Mintha nem is az ökológiai szükséghelyzet hozná létre a választási harcba bekapcsolódó csoportocskákat, hanem inkább az a lehetőség, hogy pártként közpénzekből részesüljenek a különben nehéz anyagi helyzetben lévő környezetvédelmi mozgalmak. A pártalapítástól ezentúl a mozgalom fellendülését várják a környezetvédők, hiszen ma már látható, hogy a rendszerváltásnak nevezett politikai változások általánosságban nem kedveztek a zöldeknek – noha a Duna-mozgalomnak, talán az egyik legnépszerűbb ökológiai mozgalomnak egész Kelet-Európában, nyilvánvalóan szerepe volt az események siettetésében. A politikai struktúra változása, a demokrácia, az egyesülési és gyülekezési szabadság természetesen az alternatív szervezetek számára is nagyobb kibontakozási lehetőségeket biztosított, sőt többé-kevésbé a szerveződés anyagi alapjai is létrejöttek. A zöldek azonban semmivel nem lettek hatékonyabbak, és egy általános zöld alternatívát, politikai programot sem sikerült kidolgozniuk. Ennek az egyik oka az volt, hogy a megalakult új pártok szinte minden szellemi erőt elszívtak, és persze olyan ígéretek és perspektívák is beépültek mind a kormányzó, mind az ellenzéki pártok programjaiba, amelyek kielégíteni látszottak az alternatív igényeket is. A másik lényeges ok a kapitalista restauráció volt, amely nemcsak a diktatúra és a szellemi elnyomás, de a gazdasági szempontok egyeduralma ellen is fellépő zöldeket egyszeriben a senki földjére sodorta.
A politikus apolitikusok
A magyarországi zöldmozgalmak a hatvanas–hetvenes években a békemozgalmakkal párhuzamosan kezdtek kibontakozni. A környezetvédők csak sokkal később, a nyolcvanas évek elejétől jelentkeztek. Az első határozottabb politikai vélemény megfogalmazója a bős–nagymarosi vízlépcső ellen tiltakozó Duna-mozgalom volt. A zöldek politikai filozófiájának alapjait olyan kisebb csoportok rakták le, mint az ELTE természetvédői, vagy a műszaki egyetemisták Zöld Köre. A politikai gyakorlat kialakításához hozzájárultak a különféle helyi mozgalmak, Dorogon, Gyöngyösorosziban, Mosonmagyaróvárott és másutt. Az első országos szervezet a Duna Környezetvédelmi Egyesület lett volna, ha nem akadályozza meg a pártállam a megalakulását.
Egységes ökológiai politikáról, vagy az élet minden területére kiterjedő program kidolgozásáról szó sem lehetett. Sőt, a mozgalom legtöbbször látványosan bizonyítani akarta antipolitikus jellegét. A fennálló diktatórikus hatalommal elsősorban a gyülekezési, az egyesületalapítási és a szólásszabadság kérdésében került szembe. Ez tette természetes szövetségeseivé az akkori ellenzékieket.
Az egyes csoportokon belül azonban, beleértve a Duna Kört is, éles viták voltak a politizálást illetően. Azok a mérsékeltek, akik valamilyen társadalmi szerepet töltöttek be, vagy magasabb tisztséget viseltek, igyekeztek elkerülni a nyílt konfrontációt a rendszerrel, és a józan észre, a bölcsességre és a belátásra apelláltak, hogy a rendszer befolyásos személyiségeit megnyerjék a zöld ügynek. A nyugat-európai zöld radikalizmus, vagy a kommunista és a kapitalista filozófiát egyaránt elutasító elvrendszer elfogadásáról szó sem lehetett az adott körülmények között. Még a radikálisnak számító és az aktív politizálástól nem idegenkedő Duna Kör sem próbált megfogalmazni szélesebb körű perspektívát, vagy általánosabb jövőképet.
Bár Vargha János és jómagam az angol Green Party programja alapján megpróbálkoztunk ezzel, de sikertelenül. Később Vargha az SZDSZ pártprogramjába írt ökológiai programot, ami véleményem szerint gyökeres ellentétben van a magát liberálisnak valló párt gazdasági programjával.
A környezetvédők többnyire tartózkodtak a zöld nézetek általánosításától vagy átpolitizálásától, és a kérdések szakmai és tudományos megközelítésére fektettek nagyobb hangsúlyt. Ennek, az előbbiekben elmondott politikai okokon kívül az a magyarázata, hogy ily módon könnyebben találtak közös hangot a politikailag közömbös vagy a rendszer által megfélemlített (állását, pozícióját féltő) befolyásos szakmai elittel, akiktől az információkat kapták, és akikre az egyes ügyek megoldásánál segítőtársként számítottak.
