Az Israel Democracy Institute tízéves alapos előkészítő és tervező munka után 1991 októberében nyitotta meg kapuit Jeruzsálemben, s létrejötte egybeesett az izraeli „reformkor” kezdeteivel.
Az IDI-t olyan, az izraeli szellemi és politikai élet határvonalán elhelyezkedő politikai központnak szántuk, amelynek célja a még csak formálódó demokrácia intézményeinek és értékeinek erősítése. Az intézetnek e két terület közötti elhelyezkedése azt a célt szolgálja, hogy folyamatosan kutassuk, miként gyakorolhat hatást az elmélet a politika konkrét problémáira.
Nem egészen két generációval ezelőtt a zsidó nép történetében forradalmi változást hozott Izrael állam létrejötte, hiszen e nép több mint hatvan generáción keresztül nem ismerte a politikai szuverenitást és ennek terheit. Ezért semmi meglepő nincs abban, hogy Izrael most, a huszadik század vége felé is még nagyon messze van a fejlett demokrácia állapotától.
Az izraeli demokrácia egyik kulcsproblémája az állam fennmaradásáért folyó küzdelemből ered, amelyre Izrael alapítása, 1948 óta kényszerül. E kimerítő feladat végrehajtása nagy árat követelt, mivel más irányba terelte azokat az erőforrásokat, amelyeket egy jól működő demokrácia létrehozására lehetett volna fordítani. Mindez az izraeli politikai kultúra és a politikai intézmények működése tekintetében is súlyos következményekkel járt.
Két ilyen következmény különösen szembetűnő. Az egyik az, hogy a politikai döntéshozók gondolkodását egyfajta kríziskultúra jellemzi, ami a hosszú távú tervezés helyett a jelen eseményeire való gyors és improvizatív válaszadást teszi az első helyre. Ennek eredményeképpen a döntéshozók – különösképpen a parlament, Izrael 120 tagú egykamarás törvényhozó testületének tagjai – kevéssé hajlanak arra, hogy más országok tapasztalataiból tanuljanak, és nem szívesen kérik ki a politikai elemzők véleményét és javaslatait. A parlament tagjai úgy bolyonganak a törvények útvesztőiben, hogy sem felhalmozott parlamenti tapasztalatból kikristályosodott hagyománnyal nem rendelkeznek, sem szilárd politikai alapszabályokat nem ismernek, s így nincs, ami eligazítsa őket a döntésükben. A fejlett demokratikus országok parlamentjeivel ellentétben a parlament nagyon sok igen fontos háttérintézményt is nélkülözni kénytelen, és tagjai nem rendelkeznek azzal az intézményesített közös emlékezettel sem, amely más parlamenteket jellemez.
Másodszor: Izrael állam alapítói – különösen David Ben-Gurion miniszterelnök – mindenáron arra törekedtek, hogy mielőbb „normalizálják” az állam életét. Számukra azonban a normalizáció azt jelentette, hogy egy öntelt bürokrácia által megtestesített centralizált „állam” kedvéért – amelyet sokuk jól ismert kelet-európai neveltetése révén – háttérbe szorítsák a sokszínű ideológiai, etnikai, vallási és kulturális kibontakozást. Ennek eredményeként olyan burjánzó bürokratikus gépezet jött létre, amely a decentralizált és demokratikus módszerekkel szemben még most is uralja a közéletet. Az 1990-es évek elejének Izraeljében a magas beosztású közalkalmazottak nagyobb hatalommal rendelkeznek, mint a választott hivatalnokok – legyenek azok törvényhozók vagy kormánytagok.
E súlyos kihívással szembesülve kezdett kialakulni bennem az az elképzelés, hogy egy jövőorientált politikai kutatóintézet keretei között össze lehetne hozni az akadémikusok tudását a politikai élet szereplőinek gyakorlati hozzáértésével, s hogy ez nagyban elősegíthetné a demokratikus intézmények és értékek megerősödését Izraelben.
