„Mindenki beásta magát a maga kis ideológiai szegletébe”

Ónody-Molnár Dóra [1]

Mit keres egy virtigli liberális ­– narancsos, Tilos Rádió-alapító – a magyar média egyik konzervatív szegletében?

A kérdés több állítását lehetne cáfolni. Kezdjük a végén. Nem állítanám, hogy a Magyar Rádió poli­tikailag konzervatív, hangzásában annál inkább. Vannak benne konzervatív és balliberális műhelyek. Persze ez alapvetően nem helyes, de adottság. Nekünk most az egész rádió hanghordozását kell átalakítanunk, ami nehéz feladat, mert az új tartalom kialakításával együtt át kell alakítani az intézményt is. Lehet, hogy könnyebb lenne az egészet zöldmezős beruházásként csinálni. A Magyar Rádiónak sok olyan hallgatója van, akiket nem szabad elveszíteni, miközben megújult médiumként új hallgatókat szeretnénk tömegével szerezni. Ami meg a múltamat illeti: sok helyen dolgoztam, azokat valóban a szabadabb médiumok közé szokták sorolni. De megfordultam a TV 3-ban is, és csináltam napi robotot is.

Milyen tanulságokat hozol ehhez a munkához a közösségi rádiós múltadból? Gondolok elsősorban a Rádió C-re, de a Tilosra is.

A Tilos nagyon régen volt, alapítója voltam, és addig csináltam, ’95-ig, amíg legális nem lett. Utána otthagytam, az már nem érdekelt. A C már jobban hasonlít a Magyar Rádióhoz, hiszen az sem pusztán szórakoztató adó volt, hanem közszolgálati, a mission statementjétől kezdve a praxisáig. Lényegében full-service rádiót akartunk csinálni egy jól behatárolható „mi”-tudattal, azaz etnikai sajátosságokkal és sajátos társadalmi helyzettel bíró közösségnek. De valóban, én az „alter” felől érkeztem a Kossuth rádióba, ezért talán más megközelítésből látom a dolgokat.

A működése során mindig voltak gondok a C-vel. Mitől volt folyamatos bizonytalanság a rádió körül?

Nem mindig volt baj. Bár az indulás nem volt botrányoktól mentes, de ezt is természetesnek gondolom. Miután megszereztük a frekvenciát, a roma elit egy része úgy érezte, átvenné tőlünk a rádiót. Persze mi ellenálltunk. Egyébként ez a konfliktus gyorsan konszolidálódott. A fő gondot a pénzhiány jelentette. A C-t néhány magánszemély és az Autonómia Ala­pítvány hívta életre, biztos financiális háttér nélkül. A folyamatos nyomor meghatározta a mindennapjainkat, és oda vezetett, hogy 2003-ban kénytelenek voltunk demonstratív leálláshoz folyamodni. Ekkor kapcsolódott be az életembe a Magyar Rádió, hiszen Kondor Katalin műsorvásárlási megállapodást kötött a C-vel. Közben a kormányoldaltól is sok támogatást kaptunk, de még így is csak átmenetileg javult a helyzet. Azóta is az a gond, hogy teljesen megoldatlan a közösségi rádiók finanszírozása. A Tilosnak ez nem akkora probléma, mert az egy olyan médium – remélem nem bántódnak meg a kollégák –, amely a középosztálybeli fiatalok szabadságának egyfajta kifejeződése. Az elnyomott, cenzúrázott, centralizált, államosított médiavilág felszabadulásakor elindítottunk valamit, ami arról szólt, hogy úgy és arról beszélünk, amiről akarunk. Ott nem olyan nagy gond a pénz, hiszen ingyen dolgoznak az emberek. Egy romarádiónál egészen más a helyzet: a közösség nem tudja eltartani, ráadásul a közszolgálati tartalmakat nem lehet hobbiból csinálni. A C nem úgy működött, hogy beülünk egy mikrofon elé, toljuk a zenéinket és beszélünk. Ezt hetente két órában meg lehet csinálni, de társadalmi munkával üzemszerűen nem lehet működni. Ez volt a legnagyobb gond, és ez így is maradt azóta is. Valódi tulajdonos nélkül nehéz tömegmédiumot működtetni. Egyébként tulajdonossal sem könnyű: láttunk olyat néhányszor, amikor a tulajdonos megbokrosodik.

