Beszélő: Egy egész ünnepségsorozat jegyében telt a 60. születésnapja. Az első estén ’56-os barátai körében ünnepelt, itt a lakásán. Tudom, hogy az 50. születésnapját is így ünnepelte, holott akkor az veszélyes mulatság volt, mert akár összeesküvéssel is vádolhatták magukat. Változott-e az ’56-os barátai vagy a meghívottak köre, beleszólt-e a rendszerváltás, a politika barátságainak, baráti körének alakulásába?
Mécs Imre: A tíz évvel ezelőtti, ’83-as születésnap a rendszer ellenségeinek a találkozója volt, és ahogy Litván György fogalmazta, akkor talált egymásra igazán az ’56-os es a demokratikus ellenzék, akikkel én már ’76 tájától kezdve kapcsolatban voltam, és Kis Jánostól kezdve Donáth Ferencig mindenki itt volt, és nagyon sok kevésbé ismert ’56-os is. A III/III-as ügyosztály igen nagy erőkkel figyelte az eseményeket, több hangfelvételt is készítettek, és sokáig bögyükben volt ez a találkozó. Aztán felgyorsultak az események, és ’89 után pedig nagyon tömörré vált az élet: egyrészt a rendszer ellenségéből a kormány ellenzékévé váltunk, másrészt hivatalos politikusokká. Igen, hivatalos és nem hivatásos politikusokká váltunk, ami másfajta rétegződéseket hozott, és a barátságokat is modulálta. Kevesebbet is tudok a barátaimmal együtt lenni, de a jelenlegi időszakra rendkívüli differenciálódás is létrejött: míg akkor kerestük egymást, és összefogást akartunk – és ebben láttuk a fő feladatot –, addig az elmúlt három-négy évben a profi politizálás szabályainak megfelelően, amiket előre nem ismertünk, kialakult bizonyos versengés, meg kellett gondolni, hogy mit beszélünk, és csapatban kell működni. Éppen ezért a mostani születésnapomat, amit elsősorban feleségem, Magyar Fruzsina iniciált és szervezett, több részletben tartottuk. Az ’56-os baráti kör jött el ide a lakásunkra, és ahogy maga is látta, alig tudtunk leülni, ez a régi ellenzéki időkre emlékeztetett, a szabadegyetemekre, mikor csak állni lehetett, és utána volt egy másik fogadás, amelyik nyitottabb volt és szélesebb körű, ahol politikustársaim, barátaim, kollegáim, munkatársaim széles köre jelent meg. És volt egy egészen szűk körű, ahol édesanyámék, húgaim, nagyszámú gyermekeim köszöntöttek föl.
Beszélő: Gondolom, fájlalja, hogy néhány régi barátságnak vége szakadt, vagy ha nem is szakadt meg, mindenesetre néhány barátjával eltávolodtak egymástól.
M. I.: Hát a barátságok egy része veszteglő vagy várakozó helyzetben van. Sokakkal vagyunk úgy, hogy tudunk egymásról, számítunk egymásra, úgy gondoljuk, hogy hasonlóan gondolkodunk, és mégsem tudunk összejönni. Nagy a veszély, hogy ezek a kapcsolatok elsorvadnak, hiszen a barátságokat is ápolni kell. De van egy sor csalódás is, hiszen a politika versenyfutással, harcokkal jár, és ilyenkor kiderül emberekről, hogy nem egészen úgy gondolkodnak, sőt, egészen másképp, mint én – sokszor meglepő csalódások ezek –, előtérbe kerülnek olyan jellembeli tulajdonságok, amelyek éppen a barátság ellen hatnak. És ezt egy kicsit keserűen is mondom. Tehát többen nem voltak itt, akik itt voltak ’83-ban, és akkor sokkal nyíltabb szívvel voltunk egymás iránt, és sokkal több jót feltételeztünk egymásról.