1986-tól 1988-ig jártam a különböző amerikai, angol, francia és ausztráliai tudományos központokat, hogy tanácsokat kérjek elképzelésem megvalósításához. Az erőfeszítések eredményeképpen 1988 márciusában hét külföldi ország mintegy 70 tudósa és 40 izraeli egyetemi tanár részvételével konferenciát tartottunk.
Szándékaink szerint ez a tanácskozás arra szolgált volna, hogy segítsen egy politikai irányelvek kidolgozására szakosodott intézet struktúrájának felvázolásában, ám a konferencián egyre inkább megerősödött az a nézet, hogy Izraelnek egy „reformkorra”, vagyis egy átfogó intézményi változást és megújulást hozó korszakra van szüksége. Tanácskozásaink során meggyőződtünk arról, hogy az izraeli demokrácia hiányosságainak legtöbbje olyan okok következménye, melyeket csupán egy hosszú távú, sokéves kutatási és kiterjedt felvilágosítást is magában foglaló program keretében tudunk megszüntetni.
A stagnálás megtörése
1988 novemberében, nem sokkal a tizenkettedik parlament megválasztása után közfelháborodást kiváltó politikai krízis tört ki annak következtében, hogy apró, de politikailag stratégiai fontosságú helyzetben lévő vallási pártok mértéktelen követelésekkel léptek föl a koalíciós tárgyalások során. Viselkedésük felháborította és felrázta apátiájából az izraeli közvéleményt, s így hozzásegítette a társadalmat ahhoz, hogy kijusson a politikai zsákutcából. A tizenkettedik parlament idején (1988–1992) Izrael minden eddigieknél nagyobb lépéseket tett egy nagy horderejű politikai reform megvalósítása felé.
1989 elején a még csak embrionális állapotban lévő IDI csatlakozott az Izrael választási rendszerének megreformálására tett erőfeszítésekhez. Az IDI első vállalkozása, a Választási Reform Nemzetközi Fóruma erre a témára összpontosított. Egy dologban a fórum minden résztvevője egyetértett: a választási reform önmagában aligha képes előidézni a kívánt alapvető változásokat. Ám egy ilyen reformban benne volt a hosszan tartó intézményi stagnálás megtörésének lehetősége, és abban bíztunk, hogy ez más intézkedésekkel együtt – mint például a politikai pártok demokratizálása – megtisztíthatja a terepet a legszükségesebb politikai és társadalmi változások előtt.
Körülbelül ugyanebben az időben véglegesítettük az IDI elképzeléseit, felépítését és programját. 1989 óta az IDI két amerikai vezetése alatt rengeteget fejlődött. Egyikük George Shultz, a volt amerikai külügyminiszter, aki az intézet tiszteletbeli elnöke lett, másikuk a kiemelkedő üzletember és zsidó vallási vezető, Bernard Marcus, aki 1989 óta elnökként működik. De rajtuk kívül is több kiemelkedő izraeli személyiség bocsátotta rendelkezésünkre idejét, tehetségét és támogatását.
Az 1990-es évek elején egyre több jele lett annak, hogy a vágyott „reformkor” végre a küszöbön áll: a Munkáspárt, Izrael legnagyobb pártja új módon kezdte kiválasztani parlamenti képviselőit és miniszterjelöltjeit; a parlament törvényt hozott arról, hogy közvetlen módon választják meg a miniszterelnököt; a nemzeti egészségügyi törvény a privatizációt szem előtt tartva radikális változásokon ment keresztül; az 1992-es választás az izraeli közvélemény jelentősen megnövekedett szerepét vetítette előre.