A C politikailag független volt?

Amikor frekvenciát kaptunk, Horváth Aladár azt gondolta, hogy eladtuk magunkat a Fidesznek, erről egy héttel az indulás előtt publicisztikát is írt, ehhez képest egyetlen fideszes roma politikus sem járt a C-ben. A romák ügye egyik rezsimnek sem fontos, nem is csinált senki semmit. A Rádió C-nek az adott esélyt, hogy a mindenkori kormányoknak megérte néhány milliót odatenni, ez egy helyre kis bokréta volt, amit a kalapjukra tudtak tűzni. Minden kormánynak kockázatos, ha a regnálása idején megy tönkre az egyetlen romarádió. Bal- és jobboldalról ugyanannyit kaptunk. Egyébként Magyarországon eddig független tömeg-, de nem bulvármédium nem tudott hosszú távon működni, egy-egy kivételtől eltekintve, ez nemcsak a romarádiónak, senkinek sem sikerült.

A roma politikai elit nem akarta a műsort befolyásolni?

A roma elit semmiben nem különbözik a nem roma elittől.

Hoztál valakit a C-ből a Kossuth rádióba?

Nem.

Lelkiismereti okok miatt alakul át az eddig heti félórás cigányfélóra egy naponta jelentkező romaműsorrá?

Bűntudatom lenne a C miatt?

Nem erre gondoltam. Egész újságírói munkádban jelen van az elköteleződés a kisebbségek felé.

Kézenfekvő lenne azt gondolni: jött valaki a cigányrádióból, ezért megerősíti a cigányműsorokat. De szerintem ez a magyar közrádió alapvető feladatai közé tartozik. Amikor idekerültem, az elnökkel megpróbáltuk meghatározni, hogy 2006-ban a közszolgálatiságnak melyek azok az alapjai, amelyekre felépíthetjük az új tartalmat. Ebben az egyik fundamentum a magyarul beszélő, határokon is túlnyúló közösség kulturális állampolgárságának visszaiga­zolása. Másfelől pedig – ami a romák esetében különösen fontos – a társa­dalmi tagság visszaigazolása. Aki nincs – vagy rosszul reprezentált – a médiában, az nem létezik. A rosszul reprezentáltság, a reprezentáció hiánya valójában a romák deprimált állapotának egyik ismérve, hasonlóan például az alacsony iskolázottsághoz. Ezért gondolom azt, hogy 2006-ban a közszolgálat egyik alappillére a romák társadalmi tagságának visszaigazolása. Teljes súlyukban, olyan módon kell őket prezentálni, hogy az a reprezentáció megfeleljen nekik is, azaz visszaigazolva lássák létüket, és ez a hat-nyolcszázezer ember végre elfoglalhassa a helyét a magyar társadalomban. Ennek az egyik fontos eszköze a média, különösen a közpénzekből működő. Ez dilemmákat is felvet: hiszen minden egyes ilyen speciális műsor vagy műsorsáv gettót is jelenthet a műsorfolyamban, hiába esély egy méltóbb mediális jelenlétre. A Magyar Rá­dió­ban a roma műsorszigeteken kívül is folyamatosan helyet kell adni a zenéjüknek, a problémaviláguknak. Szóval ez nem az én személyes heppem.

Visszaigazolható, hogy hallgatja is valaki ezeket a műsorokat?

Egyrészt a Rádió C bizonyítja, hogy a romák nagyon hálásak érte: figyelemmel fordulnak mindenkihez, aki érdemben megszólítja őket. Nem aufklérista, nem represszív és nem diszkriminatív módon, hanem párbeszédet kezdeményezve. Reményeim szerint a határon túli romákkal együtt több százezren figyelemmel kísérik majd ezt a műsorsávot a Kossuthban. Felmerültek olyan aggályok, hogy vajon a nem ro­mák hogyan viszonyulnak majd ezekhez a mű­sorokhoz. De szerintem mindannyiunknak van vélemé­nye a cigánykérdésről, kognitív, pszichés szinteken viszonyulunk a dologhoz, ezért nem lesz érdektelen a nem romák számára sem.

