1968. augusztus vége felé Pozsony mellett forgatta az Üzlet a korzón rendezőjeként akkor már Oscar-díjas Jan Kadar hollywoodi produkcióban a Zilahy-regény, a Valamit visz a víz moziadaptációját. (A könyvből egyébként Karádyval és Jávorral annak idején már készült magyar filmváltozat.) A forgatókönyvben szereplő pontonhíd felállításával napokat késtek a műszakiak, az amerikai producer tajtékzott, le akart váltani mindenkit, a segédmunkásokat, a kellékest, a felvételvezetőt, a sztárt, a rendezőt.
Augusztus 21-re virradó éjszaka váratlanul nagy sürgés-forgás támadt a vízparton: a szürkületben annyi látszott, hogy formaruhás műszakiak meglepően gyorsan építik a pontonhidat. „Végre!” – kiáltotta örömében a producer, s pezsgőt bontatott. A rendező meg a stáb többi tagja némileg csodálkoztak: nem remélték, hogy sikerül felépíteni a díszletet, nem tudtak a hajnali munkakezdésről. Rövid idő múltán a híd állt is, de a kelet-európai szokások terén járatlan hollywoodi producer csak bizonyos késéssel értette meg, hogy a szovjet hadsereg kiváló műszaki alakulatai szorgos hídverőként nem a készülő sikerfilm érdekében ténykednek. Korszerű harckocsikat amúgy sem kért a forgatáshoz.
A budapesti Örökmozgó érdekes évfordulós programot állított össze, „1968 – filmen” címmel. Az összeállításban többek között a Szelíd motorosok, az Eper és vér, a Woodstock szerepel. Múlik az idő 1968 óta, s halványuló emlékeinket faggatva azon tűnődünk, vajon a Woodstockot egyáltalán bemutatták-e nálunk széles körű moziforgalmazásban: úgy emlékszem, inkább csak néhány zártkörű előadáson.
A Woodstock mára legendás, kultikus filmnek számít. 1970-ben forgatták a híres-hírhedt popfesztiválon, rendezője Michael Wadleigh, egyik vágója Martin Scorsese. A 120 órás anyagból előbb hat, majd 3 óra 5 perces művet vágtak össze. Sajnos áldokumentumot is illesztettek bele: csecsemő születik, csecsemő hal meg Woodstockban a rockfesztivál alatt. Mindez láthatólag kissé kimódolt lett, akár Déry Tibor Képzelt riportjának némely motívuma. Mégis, a Woodstock-film időtállónak bizonyult, ha jól sejtem, nem is annyira a kép, mint a hang dokumentumvarázsa révén.
A nálunk igen nagy sikert aratott, s moziban is sokáig vetített Eper és vért mára nagyrészt elfeledték, rendezője, bizonyos Hagman a legtöbb filmlexikonban nem is szerepel. A filmnek igazán csak kortünetértéke volt (és talán maradt).
Nem így Denis Hopper Szelíd motorosokja. Az Easy Rider nemcsak korrajzként „alapfilm”, fordulatot jelentett az amerikai filmgyártásban, s habár a régimódi Hollywood csakhamar feltámadt, a Szelíd motorosok a frissebb szemléletmódnak olyan erős igényét sugározta, hogy utána már aligha lehetett a régi módon filmet csinálni.
Nyilván az amerikai tárgyú ’68-as dolgozatoknál kell megemlítenünk Antonioni Zabriskie Pointját is, melynek mélysége azonban meg sem közelítette az olasz mester régebbi remekműveit. Lélekábrázolás, a figurák belső rajza és finom rejtélyek helyett publicisztika, tolakodó víziók töltötték meg. Szeretkező párok a homokdűnéken, és aztán minden felrobban: inkább csak bizarr látvány lett, mint maradandó alkotás.