Azok a politikai módszerek viszont, amelyeket a Duna-mozgalom elsőként alkalmazott egy ökológiai-jellegű probléma megismertetésére a rendszer bukása után legálissá és mindennapossá váltak.
A reális zöldek
Gombamódra szaporodtak a különböző környezet- és természetvédő egyesületek, és nem volt többé akadálya egy ökologikus párt megalakításának. Létrejött – még a választások előtt – a Magyarországi Zöld Párt, amelynek politikai gyakorlattal rendelkező elitje a már ismert csoportokból, de elsősorban a Duna Körből verbuválódott, de a teljesen ismeretlen, új apolitikus és provinciális csoportocskák is képviseltették magukat benne. A párt sorsa, mint bármelyik magyar párté, amelyik nem tudott igazi tekintélyeket felmutatni, ugyanakkor korlátlanul befogadott mindenkit – megpecsételődött. Kezdetben személyes ellentétekkel, majd a fundamentalista-reformer belvillongással magyarázták, hogy a pártból kiszorultak olyan személyek, mint Szekfű András vagy Béres Zsuzsa, vagy a most alakult Zöld Alternatíva társelnöke, Schmuck Erzsébet, akit KISZ-múltja miatt levörösöztek. Valójában az történt, hogy a feltörekvő, maguknak helyet követelő névtelenek távozásra kényszerítették a tapasztaltabb elitet.
A Magyarországi Zöld Párt a választási vereség utáni pihenőéveket rosszul használta ki. Nem alakították ki a párt arculatát, nem fogalmaztak meg sem programot, sem pedig elérendő célokat. A párt nem tudott kapcsolatot teremteni a legaktívabb mozgalmakkal sem, nem foglaltak állást az aktuális kérdésekben, és nem szerepeltek eleget a sajtóban.
A zöldek egy másik tekintélyes csoportja nem foglalkozott pártalapítással, hanem a gyakorlati megoldásokra törekedett. A Levegő Munkacsoport, a Magyar Természetvédők Szövetsége és a Duna Kör harmadik generációja, a motorizációval és más gyakorlati kérdésekkel, a nemzetközi kapcsolatok megteremtésével, a Duna ügyével foglalkoztak, és a már jól bevált lobbizási technikákat követték. Ezért okozott némi meglepetést, amikor ezek a csoportok maguk is hirtelen pártalapításba fogtak. Elsősorban ők és más szakmai csoportok, a „reális alternatívákat keresők” alkotják a most alakult másik zöld párt, a Zöld Alternatíva magját. (Érdemes megjegyezni, hogy az Alternatívának semmi köze sincs a Reális Zöldek Társasága néven létrejött, többnyire mérnökökből álló egyesülethez, amely támogatja a bősi erőmű felépítését csakúgy, mint az MZP.) Az Alternatívában nemcsak a mozgalmak ismert egyéniségei, Droppa György, Foltányi Zsuzsa és Lukács András vállaltak vezető szerepet, de híres környezetvédelmi szaktekintélyeket is fel tudtak sorakoztatni maguk mellett, sőt megteremtették egy funkcionáló intézményes környezetvédelmi hálózat alapját is.
Az Alternatíva tehát jellegében közelebb áll a környezetvédelmi mozgalomhoz. Az Alternatíva olyan mérsékelt reformista irányzatnak tekinthető, amelynek tagjai minden tekintetben elfogadják a konvencionális politizálási formákat, kerülik a szélsőségesebb alternatív nézeteket és megfogalmazásokat. Az Alternatívának nincs politikai ideológiája, és hiányzik belőle a szakmai kérdések politikai átfogalmazásának igénye. Nem rendelkezik a társadalmi élet minden területére kiterjedő politikai programmal sem, és a jelek szerint nem is törekszik erre. Megelégszik a „zöld érdekek” parlamenti képviseletével. Sőt, az Alternatívából egyelőre hiányoznak azok az alternatív csoportok, az erőszakellenesek, az állatvédők, a katonai szolgálat megtagadók vagy a feministák is, amelyek a szervezet jelenlegi környezetcentrikus platformját zöld filozófiává szélesíthetnék.
A fatális zöldek
A radikális zöldek, a fundamentalisták nem azonosítják magukat semmiféle ideológiai tradícióval, hiszen meggyőződésük szerint a kommunisták és a kapitalisták egyaránt kirabolják a Földet, és semmibe veszik a gazdálkodás természetes korlátait. Azt hirdetik, hogy új értékre van szükség a szellemtelen materializmussal és a gazdasági szemlélettel szemben. A növekedés fétise akadályozza a „magasabb fejlődés szabadságát”. Ezeknek a ma már jól ismert elméleteknek, bár elvontak, megvan a maguk belső logikája, és fejlődésük során gondosan magukba olvasztják a társtudományok legújabb eredményeit.