Kihasználva a kedvező politikai éghajlatot, az IDI ekkor egy olyan politikai reformprogrammal állt elő, ami a közélet összes fontosabb területének figyelmet szentelt. Célunk, hogy támogassuk az olyan jól átgondolt reformokat, amelyek már beindultak Izraelben, hogy így adjunk lendületet annak az átfogó folyamatnak, amely az ország politikai intézményeit és gyakorlatát vizsgálja felül. Ugyanakkor előnyben részesítjük a megfontolt, fokozatos megközelítési módot, hogy kiküszöböljük a demokráciának ártó lehetséges káros mellékhatások felléptét.
1990 júniusában az IDI háromnapos konferenciát tartott a Stanford Egyetem Hoover Intézetében azzal a céllal, hogy elméletileg is igazolja ezt a fokozatos megközelítési módot. Ezzel összhangban az Itzhak Galnoor professzor (Hebrew University) nevével fémjelzett politikai reformprogram került az IDI tevékenységének középpontjába. A Hoover Intézetben megtartott konferencia egy sor specifikus célkitűzést fogalmazott meg:
– a lehető legjobb információkkal és elemzésekkel kell ellátni a törvényhozókat és a döntéshozókat, valamint összehasonlító elemzéseket kell nekik nyújtani a többi parlamentáris demokrácia intézményrendszeréről és gyakorlatáról;
– a legfontosabb szervezetekben számítógépes adatbázis-szolgálatot kell kiépíteni annak érdekében, hogy segítsük és könnyítsük az adminisztratív és a törvényhozói döntéshozatalt;
– szélesíteni kell a parlamenti tagok és a magas rangú köztisztviselők látókörét azáltal, hogy megismertetjük velük a hazai szakértők elgondolásait, valamint találkozókat szervezünk számukra más országok parlamenti képviselőivel;
– meg kell győzni mind a döntéshozókat, mind az állampolgárokat arról, hogy a politikai rendszer és a bürokrácia reformja alapvető fontosságú mind a demokrácia, mind a gazdaság életképességének szempontjából.
Az elképzeléstől a megvalósulásig
1993-ra az IDI alapítását kísérő félelmek és bizonytalanságok jórészt eltűntek. Helyükbe új kérdések, új problémacsoportok kerültek, legtöbbjük annak következtében, hogy az IDI megpróbál az izraeli közéletben egy eleddig üres helyet betölteni. Mivel az IDI egy pártokhoz nem kötődő szakértőkből álló csoport, amelyet azonban mind a politikai, mind a tudományos élethez fűznek kötelékek, az intézet vezetői úgy látták jónak, hogy erőfeszítéseiket három fő irányba összpontosítsák. E három terület: az információ, az elemzés és ajánlás, valamint a knesszetnek szóló segítségnyújtás.
A. Információ
Az IDI Törvényhozói Információs Központja átfogó összehasonlító adatokat és elemzéseket nyújt a politikai, az alkotmányügyi és a gazdasági reformmal kapcsolatos kérdésekről a parlament tagjai és bizottságai számára. A központ igazgatója, Marylin Ferer – aki gyakorlott könyvtáros, és jól ismeri a számítógépes információs rendszereket – kifejlesztett egy egyedi adat-visszakereső rendszert, amely egyfelől a központot szolgálja, másfelől pedig össze lehet kapcsolni más országok kutatóközpontjaival.
Ma a központ olyan rendszerrel rendelkezik, melynek segítségével gyorsan elérhetőek mind a héber, mind az angol nyelvű anyagok, és amely tíz külföldi kutatóközponttal áll összeköttetésben. Mindazonáltal a rendszer használhatóságát csökkenti az a tény, hogy a világ legtöbb parlamentjében még nincs számítógépes hálózat, vagy csak nagyon a kezdeteknél tart a kiépítése, valamint az, hogy a más nyelveken – például norvégül, dánul, németül, spanyolul, olaszul – érkező anyagok fordítása sok időt vesz igénybe.
