott töltünk. Tanulni akartam, és alaposan megismerni azt a világot, ami a kádárista szocializmus alternatíváját jelentheti.
Amikor elváltunk, Bálint azt mondta: ha mi egyszer ezt a klubban elmeséljük…
Hol az a klub? Hol az a mese?
1993. 6. 6. Surbiton