Csalódások persze nemcsak a közvetlen barátokkal értek, hanem általam tisztelt személyek metamorfózisa és negatív fordulatai kapcsán is, és az ember ezt ugyan ismeri az irodalomból, csakhogy egészen más, amikor mindez testközelben történik. Ez is nagy tanulsága a rendszerváltásnak, és az, hogy tíz évvel ezelőtt szükségszerűen illúziókat kergettünk. A nagy cél, a demokratikus Magyarország megvalósítása, egy távoli, szép álom volt, amelyért mindnyájan együtt küzdöttünk, és félretettük a nézetkülönbségeinket. Szükségszerű, hogy a rendszerváltás után a különbségek léptek előtérbe, hiszen a közös cél nagyjából megvalósult.
Beszélő: Időzzünk el ennél a megfogalmazásnál, hogy nagyjából. Nézzük közelebbről, abból, amit célul tűzött, tűztek ki, mi valósult meg, és mi nem, és miért mondja, hogy szükségszerűen illúziókat kergettek?
M. I.: Az egység illúzióját kergettem vagy kergettük. Most, érett fejjel – mert amint a születésnapomon mondtam, vége az ifjúságomnak, beléptem a férfikorba –, most, érett fejjel megértem, hogy ’56-nak ez a hallatlanul nagy egysége olyan ritka pillanat egy közösség életében, ami csak rendkívüli helyzetben és nem túl hosszú időre jön létre. Szükségszerű, hogy amikor a közös ellenség megszűnik, a közös cél megvalósul, akkor differenciálódás következik be. Ennek a felismerése talán a legjelentősebb tanulság. De ha ez törvényszerű is, az emberi kapcsolatoknak sokkal barátibban, kedélyesebben kellett volna alakulniuk. Nagyon eldurvult a politikai küzdelem, és nemcsak a politikai ellenfelek, hanem a politikai szövetségesek között is. És ez hiba. Kiderült az is, hogy amikor jó néhány barátommal együtt megpróbáltuk ugyanazt képviselni, amit ’56-ban, az a mai körülmények között már balközépnek vagy baloldaliságnak számít. A konszenzusos nézetrendszer, amiben akkor hittünk, mára balközépre került. Tehát furcsa módon a Szabad Demokraták Szövetségében, amelynek születése körül annyit bábáskodtam, nekem kell képviselni a balszélt és a szociális, szociálliberális platformot, ahelyett hogy ezt sokan mások csinálnák. Ez engem meglep, mint ahogy az is, hogy akkori ’56-os barátaim közül többen, akik most a politika élvonalában vannak, és akik itt voltak a ’83-as születésnapon is, bizony nem merik ezt fölvállalni. És ez szomorú. Egy kicsit saját ’56-os magukkal is szembekerülnek, holott teljesen világos, hogy az inga vissza fog lendülni középre, és akkor mi is a helyünkre kerülünk, és ez a kritikátlan jobbratolódás, a ’45 előtti múlt kritikátlan majmolása, átvétele és fölmagasztalása is a helyére fog kerülni. Ahogy ’56-ban szóba sem jött a ’45 előtti időszak bárminő rehabilitálása. Annyiról volt csak szó, hogy tárgyilagosan kell vizsgálni, és föl kell tárni. De azt a rendszert mi olyan múltnak tartottuk, amit feltétlenül meg kell haladni, és amellyel szembe kell nézni. Pedig akkor még éltek azok az emberek, akik a ’45 előtti időket csinálták, mégsem akartuk, és nemcsak taktikából. Azok a fiatal értelmiségi és munkástömegek, akikkel csináltuk a forradalmat, azok körében ez szóba sem jött. Tragikus, hogy sokan az ’56-osok közül megöregedvén, igazolást keresve megpróbálják a mai jobbratolódást visszavetíteni. Ezzel történelemhamisítást követnek el.
Beszélő: ’56-tal kapcsolatban?