Konvergenciaprogramos időket élünk: tegyük fel, hogy a szűk büdzséből nem futja közszolgálati rádióra – hiszen mind a helyi, mind az országos rádiók piaca telített. Ha ez megtörténne, mit veszítenénk? Mi az, amit a piac nem tud pótolni?

Valójában nincs olyan tartalom, amit ne tudna bármely magánmédium – akár rendszeresen is – előál­lítani. De kicsi a piac, ezért nem éri meg. Amikor például kereskedelmi alapon elindul egy csak klasszikus muzsikát sugárzó adó, megkérdőjeleződik, kell-e közpénzt költeni a klasszikus zene hagyományos sugárzására, és ne kapjon-e inkább egy digitális platformot. De nézzünk egy másik kérdést, ami ide kapcsolható, és amiben a rádión belül, sőt az új vezetésben is markáns álláspontot foglalok el. Hagyo­má­nyosan, a BBC elindulása óta, de 1925–26 óta a magyar közszolgálati rádiózásnak is az értékek közvetítése az egyik hangsúlyos feladata. Ezzel az értékdologgal kicsit szkeptikus vagyok. Nem az irodalmi adaptációkkal, hangjátékokkal, tehát a művészeti értékek bemutatásával van bajom, hanem az értékekről szóló beszéddel, a kulturális műsorokkal. Amikor egy közszolgálati médium céljai közé sorolja az értékek előállítását, az értékek felmutatását a társadalom felé, nem arról van-e szó, hogy a magasabb társadalmi presztízsű csoportok – amelyeket egyébként nem kevés közpénzen megtanított az állam arra, hogy bonyolult jelrendszereket tudjanak dekódolni – kulturális szükségleteiket akarják kielégíttetni egy közmédium által? Hiszen az folyamatosan szállítja azokat a produkciókat, amelyek számukra értékeket képviselnek. Nem arról van-e itt szó, hogy az ér­tel­mi­­ségnek vagy a magasabb társadalmi státusú ré­te­geknek szükségük van saját létüknek, saját érték-előállító, értéktovábbító szerepüknek egyfajta legitimációjára? Az én szemléletem – mindenfajta politikai áthallástól mentesen mondom – sokkal plebejusabb. Nem azt gondolom, hogy a tömegkultúra apoteózisát kell megvalósítani, de biztos vagyok benne, hogy az a fajta arisztokratizmus és elitizmus, ami ezen falak között és az itt dolgozók fejében van, nem jogos, nem feladata egy közmédiumnak. Különösen akkor nem, amikor kevés pénzből kell megvalósítani közcélokat, a közérdek mediális szolgálatát. A közpénzek elköltése mindig legitimációra szorul.

Ez a felfogás áll a művészeti szerkesztőség átalakítása mögött?

Amikor szerkesztőséggé „degradáltuk” az addig önállóan tevékenykedő művészeti főszerkesztőséget, a szélsőjobbtól a baloldalig a teljes művészeti elit összeállt, talán mert tényleg azt gondolták, hogy a rádió új vezetése sérti a művészeti autonómiát. De közrádiót a köznek, hallgatók tömegeinek kell csinálni, nem egy szűk értelmiségi elitnek. Mindenki azt mondja, hogy a hallgatónak csinál műsort, de azért ez sok esetben vitatható. Persze az irodalmi elitnek is meg kell tartani sávokat. De a Magyar Rádióban értékes, potenciálisan sokak által hallgatható műsorsávokban sokszor olyan műsorok hallhatók, amelyek igazából az elitnek, például az információkat ezer helyről szerző értelmiségnek szólnak. Ezeket ki kell nyitni, és ezek a konfliktusok zajlanak most. Mi vagyunk az értékrombolók, pedig nem bulvármédiumot szeretnénk csinálni. Nem fogunk bulvártémákat használni, nem leszünk vulgárisak, de igenis közérthetőbben kell beszélni politikáról és kultúráról.

Ez azt jelenti, hogy az értelmiség kapja a Bartókot, és a Kossuth társadalmasítva lesz?

