[1]
Honi politikai életünkben meglehetős zűrzavar uralkodik a politikai fogalmak területén. Albert O. Hirschman, a neves amerikai társadalomkutató nemrégiben jelentetett meg egy könyvet, amelyben a modern kori konzervatív, vagy csúnyább szóval élve, reakciós politikai érvrendszerek alapvető vonásait és jellemzőit igyekszik összefoglalni. Noha a szerző megállapításai csak nagyon közvetett módon értelmezhetőek a kelet-európai és így a magyar „reakciósokra”, mégis, ha világosabban látjuk, hogy mit jelent a konzervativizmus a nyugati világban, az talán hozzájárulhat a hazai tájakon uralkodó zűrzavar letisztulásához.
Kik azok a reakciósok, és mit akarnak tőlünk?
A szerző nem titkolt célja az, hogy megértse, és így intellektuális értelemben valamiképpen rehabilitálja is a konzervativizmus képviselőit.
Mindenekelőtt azt vizsgálja, mit is jelent maga a szó, „reakció”, és az idők folyamán hogyan rakódott rá egyfajta gyanút keltő, pejoratív mellékjelentés.
A fogalom a newtoni mechanikában született meg, amelynek alaptétele szerint minden hatás egy vele egyenlő nagyságú ellenhatást, reakciót vált ki. Később a természettudományokat forradalmasító modellt szokás szerint a társadalomnak leírására is alkalmazni próbálták, mint afféle univerzális törvényszerűséget: minden változás szükségképpen előidézi önnön reakcióját, a forradalomra ellenforradalom következik, és így tovább. A reakció kezdetben tehát értékmentes fogalom volt, természetes része a társadalmak működésének. A harmonikus egyensúly eme képzete azonban rövidesen szertefoszlott. A felvilágosodás kidolgozta a történelmi fejlődés eszméjét. A történelemben van haladás, és a „haladás” ellenzői, a „reakciósok” a fejlődés útjában állnak. A fogalom így negatív tartalommal telítődött, a reakciós az emberi haladás ellenségévé vált.
Azóta a politikai viták minden résztvevője ebbe a logikai keretbe helyezi bele önmagát, a viták kialakult szereposztás szerint zajlanak. Ahogy Bibó fogalmazott: a francia forradalom kitermelte a két legkártékonyabb emberfajtát: a hivatásos forradalmárt és a hivatásos reakcióst. A két oldal között azóta sincs értelmes kommunikáció. Hirschman könyvének egyik célja éppen a kölcsönös értetlenség feloldása.
A reakciósok – vagy mostantól a kevésbé félreérthető elnevezést használva, a konzervatívok – immáron kétszáz éve meglehetősen ellenséges szellemi környezettel néznek szembe. A modern korban az értelmiség körében nem divat konzervatívnak lenni. Bár a szerző önmagát a haladás táborába sorolja, ha egyáltalán van ennek a titulusnak bármiféle értelme, óva int attól, hogy a konzervativizmust valamiféle elítélendő vagy kiiktatandó tényezőnek tekintsük. Ez inkább szellemi habitus kérdése: számára intellektuálisan izgalmasabb az új megoldások keresése, mint azok szapulása, de az adott kérdés kapcsán ez nem lehet semmiféle előzetes értékítélet alapja. A reformerek és a forradalmárok gyakran csúnyán melléfognak, és a konzervatív kritika fontos szerepet játszik abban, hogy ezt minél ritkábban tegyék. Könyvében ezért nem is azt vizsgálja, hogy mikor kinek volt igaza, hanem azt, hogy a konzervatív érvelésnek milyen alaptípusai vannak, és azok hogyan épülnek egymásra, illetve mi a viszonyuk a radikalizmushoz.
Hirschman szerint a konzervatív érvrendszereknek három, olykor egymásra is rímelő, máskor egymásnak ellentmondó alaptípusa van. Mindegyiket az európai társadalomfejlődés három nagy, újkori fordulópontjával, az emberi jogok eszméjének térhódításával, a politikai jogok kiteljesedésével és a jóléti állam megszületésével összefüggésben vizsgálja.