Mindazonáltal a Törvényhozói Információs Központ büszke lehet arra, hogy milyen sok információval képes ellátni egy-egy egyéni indítványt benyújtani kívánó képviselőt. A központ ugyanakkor a knesszet bizottságait is ellátja információs anyaggal. Nemrég például egy részletes tanulmányt készített a parlament alkotmányügyi bizottsága számára, amely tavaly óta azon dolgozik, hogy két új alapvető törvényt fogalmazzon meg az emberi jogokról és a törvényhozásról, amivel lerakná az izraeli alkotmány alapjait.
B. Elemzés és ajánlások
Az IDI stábjának gerincét azok a kutatók alkotják, akik közül a legtöbben a politikai vagy gazdasági reformok tanulmányozásával foglalkoznak. Az IDI széles körű támogatást nyújt a legkülönbözőbb területek kutatóinak és munkatársaiknak, és rendszeres fórumot biztosít számukra az eszmecseréhez.
1. A politikai pártok demokratizálása
Ez a projekt jelentősen elősegítette az IDI és a knesszet, valamint az IDI és a különböző izraeli politikai pártok közötti együttműködést. A Dr. Dan Avnon által vezetett munkacsoport több mint tizenkét ország adatait feldolgozva készített átfogó tanulmányt, amely megismertette a parlamenttel más országok párttörvényeit. Ennek nyomán az új izraeli párttörvény meghatározza, hogy mi tesz politikai párttá egy csoportot, és bizonyos demokratikus minimumot is előír felépítésükkel és működésükkel kapcsolatban.
Másodszor: az IDI munkacsoportja a választási kampányok finanszírozásának kérdéséről is kutatást kezdett (mind egyéni jelöltekkel, mind pártokkal kapcsolatban). Az IDI megbízásából Dr. Menachem Hofnung átfogó tanulmányt készített, majd ezután a knesszet megbízta kutatócsoportunkat, hogy segítse az alkotmányügyi bizottságot egy új kampányfinanszírozási törvény előkészítésében. Ezen a területen – jobban, mint bárhol másutt – az IDI valóban nagyot lépett előre: más országok párttörvényeinek egyszerű összefoglalásától eljutott odáig, hogy közvetlenül együttműködött az alkotmányügyi bizottság tagjaival a kampányfinanszírozási törvény előkészítése során.
Harmadszor: ugyanez a munkacsoport segít a különböző pártoknak abban, hogy új, nyíltabb módszerekkel választhassák ki jelöltjeiket a parlamentbe csakúgy, mint az önkormányzatokba és más hivatalos szervezetekbe. Jelenleg az IDI öt párttal dolgozik együtt: a Munkapárttal és a Likuddal, a két legnagyobb párttal; a Likudtól jobbra elhelyezkedő Comettal; a Munkapárttól balra elhelyezkedő Mereccel; valamint a Nemzeti Vallásos Párttal. A külön erre a célra létrehozott pártszervekkel való konzultáció során az IDI munkatársai megpróbálják a pártok igényeihez, céljaihoz, struktúrájához igazítani a nyílt jelöléses választás elvét. Az IDI nem próbálja semelyik rendszert sem népszerűsíteni a többivel szemben, csupán bemutatja a különféle lehetőségeket, és segít a pártoknak a számukra legmegfelelőbb rendszer kiválasztásában.
2. A kormányzat decentralizálása
A helyi és a központi kormányzat közötti viszony demokratizálása másféle problémákat vet fel, mint a pártok demokratizálása. Ez utóbbi a „mit kellene tenni” kérdése körül forog, míg az előző azt szeretné meghatározni, hogy „hogyan kellene azt a valamit megtenni”. A hetvenes évek végén egy hivatalos parlamenti támogatást élvező nemzeti bizottság azt javasolta, hogy decentralizálják a központi és a helyi kormányzatok közötti viszonyt. Ám azóta semmi sem történt. Most a Dr. David Dery vezette csoport munkálkodik ennek a tervnek a megvalósításán. Eddig a legtöbb figyelmet a kormányzatnak, a végrehajtó hatalmi ágnak szentelték, a knesszetnek csak másodlagos szerep jutott. (Ugyanakkor a politikai pártokat tanulmányozó munkacsoport közvetlenül és kizárólag a parlamenti bizottsággal dolgozik együtt.)