M. I.: Igen, belevetítik, hogy ők már akkor ugyanazt mondták, mint amit ma mondanak, és nem veszik észre, hogy akkori önmagukkal kerülnek szembe. Mindez nekem személyes problémám, mint ahogy az is, hogy ’56-os barátaim egy része nem tudta követni a politikai mozgásokat, és kívülrekedve, bizonyos rosszallással és meg nem értéssel figyelik a politikai mozgásokat. Én meg arra jöttem rá, hogy nem lehet magányosan politizálni, hanem csapatmunkára van szükség, és éppen azt a csapatot szeretném támogatni, amely velem együtt nőtt.
Beszélő: De nem gondolja, hogy talán éppen maga jár be egy egészen más utat, mint ami a családi múltjából következne? Mert ha jól tudom, egy konzervatív gondolkodású, középosztálybeli családban nőtt fel. Mi vezérelte onnan a szociálliberális balközépre?
M. I: Igen, igaz, ha némiképp idézőjelbe téve is, hogy a keresztény úri középosztályból származom. Édesapám igen erőteljesen konzervatív gondolkodású volt, orvos. Nagybátyám, Mécs László pap-költő volt, aki a maga idejében ugyancsak furcsa figurának számított, mert noha pap volt, szerzetes, mégis szociális gondokkal foglalkozott. Egyik oldalon sem értették meg, tehát az egyháziak fintorogtak, a munkásmozgalom pedig gyanakodva nézett rá, kigúnyolták, és nem hittek az őszinteségében. Az ő sorsa külön téma. Én ebben nőttem föl. Fiatalon a jezsuita kollégiumba kerültem Pécsett, és nagy hatással voltak rám a jezsuiták, akik rendkívül logikusan és pragmatikusan gondolkodtak. Ott kezdtem el 13 éves koromban azzal foglalkozni, hogy a munkások közé kell menni, a francia munkás-papi mozgalomról olvasgattam, és lelkesedtem érte. Az intézetet államosították, és én csak nagyobb zivatarok után érettségizhettem végül le. Ugyanis tüntettünk az államosítás ellen, és akkor bevitték az ÁVO-ra, megpofoztak, és eltanácsoltak a gimnáziumból. Érettségi után villanyszerelő szakmunkás lettem, magam is megtapasztaltam fizikailag, mit jelent munkásnak lenni. Innen mentem a Műszaki Egyetemre, ahol kifejezetten egy középen álló politikai személyiség voltam. Érdeklődéssel figyeltem, amit tanítottak nekünk, és kritikával elolvastam a marxizmus klasszikusait. Végül azt a következtetést vontam le, hogy bár Marxnak bizonyos kérdésekben igaza volt, mégiscsak egy múlt századi modell alapján gondolkodott. Ugyanakkor szemben álltam a diktatúrával, és sokan voltunk így: tehát elfogadtunk bizonyos szocialisztikus alaptételeket, de nem voltunk szocialisták, semmiképpen sem voltunk kommunisták. Úgy gondoltuk, hogy a humanizmus, a kereszténység, a műszaki tudományok és a munkásság szorosan összefüggnek. És ebbe az időszakba robbant be ’56, elejétől kezdve a Petőfi-körrel és a mi belső és külső felszabadulásunkkal. Utána hat éven keresztül voltam börtönben, ahol nemcsak állóképességem határait próbálhattam ki, de csodálatos adományként rengeteg emberrel kerültem össze, és az a szűk kör, amiben addig éltem, hatalmas módon kitágult. Parasztokkal, munkásokkal, zsidó értelmiségiekkel, a magyar társadalom igen széles spektrumával ismerkedtem meg, méghozzá rendkívül közeli módon, bizalmasan. Mindez megerősítette bennem, hogy igazunk volt ’56-ban, és jól láttuk a dolgokat, társadalmilag is. A liberalizmus pedig alapmentalitásunk volt, hiszen az egyéni szabadságot tartottuk elsőnek, és úgy gondoltuk, hogy csak szabad emberek tudnak valódi közösségeket alkotni. De újra kell fogalmazni az egyén és a közösség kapcsolatát, és nem a múlt századi szinten és a múlt századi viták szerint. Tehát úgy gondoltam ’89-ben, hogy a liberalizmus és a szociális gondolkodás, a közösségi gondolkodás nemhogy összekapcsolható, hanem szükségszerűen össze kell őket kapcsolni. Lehet, hogy kívülről nézve eklektikusnak tűnik a személyiségem és a gondolkodásom, de én úgy érzem, hogy különféle nézeteimnek, elkötelezettségeimnek valójában közös gyökere van, s harmonikus egységet alkotnak.
