A föld és a mélye
A Szénsavtermelő Vállalat egyike volt a nyereségesen működő cégeknek. A világ több mint húsz országába exportálta termékét. Tehette, hiszen Répcelakon a szén-dioxid – amely tiszta formában Európában is nagyon ritka – 99,8 százalékos tisztaságú. A 8,4 milliárd köbméterből eddig 1,3 milliárdot bányásztak ki. A föld alatt 30 milliárd forintnyi ásványi vagyon rejlik. Ez a kincs természetesen nem volt eladó, csak a fölötte húzódó üzem, és kiegészítői, a pesti üzletek. A vagyonértékelés azonban meglepően alábecsülte az ingatlanokat. Például a Nagymező utcai üzlethelyiség négyzetméterét huszonhatezer forintra értékelték, a Boráros tértől ötven méterre ötezerre, a József körúton pedig 35 ezer forintra taksálták az üzletek négyzetméterét. Ezeken a helyeken a helyiségek forgalmi értéke a megállapítottnak a kétszerese, háromszorosa. A telephely harminchét hektárját a szakértők szerint nevetséges volt 71 millió forintra tartani, miközben a kutaknál az építmények értékét 130 millió forintra becsülik. A hozamszámításon alapuló vagyonértéket 1,4 milliárdban határozták meg. Összességében a céget végül 2,1 milliárd forintra értékelték.
Az Országos Kőolaj és Gázipari Trösztről levált vállalat annak rendje és módja szerint elkészítette és beterjesztette az átalakulási tervét. Az Ipari Minisztérium 1991 áprilisában javasolta az állami tulajdoni többség megtartását és a bevétel húsz százalékának visszapörgetését a költségvetésbe.
Ezután kiírták a pályázatot, amely akkor még arról szólt, hogy a stabil vállalatnak mindössze harminc százalékát veheti meg az, aki megnyeri az ÁVÜ tetszését. A kiírásban természetesen nem szerepelt az ásványi kincs, amely 80-100 évre biztosítja a folyamatos termelést. A zártkörű pályázatra hat érdeklődőt hívtak meg. Egyes cégek azért nem adták be a pályázatukat, mert százszázalékos tulajdonosok szerettek volna lenni, de látván a tendert, elálltak vásárlási szándékuktól. Akadt olyan meghívott, amely kifejezetten csak kereskedelemmel foglalkozott, így a termelés nem túlzottan csábította. Az ÁVÜ a hatvannapos kiírást menet közben harminc napra rövidítette le. Az egyik akkori igazgató, Szűcs Endre 1991. november derekán a Versenyhivatalhoz fordult: levelében leszögezte, hogy a Szénsavtermelő Vállalatnak nem az alapellátás a feladata, így monopolhelyzete a gazdaság számára nem jelent hátrányt.
Szűcs Endrét megpróbáltuk elérni, emlékezzen vissza a répcelaki privatizációra. Az ÁVÜ-nél kiderült, hogy onnan már kilépett, s azóta a Co-Nexus Rt.-nél dolgozik. Emlékezni viszont nem emlékszik semmire. Nincsenek már birtokában a dokumentumok, így nem szívesen nyilatkozna.
Múlt időben – a jövőről
A pályázatot végül is a Linde AG nyerte 1991. június 4-én. Négy hónappal később az Ipari Minisztérium egyik főosztályvezetője levélben leírja, hogy a szén-dioxid bányászata koncessziós tevékenység, ezért vagy csak többségi állami rendelés alapján végezhető, vagy koncessziós szerződést kell kötni. Ha egyik sincs, akkor az ipari miniszternek kell a kitermelést engedélyeznie. A törvény szerint, az átalakuló gazdasági szervezet, ha koncesszióköteles tevékenységet végez, a folytatásra csak akkor jogosult, ha állami többséggel működik.