Pozicionáltuk az adókat, ami szükséges, ha új hall­ga­tót akar nyerni az ember. Tudnunk kell, kinek szólunk, bizonyos napszakokban kiket érünk el, a különböző társadalmi csoportoknak milyen formában prezentáljunk tartalmakat. Közhely, hogy a rádiózási szokások miatt a reggelbe nem tehetünk portrékat. A rádiózás életmódszerű tevékenység, ha ehhez nem alkalmazkodik a szolgáltató – a Magyar Rádió nem alkalmazkodott túlzottan –, akkor borítékolva van a hallgatók elvesztése. Az emberek nem fogják a közmédiumot választani, legyen mégoly magasztos értékközvetítő célja is. A pozicionálásnak megfelelően lehet elosztani a tartalmakat a három adó között. Ahogy azt már az elnök a pályázatában megírta: a Kossuth egy news-talk adó lesz. Ez nem azt jelenti, hogy nem lesz rajta zene, de a tematikus zenei műsorok elkerülnek a Kossuthról, itt inkább beszélgetéseket, információkat fog hallani az ember. Van két zenei adónk. A Petőfit a fiatalokra pozicionáljuk, az ő számukra a zene nagyon fontos, ezért alapvetően zenei adó lesz. És itt a Bartók, a magaskultúrát fo­gyasz­tók rádiója, ami döntően szintén zenei.

De tényleg, kell három adó? Ez a kérdés a köztévé esetében is gyakran felmerül. Nem lenne-e izgalmasabb, sűrűbb, hallgathatóbb, ha csak egy adó sugározná a műsorokat?

Nem lehet egy adóba sűríteni a közfeladatokat. Magyarországon egészen a kilencvenes évekig full-service típusú médiumok működtek, ahogy korábban Nyugaton is. Erről a „mindenkinek adjunk valamit” gondolatról kiderült, nem működik, képtelenség mindenkit elérni. Egészen más kulturális preferenciái, szokásai vannak egy huszonévesnek, mint egy ötvenesnek. A „mindenkinek kicsit” elve azt eredményezi, hogy igazán senki sem kap semmit. Ráadásul ez az elv alkalmas arra, hogy egy szigorúan hierarchikus, közszolgálati világkép jegyében rangsoroljuk a társadalmi rétegeket, csoportokat. Például a hagyományos magyar közszolgálati világképben a romák heti félórát érnek. Csináljunk műsort a fiataloknak, aztán a nyugdíjasoknak, mindenkinek, minden élethelyzethez alkalmazkodva? Ez egyet jelentene azzal, hogy bár mindenbe belekapnánk, mégsem érnénk el senkihez. Ezért nem elég egy adó, három is kevés. Sokkal célzottabban lehet eljuttatni az információkat a huszonéveseknek egy nekik szóló adón. Sokan vannak a Kossuth rádió körül olyanok, akik idegenkednek attól a mediális környezettől, amiben most létezünk: a kereskedelmi televíziók és rádiók, a klipkultúra világától. Tíz év alatt hihetetlen mediális robbanás zajlott le, ami a kevésbé rugalmasakat – és a magyar társadalom jelentős része ilyen – sokkszerűen érte, számukra sokat jelent a Kossuth rádió. Sajnos most nekik is érzékeny veszteségeik lesznek.

Például A Szabó család.

Tudom, hogy sok embernek fontos volt A Szabó család. Amikor egy harmincas-negyvenes társaságban bedobtam, hogy megszüntetjük, azonnal nekem ugrottak, hogy micsoda gyilkos vagyok, hogy tehetem ezt, hiszen „amikor még ’73-ban a nagymamánál hallgattam”. Pont ez a baj. Utoljára én is akkor hallgattam, persze vannak most is hallgatói, de nagyon kevesen. A szórakoztató tartalmak könnyebben kihullhatnak, ha nem elég hallgatottak. Szelek­tál­nunk kell. A rangsorolásban a legfontosabb helyen a közrádió egyik alapcélja áll: a közügyek, a közpénz, a hatalom kontrollja és a társadalmilag releváns kérdések megvitatása.

Ezzel azt is mondod, hogy a Kossuth adónak proaktívnak kell lennie a hatalom kontrollálásában? Tehát nemcsak objektíven tükröznie kell a valóságot, hanem a mélyére is kell mennie, akár oknyomozással? Egy ideje kevéssé jelenik meg a Magyar Rádió mint hírforrás. Az őszödi beszédet leszámítva.