Ha egy pillantást vetünk a központi és a helyi kormányzatok viszonyára, mindjárt szembetűnik az, ami a mai izraeli politikai rendszer talán legsúlyosabb betegsége: az ország nagy hatalmú, túlcentralizált bürokráciája, amely féltékenyen őrzi hatalmát. A polgármesterekkel, miniszterekkel és parlamenti tagokkal való több mint egyéves konzultációsorozat után az IDI munkacsoportja egy új elgondolással állt elő. Ez a terv a skandináv országokban folyó kísérletek figyelembevételével készült, ahol a helyi hatóságokat bizonyos területeken már „felszabadították” a központtól való függés alól (például kivették az útépítést a Közlekedési Minisztérium, az iskolaügyeket az Oktatási Minisztérium, a helyi munkaügyeket pedig a Munkaügyi Minisztérium fennhatósága alól). Ezután az alapos és átfogó kutatómunka után a munkacsoport most a következő két javaslat egyikének (vagy mindkettőnek) a benyújtását mérlegeli: a) kísérleti jelleggel, a skandináv modellhez hasonlóan, „szabadítsanak fel” egy működési területet (például a közlekedést, a pénzügyet, az oktatást vagy a munkaügyet) a központtól való függés alól; b) három, négy vagy öt helyi hatóságot szabadítsanak fel teljesen a központi minisztériumoktól való függés alól.
Mivel ebben az évben helyhatósági választások lesznek, elhatároztuk, hogy javaslatunkat még ilyen kezdetleges állapotában is benyújtjuk a Belügyminisztériumhoz. Úgy éreztük, hogy a kérdés nyilvános felvetése felgyorsíthatja a helyi kormányzatok „felszabadulásának” folyamatát. A belügyminiszter egyetértett a javaslattal, és megbízta Dr. Deryt azzal, hogy legyen a minisztérium segítségére a javasolt reformok bevezetése során. E sorok írásakor úgy tűnik ki, hogy a kísérleti decentralizálási tervezet megvalósítása 1994-ben megkezdődik.
3. Választási reform
Az IDI úttörő szerepet játszott az izraeli választási reform tanulmányozásában, sőt hírnevének jó részét ezeknek a tanulmányoknak köszönheti. Már ez idáig is mérhető az IDI hatása: azzal, hogy intézetünk a pártoknak a parlamentbe való bejutásához szükséges alsó határ felemelését szorgalmazta, szerepet játszott abban, hogy végül szerény mértékben ugyan (egyről másfél százalékra), de 1992-ben megemelték ezt a küszöböt. Ennek következtében a knesszetbe bejutó pártok száma 15-ről 10-re csökkent.
Az utóbbi másfél esztendőben az IDI új választási reformcsomagot készített elő. Izraeli egyetemeken dolgozó szakértők több alternatív tervet dolgoztak ki arra, miként lehetne választókerületeket bevezetni a jelenlegi országos-listás arányos képviseleti rendszer helyett. Olyan alternatívákat is mérlegelnek, amelyek kombinálják az arányos, a választókerületi és a közvetlen választást. A parlament alkotmányügyi bizottsága a tervek szerint nemsokára napirendjére tűzi a kérdést.
4. A knesszet bizottságainak működése
A knesszet elnökének kérésére Galnoor professzor tanulmányozni kezdte a parlamenti bizottságok működését, valamint azt, hogy miért nyílik szakadék a döntéshozatal és megvalósítás között. E kutatás – amely még csak a kezdeti szakaszban van – célja az, hogy konkrét javaslatok szülessenek a parlamenti bizottságokban folyó munka hatékonyságának javítására. Galnoor professzor ennek érdekében jelenleg a brit parlamenti bizottságok működését kíséri figyelemmel.