Egy hónap múlva, miközben még nem alakult meg a vegyes vállalat, a Szénsavtermelő V. termelési igazgatója levélben kérte az akkori ipari minisztert, Bod Péter Ákost, hogy tekintettel az eltérő tulajdonosi szerkezetre, a koncessziós törvény 28. paragrafusának 5. bekezdése alapján szíveskedjék engedélyezni a többségi külföldi részvétellel átalakult (már múlt idő – a szerk.) rt.-nek, hogy folytathassa a korábbi tevékenységét. Bod Péter Ákos mit sem sejthetett az egészről, elé tették a papírt, aláírta. Fogalma sem lehetett arról, hogy ekkor még szó sem volt többségi külföldi tulajdonról az egyébként még nem is létező rt.-nél. Így december 6-án megvolt a miniszteri aláírás, amely engedélyezte, hogy a Linde folytassa a szén-dioxid kitermelését. Méghozzá a bányászati törvény életbelépéséig ingyen.
Két hét múlva az ÁVÜ engedélyezte azt, hogy a külföldi cég több lépcsőben 97,23 százalékos részesedést szerezzen. A fennmaradó 2,77 százalék – a föld értéke – maradt az önkormányzat tulajdona.
A részvénytársaság ekkor még mindig nem alakult meg, de elkészült egy szindikátusi szerződés, amelyből már levezethető, hogy a Linde cég 1992. december 31-ig mindent megkaphat. A szerződést a Linde 1991. december 13-án, az ÁVÜ csak december 18-án írta alá. Az alapító okirat a következő évben, március végén született meg. Vagyis ténylegesen április 1-jén alakult meg a cég, amelyet a cégbíróság nyomban bejegyzett. 1992. április 21-én már egyszemélyes rt. volt a répcelaki gyár.
A jóságos ÁVÜ
Az Állami Vagyonügynökségnél már nem találni olyan felelős munkatársat, aki ezzel az üggyel foglalkozott. Azóta valamennyien kiléptek. Lendvai György hangsúlyozza, csak örökölte az ügyet. Annyit tud: a vevő igénye volt a kizárólagos tulajdon. A kiírást nem ismeri, nem látta a feltételeket. Megpróbálta kikérni a dokumentumokat, de már nincsenek az irattárban. Pontosabban csak egy részüket találták meg. 1991-ben, az értékesítés után derült ki, a vállalat dolgozói nem kaptak részvényeket. Szerencsére az ÁVÜ segített a bányászszakszervezet és a Linde közötti egyeztetésben. Kezdetben az ÁVÜ azt tervezte, hogy a dolgozókat alaptőke-emeléssel juttatja részvényhez, a Linde AG azonban ragaszkodott a kialakult tulajdoni arányhoz. Ezért egy jóléti alapítványt hoztak létre, amelynek a javára az ÁVÜ 150 millió forintot utalt át. Így az állam jobban járt, mert a törvények szerint a vételár 20 százalékát, azaz több mint 400 milliót kellett volna visszautalni dolgozói részvényekre.
Csepi Lajos ügyvezető igazgató törzsgárdista az ÁVÜ-nél, majdhogynem ő az egyetlen, aki már 1991-ben is ott volt. Ezért faggattuk, miért lett a harmincszázalékos részesedésből majdnem 100 százalékos. Kiderült, hogy pályázatot csak a Linde adott be, így nem voltak nehéz helyzetben a bíráló bizottság tagjai. Csepi Lajos elmondta, hogy akkor helyezte kilátásba az ipari miniszter a bányajáradék bevezetését. Ezt hallván a Linde bejelentette az ÁVÜ-nek, ha nem lesz meghatározó pozícióban, nem garantálja, hogy fizeti is a járadékot. Erre az igazgatótanács úgy döntött, megadja a többséget. S hogy hol a hiba a dátumokkal? Csepi úr mindössze annyit tud, hogy a cégbíróságok lassan dolgoznak. Sőt szerinte a dokumentumok összeállítása is bonyolult feladat. Különben is, így jól járt mindenki. Az állam rossz tulajdonos, ez közismert, ezért van szükség a privatizációra. Lehet, hogy Répcelak jól működött, de ezután még jobban fog.
Arról most már nincs értelme meditálni, mennyit nyert az átalakult vállalat azzal, hogy egy éven keresztül ingyen bányászta az ásványi kincset. Az ÁVÜ tiltakozik: szó sincs róla, hogy a zsarolásnak engedett volna, pusztán azért, mert az egyetlen pályázó visszalépéssel fenyegetőzött. De azért az ilyen egyetlen pályázóra vigyázni kell. Hiszen egy állami vállalatot iszonyú nehéz értékesíteni. Még akkor is, ha biztosan nyereséges.
- Belföld [6]