Az különleges eset volt. A tényfeltárás, oknyomozás nehéz műfaj a rádióban. Egy újságcikket meg lehet úgy írni, hogy abban csak egy-két név szerepel, de itt hangokat kell behozni. Az „információink szerint” a forrásmegjelölés bevett módszere a nyomtatott sajtóban, egy hiteles médium sem mindig írhatja le, kitől kapta az információt. Ezt a rádióban nem lehet megcsinálni, hiszen itt a hang alapján azonosítható valaki. Másrészt a klasszikus újságíró, aki önállóan begyűjti a híreket, már nem létezik. A híreket politikai és gazdasági üzemek állítják elő. Az újságíró kiválasztja és megszerkeszti a kommunikációs és pr-szakemberek által elétárt információkból azokat, amelyeket fontosnak tart. A súgók is intézményi érdekeik alapján súgják a sztorikat. A sztorit „bedobják a postaládába”, vagy komplett dokumentációkat adnak át médiumoknak. A tényfeltárás ma már nem a „sztori” megszerzését jelenti, az újságírók igazi tudása abban áll, hogy forrásaikat kontrollálják, ellenőrzik, kiegészítő információkkal toldják meg, illetve működtetik kiterjedt kapcsolati hálójukat. Az igazán profiknak olyan kapcsolatrendszerük, azaz olyan súgóhálózatuk van, ahonnan időnként kapnak egy-egy nagyobb ügyet. Az már elmúlt, amikor az újságíró egyszer csak rátalál valami elrejtett dologra. Az újságíró akkor talál, ha ilyen meg olyan érdekekből odanyomnak neki valamit.

Az őszödi beszéd is így jutott a birtokotokba?

Igen, azt idenyomták nekünk.

És nem merültek fel aggályok?

Azonnal ellenőriztük, honnan jött. Bárkit meg lehet vezetni, de később sem vitatta senki, hogy eredeti dokumentum érkezett. Tudtuk, hogy kitől jött. Ez persze szintén nem jelent semmit, hiszen nagyon ügyesen lehet a sajtót manipulálni. Át lehet dobni a túloldalra valami anyagot, hogy az újságíró máshonnan kapja, mint valójában származik. Az őszödi beszéddel kapcsolatban semmilyen etikai kétség nem merült fel, közölnünk kellett, mert a hanganyag a köz egészét súlyosan érintő dokumentum volt.

De nem volt azonnal reagálási lehetősége az érintettnek…

Biztosítottuk a felületet a reagálásoknak. Ez a kritika inkább Lamperth Mónika választmányi beszédének kiszivárgása kapcsán merült fel, ahova egyébként nem azért ment az újságíró, hogy majd jól lehallgatja az ülést. Őt tényleg bevitték. Ott valóban történt szakmai hiba, amiért figyelmeztetésben is részesítettem a szerkesztőt – aki azóta már elment –, mert nem reagáltatták rögtön a belügyminisztert.

Etikai kódex alapján dolgoztok Magyar Rá­dióban?

Természetesen, számtalan ilyen dokumentum szabályozza a munkánkat, de most akarunk keményebbet írni.

Mitől lesz keményebb?

Nagyon sok összeférhetetlenség van a rádióban. Az itt dolgozók rengeteg helyen dolgoznak, ami egy átlag médiummal is összeférhetetlen, nemhogy egy közmédiummal. Ezt sokkal szigorúbban fogjuk szabályozni.

Említetted, hogy a full-service rádiók kora lejárt. A rádiózás egyre inkább kisközösségi műfajjá válik. Arról már nem is beszélve, hogy a technika fejlődése mennyire hat a médiafogyasztási szokásokra. A fiatalok saját maguk szerkesztgetik online rádiójukat, saját tartalmakat állítanak elő. Egy ilyen térben hogyan és honnan tud hallgatókat szerezni egy közrádió?

Nehéz kérdés. Az országos rádiók hallgatottsága esik. Öt-tíz év múlva már esetleges lesz a platform: valószínűleg lesz egy digitális belépő, és rádió-tévé-írás mind onnan jön majd. Nem jósolok nagy jövőt a rádiónak, bár a kisközösségek valószínűleg tényleg igényelni fogják.