Furcsán múltak el a hatvanas évek, a halott még sokáig élőnek tettette magát. Gyarló ifjúságunk fáziskéséstől szenvedett, vigyázó szemünket még mindig Párizsra vetettük, amikor már régen „másról volt szó”, maoista meg szélsőjobbos csoportocskák merényleteiről, pályaudvari merényletekről és túszdrámákról. Jancsó Miklós legvadabb szépségű filmje, az Égi bárány után jó időre elbúcsúzott a magyar filmtől, s amikor majd visszatér, mintha nem találná régi közönségét: május és augusztus helyett fröcsögő, nyúlós, langyosan is hideg évszak az úr.
„Éjszakák külsőben” – mondta egy későbbi francia film címe, melynek két kiábrándult egykori diáklázadóját, egy szaxofonost meg egy féltehetségű írót csak közös csömörük tart életben. A hetvenes évek francia filmje lassacskán tele lett megcsömörlött lázadókkal és „öregdiákokkal”. Hatvannyolc májusáról oly fogfájósan hallgattak, mintha megdádázták volna őket.
Első pillantásra meglepő a párizsi diáklázadást és a csehszlovákiai szovjet megszállást tárgyul választó filmek csekély száma. Pedig valójában természetes ez a jelenség: a cseh, a lengyel, a magyar film aligha ábrázolhatta ’68 augusztusát, Evald Schormnak a magyar tévében nemrég vetített posztumusz filmjét, a Hetedik nap, nyolcadik éjszakát például, e különös, görcsös és jelképiséggel terhes alkotást azonnal betiltották, Schormot, Menzelt, Chytilovát s másokat hosszú évekre hallgatásra kényszerítették. A baloldali érzelmű francia filmrendezők legjobbjai viszont valósággal megbénultak, szinte menekültek a számukra csalódással végződő hetek emléke elől. „Május bolondja…” – így egy rokonszenvesen öngyötrő, hetvenes évekbeli francia féldokumentum címe, s a képzeletbeli bohócsipkát az egy Godard kivételével kevesen merték felhúzni a fejükre.
A magyar filmművészet néhány akkor fiatal alkotója azonban a hetvenes évek első felében mégis meglelte a módját, hogy ha áttételesen is, utalhasson 1968 naiv reménnyel lázadó hónapjaira. Gazdag Gyula Sípoló macskakő, Kardos Ferenc Petőfi ’73 című munkájára gondolunk: volt bennük valami őszintén kínzó, „keserű naivság” (ha élhetünk e kimódolt szóval). Nem feledkezhetünk meg Gazdag későbbi Elveszett illúziókjáról sem, mely Spiró Györgynek Balzac regényét az akkori Budapestre áthelyező adaptációja nyomán, ha kicsit tanmeseszerűen, de olykor szellemesen idézte fel a naggyá nőni nem tudó törpe időket. Legutóbb, már minden tiltás és cenzúra nélkül Gothár Péter Melodráma című groteszk filmjében elevenült meg ’68 augusztusa, s ha a film végül másról szólt, és nem is sikerült a rendező szokott magas színvonalán, fontos helye van a különös nyáréjszaka mozitörténetében.
Nemcsak a szlovák Jan Kadar, hanem Jancsó Miklós is forgatott azon az augusztus végi napon. A Fényes szeleket forgatta a veszprémi várban. Története 1948-ban játszódott, lelkes, naiv vagy épp hazugságokra kész ifjú népi kollégisták között, akiknek még a manipulátorait is bábként mozgatják felülről. A fiúk és a lányok népi kollégista dalokat, régi mozgalmi nótákat zengtek, papnövendékeket zaklattak, de 1968-as öltözéket viseltek: Kovács Kati miniszoknyában énekelt, a jelenetek egy része tele volt szándékos anakronizmusokkal, s az egész egyáltalán nem hatott történelmi leckefelmondásnak. A film körül azután hónapokig tartó vita folyt. Nem a Fényes szelek Jancsó legjobb filmje, de paradox módon sok mindent visszhangoz a magyar értelmiség és fiatalság hatvannyolcas hangulataiból. Ha valaki ma újranézi, azon a nyáron érzi majd magát. S ha kijön a vetítésről, egy másik korszakra vonatkozó híres mondás jut eszébe: két évtizedet öregedtünk, és két évszázaddal kiábrándultabbak lettünk.
- Kultúra [5]