Beszélő: Dinamizmusával, fiatalosságával nem éppen hatvanéves férfi benyomását kelti.
M. I: Hát nézze, a társadalomban szerepkényszerek vannak. A harmincas években falun egy 35 éves asszonynak fekete ruhában kellett járni, fejkötőben, és nem mehetett el táncolni. Ma egy 55 éves asszony nyugodtan kivágott ruhát visel, és elmegy táncolni. Ugyanilyen szerepkényszer volt, hogy Arany János 54 éves korában a halálra készült, és az Őszikéket írta. Én pedig úgy érzem, még előttem az élet, mintha most zártam volna le a tanulmányaimat. A sorsom úgy alakult, hogy későn nősülhettem. Bent a börtönben, mikor halálra voltam ítélve, az volt az egyik nagy bánatom, hogy úgy halok meg, hogy nem marad utánam senki. Amikor hazajöttünk a börtönből, szinte valamennyiünknek volt valamiféle utolérési vágyunk, és egymás után házasodtunk meg. Első házasságomból három gyermekem született, de aztán a feleségem másba szeretett bele, és én egyedül neveltem a gyerekeket. ’85-ben találkoztam az ellenzéki mozgalomban mostani feleségemmel, Magyar Fruzsinával, és egymás után négy aranyos gyermekünk született. És ezek a gyerekek, a velük való élet, az ő gondozásuk, nevelésük szükségszerűen magával hozta, hogy nem hagyhatom el magam. Le kellett hasalni hozzájuk, egy csomó fizikai dolgot kellett csinálni, amit egy Arany János-szerű öregúr már nem tett volna meg, nem azért, mert az izmai nem bírták volna, hanem mert a szerepe mást követelt. Fiatalítottak a gyerekek, és fiatalított a rendszerváltás is.
Beszélő: Ehhez a tartáshoz, kitartáshoz azért mindenképp szerencsés természet is kellett.
M. I.: Talán a szerencsés természetet a szüleimtől örököltem. És nagyon sokat jelentett az a hatalmas közösség, amelyik a börtönben volt, és amelyre csak szeretettel és tisztelettel tudok visszaemlékezni. Az a hit, amit szüleimtől kaptam, és amit magamévá tettem, és ami bennem tovább érlelődött. Nemcsak a vallásos hit, hanem hit valamiféle eszmeiségben, valamiféle jóban. A jó és a rossz állandóan harcol egymással, és úgy tűnik, hogy a rosszak sokkal leleményesebbek, sokkal tehetségesebbek, sokkal agresszívebbek, sokkal színesebbek, és mégis, az emberiség egyensúlyban van, nem pusztult ki. Iszonyatos dolgokat csinál, de azért a jók nem hagyják magukat elpusztítani. Talán ehhez a hit is hozzájárult. És sok szeretetet is kaptam. Emlékszem, mikor üzemi mérnök voltam, és mentem végig a futószalag mellett, éreztem a rám villantott tekintetekből, hogy a munkások kedvelnek. Annak ellenére, hogy a párttitkár dörgedelmeket intézett, hogy mindig én voltam az ellenség.
Én nem akarok semmit lezárni most. Megvolt az ünneplés, nem vagyok álszent, ez jólesett. Az embernek szeretetre van szüksége, és hála istennek, azt most kaptam, köszönöm a feleségemnek, családom tagjainak meg a barátaimnak.
Beszélő: Én is köszönöm a beszélgetést.
- Belföld [6]