Akkor a valamilyen irányban elkötelezett rádióké a jövő? Vagy politikailag foglal állást, és bizonyos beállítottságú hallgatókhoz szól majd, vagy egy szubkultúrát szolgál majd ki?

Óriási lehetőség van a regionális adóinkban. Szeretnénk egy-két éven belül erősebbé, élettel telibbé tenni ezeket. A regionális rádiópiacon van keresnivalója a Magyar Rádiónak. Már csak azért is, mert azon kevés médiumok egyike, ahol tartalmat gyártanak. Számtalan rádióban nincs tartalomgyártás, csak zene és beszéd. Bármely tartalmat egészen addig ismételnek, amíg eléri a zene költséghatékonysági szintjét. Nagy előny, hogy itt még vannak tudósítók, komoly újságírói csapatok. Mindenképpen ez a cél, csak most nincs kapacitásunk, mert olyan gigászi feladat az egész rádió életre keltése és átformálása.

A rádiózásban is megfigyelhető, hogy a véleményműsorok, a szubjektív tartalmakkal átszőtt tájékoztatás, a különböző oldalak felé elkötelezett műsorvezetők személyiségére épített műsorok kezdenek egyre népszerűbbek lenni. El tudod képzelni, hogy a Magyar Rádió műsorsávjaiban helyet kapjon egy jobboldali – természetesen a mérsékelt kereteken belül – és egy balliberális elköteleződésű szerkesztőkkel, újságírókkal készülő hírháttérműsor? Vagy a szubjektív tartalmakat szándékosan kerüli a Kossuth adó, és a kiegyensúlyozottságot még akkor is prioritásnak tartja, ha ezzel esetleg unalmassá válik?

A közmédiumnak mindenképpen középen kell maradnia, ebben nincs vita. Az más kérdés, hogy most is vannak bal- és jobboldalra elkönyvelt műsorok, mint a Vasárnapi Újság vagy a 16 óra. Bár a 16 órát nem mondanám balosnak, csak a magyar politikai adok-kapokban oda sorolódott, valójában a Krónikák mögötti háttérműsor funkcióját látja el.

A Vasárnapi Újság is nagy változásokon ment keresztül, már nem egy elfogult műsor: mindkét politikai oldal jelen van benne. De ha már politikai kategóriákban gondolkodunk, akkor a tematizációban inkább megragadható egy műsor profilja, például a Vasárnapi Újságé. Ez a „tematizációs irányultság” néha még a hírműsorokra is igaz – szerencsére ez már nálunk nagyon lecsökkent. Nem szeretnénk véleményrádióvá alakítani a Kossuth adót. Inkább a tényeket és azok hátterét járogatnánk alaposan körbe. Az szakmai minimum, hogy minden oldal legyen megszólaltatva. Egy újságírónak az a dolga, hogy ne foglaljon állást a valóság különböző értelmezési lehetőségei közül valamelyik mellett. Mutassa be mindegyiket, és kérdezzen rá az adott narratíva gyenge pontjaira. Aztán a hallgató majd eldönti, hogy az elétárt információk alapján melyik oldallal, véleménnyel szimpatizál.

A Political Capital 2006-os országjelentésében az olvasható, hogy az emberek szerint a közszolgálatiság egyenlő az elfogultsággal, mert a mindenkori politikai hatalom nyomás alatt tartja a közmédiumokat. Érzel politikai nyomást?

Hozzám nem jut el, elnökünk háta lefogja ezeket. De úgy tudom, őt sem bombázzák. Azért vonz ez a rádió, mert heroikus kísérlet részese lehetek: lehetőség van – ezt látom az elnökben – független, minőségi tömegmédiumot csinálni. Az elmúlt 16 év arról győzte meg az embereket, hogy a nagy tömegekhez szóló médiumok elfogultak. Mindig szabad médiumokban dolgoztam, ha valami nem kóser, úgyis kiszállok. Persze minden újságíró, médiumvezető köt kisebb-nagyobb kompromisszumokat, de az nem ugyanaz, mint amikor a politika mozgatja a közmédiumokat. Mi teljesen autonóm és szuverén módon működtetjük a Kossuthot.