Elfajulás
A három közül elsőként az úgynevezett „elfajulás, eltorzulás” tézist elemzi (perversity thesis). A tézis szerint a reform vagy változás pontosan annak az ellenkezőjét eredményezi, mint amit a hívei el szerettek volna érni. Az érv megszületése egyidős a francia forradalommal, egyik legelső képviselője, a forradalom ádáz kritikusa, Edmund Burke, aki a forradalom kitörésekor már megjósolja a jakobinus diktatúra szörnyűségeit, és arra a következtetésre jut, hogy a szabadság és egyenlőség meghirdetett eszméi, a korona és az egyház intézményeinek lerombolása a korábbinál sokkal súlyosabb elnyomáshoz és szolgasághoz fognak vezetni. A Bourbon-restauráció fő ideológusa, Joseph de Maistre számára a tézis már egyenesen az isteni gondviselés szintjére emelkedik: a forradalmárok azzal, hogy egymást is a vérpadra küldték, elnyerték büntetésüket azért, amiért beavatkozni merészeltek az isteni világrendbe.
A tézis későbbi képviselői hasonlóan érveltek a szavazati jog kiterjesztése ellen. Ha a tudatlan tömegek hatalomhoz jutnak – állították –, az a demokrácia és a szabadság megsemmisüléséhez fog vezetni. A jóléti állam ellenfelei szintén azt hirdették, hogy az a szegények megsegítése helyett mindenki nyomorát fogja eredményezni: a gazdagok elszegényednek, a szegények még szegényebbek lesznek.
Az érv szerint a reformerek tehát afféle „anti-Mefisztók”: örökké jóra törnek, és örökké rosszat mívelnek. Az érvnek van egyfajta sötéten izgató, ellentmondásos vonása. Egy olyan világot mutat, ahol a jók a rosszak, és fordítva, vagyis hát sose lehet tudni. Ráadásul ezeknek a „történeteknek” megvannak a mitológiai archetípusaik, amelyekben a hérosz önhatalmúlag cselekszik, és ezzel kihívja az istenek haragját, vagy ahol bármi, amit tesz, hogy elkerülje a végzetet, valójában a végzet beteljesülését segíti elő.
Hiábavalóság
A másik közkeletű konzervatív érvtípus a „hiábavalóság” tézise (futility thesis). Ez az előbbivel ellentétben abból indul ki, hogy minden változás vagy változtatás csak felszíni lehet, a társadalmaknak megvannak az örök törvényszerűségei, amin semmiféle reformmal nem lehet változtatni. Ennek előfutára talán Tocqueville, akinek az amerikai demokráciáról írott könyve sokak számára modellül szolgált Magyarországon is a reformkorban. A „reakciós” kitüntető címet persze nem ezzel érdemelte ki Hirschmantól, hanem egy másik művével, amelyben azt fejtegeti, hogy a francia forradalom nem is okozott akkora változást Franciaországban, mint azt korábban gondolták. A forradalom kataklizmája után lényegében minden ott folytatódott, ahol az anciene régime abbamaradt. A tézis kidolgozója azonban nem ő, hanem két nevezetes olasz tudós, Pareto, illetve Mosca, akik szerint a demokrácia, az általános választójog csak szemfényvesztés. Legyen a kormányzás formája bármilyen, arisztokrácia, oligarchia vagy demokrácia, mindez másodlagos, a társadalmak öröktől fogva két nagy csoportra oszlanak: uralkodókra és alattvalókra.
A jóléti állam ellen felhozott „hiábavalóság-érv” azt vonja kétségbe, hogy a jóléti juttatások valóban az arra rászorulókhoz jutnak el. Milton Friedman és a chicagói iskola képviselőinek kedvenc érve a jóléti intézmények ellen éppen az volt, hogy azok inkább a középosztályt támogatják, mintsem a szegény rétegeket, következésképp nemcsak sokba kerülnek, de fölöslegesek is.
Az érv intellektuális vonzerejét az adja, hogy egyfajta magasabb rendű tudással ruházza föl képviselőjét. Gondolhat vagy akarhat bárki bármit, mindez meg se rezzenti azt a mélyebb tudást, azt a belső rejtett törvényszerűséget, amiről mi tudunk, és ami ellen senki nem tehet semmit. Ugyanakkor az is világos, hogy ez a legigénytelenebb érv, akár a sarki fűszeres is könnyen a magáévá teheti különösebb erőfeszítés nélkül. Alapvonása, hogy felvértezi képviselőjét bármilyen ellenérvvel szemben, hiszen minden, ami ellene szólna, eleve csak felszínes és átmeneti dolog lehet.
