Beszélő: Ezek az intézkedések a korábban követett gazdaságpolitika kudarcának beismeréseként értékelhetők. A kincstári optimizmussal beígért fellendülés elmarad, emiatt egyensúlyi zavarok keletkeznek, a növekvő költségvetési hiány miatt az állam eladósodik, s ennek terhei mind nyomasztóbbá válnak. Vajon a megbillenő egyensúly kényszere alatt hoztak az eddig követett politikához képest ellentétes irányzatú intézkedéseket?
Antal László: A fordulópont körülbelül fél évvel ezelőtt következett be: eldöntötték, hogy csendes leértékelő politikát és kemény költségvetési politikát folytatnak, holott ez utóbbi a választások szempontjából nem éppen üdvözítő…
Beszélő: A pótköltségvetés nem ezt mutatta, hiszen annak során épp a politikai természetű kiadásokat (média, papi szeminárium, kárpótlás, „országpropaganda”) növelték meg.
– Most azonban a privatizációs illeték bevezetését tervezik, az szja felső sávjának adókulcsa 44 százalékra emelkedik a jövő évben, szigorítják a tb-elszámolást; az ilyen és hasonló intézkedések azt mutatják, hogy a költségvetés helyzetének stabilizálását tűzték ki célul, mégpedig a bevételi, és nem a kiadási oldalon. Arra nem képes a választás előtt álló hatalom, hogy a kiadási oldalon stabilizálja a költségvetést.
Még megpróbálhatják…
Beszélő: Mekkora lehet a múlt heti 4,5 százalékos leértékelés inflációs hatása?
– Körülbelül 2,5-3 százalék.
Beszélő: Ez volt február óta az ötödik ilyen akció; a forint idén már 15 százalékot veszített a jegybank által deklarált értékéből. Igaz-e, amit állítanak: hogy már „behoztuk” a reálfelértékelődést (azaz az árfolyam már kiegyenlíti a hazai és a külpiaci árszintemelkedés közötti különbséget)?
– Információim szerint nem igaz.
Beszélő: 1990 és 1992 között az árfolyamok terén is az infláció fékezését részesítették előnyben, és ekkor 30 százalékos volt a forint reálfelértékelődése. Az exportáló vállalatok ilyen mértékben ráfizettek…
– A korábbi gazdaságpolitika a széles értelemben vett pénzmennyiség kiáramlásának visszaszorítására épült. Ezzel el lehetett érni azt, hogy azok a vállalatok, amelyek sem az orosz, sem a hazai piacon nem tudtak eladni, bármi áron Nyugatra exportáljanak. Még veszteséges export árán is kellett nekik a pénz ahhoz, hogy a munkaerőt foglalkoztatni tudják, termelőeszközt tudjanak vásárolni, és így tovább. Egy ideig lehet ráfizetéssel exportálni, főleg, ha fölcsillan a remény, hogy valaki megveszi a vállalatot. De ez a remény csak az esetek kisebbik részében vált valóra. A veszteség finanszírozásának is kimerülnek a forrásai. Enyhíteni kellett tehát a vállalatokra nehezedő nyomást. Ezért került sor a leértékelésekre, amely nem eredményezi ugyan az export fellendülését, de lehetővé teszi, hogy az érintett vállalatok többsége megint megpróbálja növelni az exportját. Erre pedig nagy szükség van a fizetési mérleg rekordméretű hiánya miatt.
Én is leértékelnék, ha pénzügyminiszter volnék. A kormány előrejelzése szerint a fizetési mérleg hiánya 1-1,5 milliárd dollár lesz ebben ez évben, én azonban úgy vélem – és ezzel nem állok egyedül –, hogy a hiány el fogja érni a 2,5-3 milliárd dollárt. Ez ellen a leértékelés eszközével is fel kell lépni.
Jajveszékelő állam
Beszélő: A Magyar Nemzeti Bank másik fontos lépése az volt, hogy szeptember 27-től 22 százalékra (3 százalékkal) megemelte az alapkamatot, és 2 százalékkal növelte a rövid lejáratú hitelek kamatait is. Mi erről a véleménye?
– Ezt már régen meg kellett volna lépni: a kamatemeléssel lehet megfékezni az inflációt. Így drágábbá válik a pénz, ami fékezi a pénzkiáramlást.
Beszélő: Ennek ellene szokták vetni, hogy az emelkedő kamatok növelik a vállalatok költségeit, és ezzel éppenhogy inflációt idéznek elő.
– Ma nem a költségek növekedése jelenti a fő veszélyt. A kibocsátott állampapírok olyan tömegű kereslettöbbletet jelentenek, hogy keresleti infláció van, nem pedig költséginfláció. Az állampapírok kiszorítják a vállalkozókat, akik nem tudják a tevékenységüket hitelekből bővíteni, mert ez nekik nagyon drága. Az állam uralja a pénzpiacot. És ahol az állam az egyetlen szereplő, ott baj van a piaccal.
Beszélő: A kamatemeléssel viszont még inkább kiszorítják a piacról azokat, akiknek pedig ott kellene lenniük.
– Persze. Ez sohasem igazságos játék.
Beszélő: Így viszont még inkább növekszik az állam erőfölénye.
- Nem. Sőt, az állam inkább csak jajveszékel. Ezért is akarják megváltoztatni a jegybanktörvényt: azt akarják elérni, hogy hosszabb távon is nagyobb legyen az a pénzmennyiség, amivel az MNB a költségvetést olcsón finanszírozza. (A most érvényben lévő törvény szerint kb. 60 milliárd Ft forgóalap áll a költségvetés rendelkezésére; ezt kívánják 80 milliárdra növelni. – A szerk.)