Ezt nem lesz könnyű elhitetni az emberekkel.

Tudom.

Nem azért kisebb a nyomás a rádióra, mert már nincs nagy befolyása, magyarul leesett a hallgatottsága?

Nem mondanám, hogy olyan kicsi a hallgatottsága. Saját küzdőterünkön piacvezetők vagyunk, a Sláger és a Danubius után a Kossuth a harmadik leghallgatottabb országos adó. Ez ráadásul más terep, mint a zenei rádiók világa, ahol túlnyomórészt slágerek pörögnek, időnként őrült műsorvezetők ökörködnek. A Klub és az Info a két potenciális versenytársunk, de őket még Budapesten is megelőzzük, nemhogy országosan.

Akkor a politikusok jófejek lettek.

Szerintem tisztában vannak azzal, a politikának is érdeke ennek az intézménynek az átalakítása. Ennek a néha sajnos „piszkos” munkának az elvégzése mindenkinek érdeke. Nem tudom, a pártközpontokból hogyan instruálják a delegáltakat, de úgy érzem, a rádiózáshoz közel lévő politikai delegáltak nem kívánnak az átalakításokba belefolyni. Folyamatos kisebb-nagyobb döccenők mellett a Magyar Rádió megpróbál olyanná válni, hogy egyik politikai oldal se mondhassa azt: ez a másiké.

A Kossuth név teher vagy érték?

A Petőfi adó nevének megváltoztatásán komolyan gondolkodunk, mert a fiatalokat ezzel a névvel nem lehet elérni. A Kossuth mégis más, hiszen van egy brand jellege, a közszolgálat szinonimája. A célközönségünket szerintem nem zavarja ez a név.

A kilencvenes évek végén óriásit zuhant a rádió hallgatottsága. Miért? A piaci változások miatt, vagy túl elfogulttá vált a rádió?

Nagyon sok baloldali beállítottságú embert veszítettünk, ez biztos. Egy részük talán Bolgár György műsorát hallgatja a Klubban. Kétségtelen, volt egy erős jobboldali tematika, és nem csak a hírműsorokban: mindenhol jobbos ikonok, politikai konnotációjú interjúalanyok bukkantak elő. De ez lenne a kisebb gond, mert ezt lehet korrigálni. A korábbi Magyar Rádió felett járt el az idő. Ahogy a köztévé, úgy a közrádió sem készült fel a kereskedelmi tévék belépésére. Az emelkedett hangnem, a műsorközpontú és nem műsorfolyamszerű programing életidegen a hallgatóknak – nem is hallgatnak minket. Ki hallgat úgy rádiót, hogy bekarikázza a műsorújságban a neki tetsző programokat? Az emberek adót választanak, és nem műsorokat, tudják, azon a rádión mit kaphatnak. Sőt, még jobb, ha a hangokkal is azonosulnak. Ezért akarjuk mi is elérni, hogy jóval kevesebb hang legyen a Kossuth rádióban. Most az a helyzet, hogy mind a kilencven műsort más vezeti.

Nekem a Magyar Rádió kicsit olyan, mint a Grand Canyon. Ahogy ott a földtörténeti korok, itt is láthatók a különböző elnöki ciklusok, az elmúlt évtizedek egymásra rakódó nyomai.

Ez így van. Hihetetlen konglomerátum, és mindenki beásta magát a maga kis ideológiai szegletébe.

Meg lehet ezt mozdítani? A közalkalmazotti törvény és a szakszervezetek nagyon védik a rádiós munkatársakat. Lehet régi emberekkel új politikát folytatni?

Nagyon nehéz. De a régi emberek is érzik, szükség van a változásra. A folyamatos háborúskodás kezd szűnni. Szerkesztőségvezetők, meghatározó műsorkészítők, akik korábban soha nem ültek le egymással, vitatkoznak, együtt gondolkodnak az új programszervezésről. Ennek meg kell történnie, mert csak egy Kossuth rádió lesz. A sávos szerkesztésnek köszönhetően az információk folyamatosan végighaladnak majd a műsorfolyamon. Hétköznap megszűnnek az önálló műsorszigetek, bárki bármelyik sávba szállíthat anyagokat. Ez azt is jelenti, hogy össze kell dolgoznia olyanoknak, akik korábban szóba se álltak egymással. Megállt az idő, de muszáj megbolydítani.