A hiábavalóság-érv sajátos viszonyban van az elfajulás érvével. Részben ellentmond neki, hiszen nemigen torzulhat el az, aminek semmilyen kézzelfogható hatása nincs. Ugyanakkor az előbbi ki is egészítheti az utóbbit: a reform nyomán ugyan biztos, hogy semmi nem lesz jobb, legfeljebb rosszabb. Ennél is furcsább eme ízig-vérig konzervatív érv rokonsága különféle radikális ideológiákkal. Nem lehetetlen, hogy a 20-as években Pareto és hívei nagyban hozzájárultak a fasiszta hatalomátvételhez azzal, hogy szívósan hiteltelenítették a meglévő demokratikus intézményeket. Ugyancsak könnyű felismerni, hogy az érv erősen hasonlít a forradalmi marxizmus tételéhez, miszerint a demokrácia csak a burzsoázia hatalmát védi, a kapitalizmus megreformálhatatlan, csak forradalmi úton lehet átalakítani a társadalmat. Látható, hogy a hiábavalóság-érv különböző politikai kontextusba helyezve egyként szolgálhatja a konzervativizmust és a radikalizmust, a változatlanságot és a totális változtatást.
A jelenlegi politikai viták szempontjából talán ez az érv látszik a legfontosabbnak. Az az érv, miszerint a demokratikus változások semmilyen lényegi változást nem fognak eredményezni, gyakorta szerepelt a hajdani állampárt retorikájában, és meg kell hagyni, az azóta eltelt időszakban egyre népszerűbb lett a közvéleményben is. Ehhez nyilván az is hozzájárult, hogy az érv azóta is szerves része a politikai vitáknak. A kormánypártok radikálisai „valódi” rendszerváltást követelnek a mostani hatalomátmentés helyett. Az ellenzék pedig azzal az érvvel próbálja aláásni a kormánypártok hitelét, hogy azok az új ideológiai cégér alatt ugyanazt a jól ismert, klientúrára épülő, tekintélyelvű, centralizált államot kívánják fenntartani, amit elődeiktől örököltek. Láthattuk, hogy a hiábavalóság-érvre egyaránt lehet konzervatív és radikális politikát építeni. A hiábavalóság mint közvélekedés adott esetben viszont lehet stabilizáló tényező is, amennyiben felvértezi a közvéleményt a demagógiával szemben.
Veszélyeztetés
A harmadik konzervatív érvtípus a „veszélyeztetés”-tézis (jeopardy thesis), és mindhárom közül ez a legravaszabb. Ez ugyanis nem azt állítja, hogy a kérdéses reform értelmetlen, vagy netán eleve ellentétes hatást ér el, hanem azt, hogy a reform önmagában nagyon helyes és kívánatos, csak a bevezetésének következményei elfogadhatatlanok, mert veszélyeztetik egy korábbi reform vagy történelmi folyamat értékes eredményeit. (Ama korábbi reform ellen persze valószínűleg éppígy mondhatták ugyanezt.) A demokrácia aláássa a szabadságot, a jóléti állam aláássa a szabadságot és a demokráciát – hangoztatták lépten-nyomon a veszélyeztetéstézis elszánt hívei. Az utóbbi talán legnevezetesebb képviselője F. Hayek, a világhírű, Nobel-díjas közgazdász-filozófus, aki szerint a jóléti intézmények az állam gazdasági befolyását és hatalmát növelik, innen pedig egyenes út vezet a bürokrácia hatalmáig, a szocializmusig, majd a diktatúráig. (Hayek: Út a szolgasághoz című könyve nemrég magyarul is megjelent.)
Kelet-Európa „reakciós forradalmárai”
Az első dolog, ami szembeötlik Hirschman szellemes esszéje olvastán, hogy férfiasán be kell vallanunk: mi itt Kelet-Európában, akiknek sehogy sem tetszett a rendszer, legtöbben igazi reakciósok voltunk az átkos évtizedek alatt. Miközben magunkban és egymás közt gyűjtögettük az érveket, hogy úrrá legyünk a mindenünnen folyamatosan áradó agymosáson, sok más mellett jócskán merítettünk a fent említett szerzők és szellemi rokonaik műveiből és gondolataiból, vagy formálgattunk nagyon is hasonló érveket a fennálló rendszer ellen. És mindezt tettük sokáig anélkül, hogy felismertük volna: legkedvesebb demokrata, liberális és konzervatív szerzőink nem hozzánk, hanem egymás ellen beszélnek. Most pedig itt a kínos pillanat, amikor mindenkinek el kell döntenie, hogy mi lesz ezután: forradalmi konzervatív, vagy forradalmi liberális, vagy liberális konzervatív, vagy konzervatív reakciós, vagy konzervatív demokrata, vagy liberális demokrata, vagy reakciós liberális. A választék korlátozott ideig még tetszés szerint bővíthető. Ám ha óvatlanok vagyunk, könnyen ismét a reakciósság avagy a forradalmiság bűnébe eshetünk, és hogy melyikbe, azt megint csak utólag fogjuk megtudni.
- Szemle [6]