Beszélő: Ha ezt az állam törvényi eszközökkel „kiharcolja” (amihez nem fér kétség), akkor ennyivel is kevesebb jut a piac többi szereplőjének.
– Ez igaz. De ez még mindig nem érv a kamatemeléssel szemben. Korábban még lehetett azt mondani, hogy likviditási bőség van, a bankok nem tudják hová tenni a pénzüket. Ebben a helyzetben a kamatokat is csökkentették. De a pénzbőség a tavalyi év végén megszűnt, és ezután három hónap alatt leszívódott a bankok likviditása: csökkentek a tartalékaik, szűkültek a mozgási lehetőségeik.
Az eladósodás mélységei
Beszélő: Ezek szerint a likviditáshiány az export kifulladásával, azaz a fizetési mérleg romlásával csaknem egyszerre következett be. Véletlen egybeesésről vagy szorosabb összefüggésről van szó?
– 1980–88 között a költségvetési deficitet csak külföldről lehetett finanszírozni, így az ország eladósodása és az államháztartás hiánya együtt változott. ’90-től azonban bekövetkezett, amit senki se várt hirtelen növekedni kezdtek a belföldi megtakarítások, így a deficit nagyságától függetlenül megnőtt a rendelkezésre álló pénzmennyiség. Tehát az összefüggés a pénzmennyiség és a fizetési mérleg között egy időre fellazult. A belföldi megtakarítások jövedelmekhez viszonyított aránya ’89-ben még 3 százalék volt, és ez ’91-ben – a csúcson – 17 százalékra ugrott. Utána a megtakarítási ráta zuhanni kezdett, ’92-ben 13,5 százalékra, ’93-ban 9-9,5 százalékra, de úgy gondolom, a csökkenés meg fog állni, és a megtakarítások szintje 10-12 százalékban stabilizálódik. Mindez azt jelenti, hogy visszasüllyedtünk egy olyan állapotba, amelyben megint a költségvetési hiány a meghatározó a pénzügyi helyzetben, a fizetési mérlegben.
Beszélő: Erre hozzák föl mentségül, hogy most bezzeg (a 80-as évekkel ellentétben) komoly devizatartalékaink vannak.
– Most, hogy a kormány megkapta az IMF-től a segítséget, újabb kötvényeket fog kibocsátani a külföldi pénzpiacokon. Így a devizatartalékok, bár nőni fognak, mégsem érik el azt az 5,8 milliárd dolláros szintet, amelyet pedig már a tavalyi év végére jósoltak. Ahhoz pedig, hogy az ország biztos sikerrel folyamodhasson külföldi kölcsönökért, 7-8 hónapnyi importnak megfelelő, azaz durván 7 milliárd dollárnyi devizatartalékra volna szüksége.
Beszélő: Az importot a fenyegető fizetésimérleg-hiány miatt vissza akarják fogni, ezért, mint a múlt héten bejelentették, a behozott árukat széles körben a Kermi fogja ellenőrizni. Mit gondol erről?
– Így akarják hivatalos tilalom nélkül korlátozni az importot. De ezt a szerepet a Kermi nem fogja eljátszani a kormány helyett, nincs is meg hozzá a felkészültsége. A korlátozással természetesen nem értek egyet, bár jó volna vele egyetérteni…
Beszélő: Miért?
– Mert lehet, hogy utána jön egy SZDSZ-kormány, és ugyanezt csinálja.
Ki vállalja?
Beszélő: Mindaz, amiről beszéltünk, megerősíti azt a benyomásomat, hogy gazdaságilag kezdünk visszamenni a 80-as évekbe.
– Már elnézést, de a 80-as években én ott voltam, az egy szakértői rendszer volt.
A 80-as évek végén a rendszer tudomásul vette, hogy be van szorítva a sarokba, és el kell buknia. Ez a mostani viszont nem veszi tudomásul, és foggal-körömmel ragaszkodik a hatalomhoz. Ami óriási különbség…
Beszélő: A régi rendszerben sem csattant ki mindenki az önzetlen belátástól. De mintha közös volna az az illúzió, amely mindkét rendszer mérvadó gazdaságpolitikusainak szeme előtt lebegett: hogy szigorú pénzpolitikával létrejöhet egyfajta egyensúly, mérséklődhet az infláció, előrehaladhat a piac liberalizálása, és ennek alapján kezdetét veheti a fellendülés.
– Ezt csakugyan nem sikerült keresztülvinni.
Beszélő: Mit kellett volna tenni, hogy sikerüljön?
– Ez egy másik beszélgetés témája lehetne. De röviden: drasztikusan vissza kellett volna fogni a költségvetési kiadásokat, emelni a beruházási támogatásokat, nullára vagy jelképes mértékűre csökkenteni a forrásadót, hogy legyen miért megtakarítani, legyen mit átforgatni a költségvetésből a vállalkozásokba. Mindez még nem eredményezett volna fellendülést, hiszen nyitott gazdaság vagyunk, tehát ha itt beruháznak, nem feltétlenül belföldön veszik meg az ehhez szükséges javakat. De egy ilyen politika eredményeképpen több optimista lett volna az országban, és kevesebb munkanélküli; mozgásba jöhetett volna a gazdaság. Ezt kellett volna csinálni. És ezt kellene megpróbálni, ha van még olyan párt, amelyik fölvállalja.
- Beszélő [6]