Friderikusz Sándor az ATV-n lehetőséget biztosított a miniszterelnöknek elmagyarázni, miért van szükség reformokra. Ez azóta is egyedülálló kísérlet volt, pedig jelentős változásokat hozó reformról nyilván nem lehet csak soundbite-okban vagy politikai vitába csomagolva hírt adni. Nem a heti rendszerességgel jelentkező miniszterelnöki reggelikre gondolok, hanem arra, hogy van-e felület a mélyebb összefüggések bemutatására.

Nem értékelném a miniszterelnök hosszabb beszédeit. A közmédiumnak természetesen feladata, sőt legfőbb feladata, hogy az emberek életére ható intézkedések hátterét és hatásait bemutassa az embereknek. Más kérdés, hogy ezt hogyan kell megcsinálni. Szeretnénk a hírműsorok intézményközpontú megközelítésén alakítani, mert arra vagyunk kíváncsiak, hogy a reformok, intézkedések mit jelentenek az embereknek. Az újságírók hagyományosan megkérdezik mind a két oldalt, és még megszólaltatnak egy szakértőt is. Ezt az intézményalapú megközelítést akarjuk megváltoztatni, hogy arról szóljon a műsor, mit jelentenek majd a különböző intézkedések Kovács János életében. A kiindulópont egy ember – és most nem a „megkérdeztük az utca emberét” típusú, áldemokratikus voxpopra gondolok –, egy megélhető sors, aki „olyan, mint én”. Nem rögtön az államtitkárhoz, a miniszterhez, majd az ellenzéki politikusokhoz szaladni, akik ráadásul szóvivőiken keresztül ütik egymást, elbeszélve az emberek feje fölött. Ebből az jön le, hogy „ezek már megint marják egymást”. Az emberek többsége a híreket is hagyományos, populáris narratívákban értelmezi. Ha a Magyar Rádió el tudja vinni a politika világát az emberekhez, azzal fontos demokratikus feladatot teljesít: bemutatja, hogy a politika nemcsak a rablók, a hazugok világa, hanem valójában a közjóról való gondolkodás intézményesült, demokratikus keretek között zajló vitafóruma. Ha be tudjuk mutatni, hogy a politika a modern társadalom megszervezéséhez nélkülözhetetlen, akkor fontos missziót teljesítünk. Az egész demokratikus magyar társadalmat olyan világnak kell bemutatni, amelyben a polgárok érzik, hogy annak ők is szereplői.

Mi a baj a jegyzettel? Nem volt más eszköz arra, hogy a szélsőjobb kikerüljön a közmédiumból?

A jegyzetek leállítása még munkába állásom előtt történt.

De véleményed van róla. A rádiót hallgató emberek között sok olyan van, aki nem olvas, és a jegyzetből összefüggő gondolatokat, érveket, világlátásokat ismerhetnek meg. A jó jegyzet olyan, mint a jó publicisztika.

Az elnökünk többször nyilatkozta, és hajlamos vagyok neki elhinni, hogy a BBC-ben sincs jegyzet. Voltak külpolitikai jegyzetek a háború idején, vészhelyzetben. Én megvagyok jegyzet nélkül.

Miben méred majd, hogy mennyire sikeres az átalakítás? Mi jelent számodra visszaigazolást: a hallgatottság növekedése, az értékteremtés, valamiféle szakmai nívó és díj, a reklámbevételek növekedése vagy csak a kevesebb ORTT-panasz?

Ez minden közmédiumnak problémája. A rádióhallgatást ráadásul nem is olyan egyszerű mérni, mint a tévénézést. Egy tisztán kereskedelmi alapon működő médiumnál egyértelmű: csinálhatnak a készítők akármilyen értékes dolgot, ha nem érnek el hallgatókat, egy idő után a tulaj azt fogja mondani, hopp, módosítunk. Közmédiumoknál valószínűleg a kettő, a hallgatottság és a közszolgálati tartalmak minőségének biztosítása lehet a siker ötvözete.

• Beszélő-beszélgetés [6]