A Magyarországi Zöld Párt radikalizmusa kissé más jellegű: „Nem akarunk mindenki számára szimpatikusak lenni, mert aki mindenki számára szimpatikus, az hazudik” – áll az egyik röplapjukon.
A homoszexualitás szerintük betegség, az AIDS pedig a természet védekezése a betegség ellen. Az egészséges életmód megoldás lehet a társadalmi problémákra is, és az egészségvédelemhez törvényekre van szükség, amelyek biztosítják a biotáplálékokat, a tiszta és szénsavmentes víz árusítását, a fehér kenyér árusításának megadóztatását, az egészségre káros anyagok reklámjának betiltását és az ezekre vonatkozó importtilalom bevezetését. A kulturális költségvetés (sic!) felét az egészséges életmód propagandájára kell fordítani, a televízió, a rádió műsoridejének és a sajtó terjedelmének jelentős részét az egészséges életmóddal összefüggő fontosabb ismeretek terjesztésére kell igénybe venni, az egészségügyi képzésre és a társadalombiztosításra szánt összegek felét (!) a természetgyógyászati képzésre, illetve kezelésre kell fordítani stb. Az MZP vezetőinek fajelméleti nézeteit a sajtó már kellő terjedelemben tárgyalta, ezeket itt nem szükséges megismételnünk.
Nem valószínű, hogy ez a primitív, rasszista ízű hőbörgés komolyabb társadalmi visszhangot válthat ki.
Elszürkülés vagy elbarnulás
A kelet-európai zöldek különös kutyaszorítóba kerültek. A klasszikus zöld ideológia követése antikapitalista színben tüntetné fel és szembeállítaná őket a jelenlegi uralkodó felfogással. Az ökológiai mozgalomnak, amely hagyományosan se nem balos, se nem jobbos, a nemlétező vagy csak kialakulóban lévő polgári társadalmat kellene itt fellázítania a tradicionális hatalmi rendszer ellen egy gyökeres szemléletváltozás érdekében. Másrészt persze az is kétségtelen, hogy a kelet-európai változások tendenciájával egyet kell érteniük, hiszen azok legalábbis rövid távon a decentralizáció, a nagyobb gazdasági szabadság, vagyis a demokrácia és a társadalmi autonómia irányába mutatnak.
Bár a zöldek unos-untalan emlegetik a köztük és a hagyományos pártok közötti különbségeket, a zöldeknél is megtalálhatók a magyarországi politikai életre jellemző törésvonalak.
A Magyarországi Zöld Párt úgymond nemzeti alapon elkötelezett politikát szeretne, a liberalizmust a földi gonoszság jelképévé teszi (és természetesen a közelebbről meg nem határozott neocionizmussal azonosítja), amit az egyszerűség kedvéért el kell törölni a Föld színéről.
Az Alternatívok a pártot alkotó csoportok eddigi tevékenysége alapján inkább a liberális és a szocialista eszmékhez állnak közelebb. Ez persze nem jelenti azt, hogy szövetségre is tudnának lépni az ezeket a nézeteket valló pártokkal, hiszen a hazai liberális és szocialista pártok programjával alapvetően ellentétes mindenfajta radikális és a piacgazdasági mechanizmustól eltérő zöld válságkezelés. Ezek a pártok úgy vélik, hogy az uralkodó gazdasági és társadalmi struktúra alapvető megváltoztatása elkerülhető.
Az ökoliberalizmusnak, a pragmatikus iránynak természetesen ugyanúgy megvannak az előzményei, mint a konzervatív fundamentalizmusnak. Az ökoliberalizmus gyökerei a hetvenes évek elején megfogalmazott Bruntland jelentésig nyúlnak vissza. Az ENSZ égisze alatt tevékenykedő bizottság megkísérelte kidolgozni a kapitalista gazdasági rend „ökológiabarát” változatát, úgy ítélve, hogy a gazdasági növekedés perspektívái nem kifizetődőek sem a gazdag, sem pedig a szegény országok számára. Ez az ökoliberalizmus a riói világkonferencia óta szinte szárnyakat kapott, és a liberális zöldek megpróbálnak belekapaszkodni az erre alapuló elmélet, „a fenntartható fejlődés” ideológiájába.
E mozgalmak ellentmondás nélküli ideológiájának kidolgozása a jövő zöld teoretikusaira vár, de a mai zöldek nem is sietik el a kérdés megoldását – gondolván, hogy éppen az „ideológia” az egyik olyan elkoptatott és lejáratott fogalom, amelynek még az említésétől is tartózkodni kell. A politizált ökológiai mozgalom ma tehát nálunk két fő irányba mozdul: megpróbál beleolvadni a jelenleg általánosan elfogadott nézetek szürkeségébe, vagy pedig megpróbál ebből a szürkeségből szélsőséges, fasiszta irányba kitörni.
- Belföld [6]