5. A költségvetés tervezésének reformja
Ez a terv a két gazdasági átalakulással foglalkozó IDI-program egyike, ám a költségvetést, valamint a kormányzat központi és helyi szintjeinek viszonyát érintő reformok között szoros az összefüggés, hiszen mindkettőt a burjánzó bürokrácia jellemzi.
Több mint egyéves munka után két javaslatot nyújtottunk be a Pénzügyminisztériumnak: ezek egyike az évi állami költségvetés előkészítésének menetrendjét kívánja megváltoztatni. Az utóbbi évtizedekben – de különösképpen az 1970-es évek végének és az 1980-as évek kezdetének inflációs időszaka óta – a költségvetés előkészítése a Pénzügyminisztérium költségvetési bizottságának kizárólagos feladata. A kormánytagok csak a döntéshozatal előtt két-három nappal kapják meg a minisztérium költségvetési tervezetét, vagyis minden valószínűség szerint nem képesek arra, hogy ésszerűen mérlegeljék a több mint 20 000 tételt (és ebben még nincsenek benne a védelmi kiadások). Az IDI ajánlása többek között egy olyan döntési folyamat kialakítását javasolja, amely komoly mérlegelést tesz lehetővé a kabinetben és az illetékes törvényhozási bizottságokban. Az általunk javasolt reformok olyan vitákra nyújtanak lehetőséget, amelyek hatással lehetnek a kormány döntéseire is.
A második reformjavaslat a költségvetési bizottság és a különböző minisztériumok viszonyát érinti. Ez a viszony eddig meglehetősen centralizált volt. Az IDI munkacsoportjának ajánlása, amely 15 ország összehasonlító elemzésén alapul, decentralizációt és egy az izraeli kormányzati rendszerben eddig még soha meg nem valósult megoldást javasol: nevezetesen azt, hogy a hatalomnak elszámoltathatósággal kell párosulnia. Ez azt jelenti, hogy minden miniszter szabad kezet kap a saját költségvetésének kialakításához, ugyanakkor az elért eredményeket is mérni kell, vagyis szankciókat kell alkalmazni azok ellen, akik nem megfelelően végzik a munkájukat, vagy nem felelnek meg az indokolt elvárásoknak.
Nemrégiben a pénzügyminiszter elvben elfogadta az ajánlásokat, és a változások fokozatos bevezetését sürgette. Ezek a reformok azonban nemcsak szerkezeti átalakítást eredményeznek, de a gondolkodásban és a viselkedésben is messzemenő változásokat hoznak magukkal. A közalkalmazottak megtanulnak bízni a választott képviselőkben (és fordítva), és mindazok, akiknek hatalmuk van, felelősek lesznek a tetteikért.
A Pénzügyminisztériummal való jó együttműködés során Beiga Shohat pénzügyminiszter vezetésével egy IDI-munkacsoport alakult, s az IDI által javasolt terveket részben már alkalmazzák is az 1994-es költségvetés előkészítésénél. És ami még többet jelent: Shohat miniszter részt vett egy konferencián, amelyen az üzleti és a pénzügyi élet hatvan rangos képviselője találkozott közgazdászokkal és kormányhivatalnokokkal. A konferenciát, amely a maga nemében az első volt, két héttel az első költségvetéssel foglalkozó kabinetülés előtt tartották.
A költségvetés megalkotásának decentralizálása óriási feladatot jelent. Az idősebb közhivatalnokok aggodalmainak enyhítésére az IDI egy a kormányzati decentralizációs programhoz hasonló próbaprogram beindítását javasolta. Az elképzelés szerint egy minisztériumot „felszabadítanának” a költségvetési bizottság hatálya alól, majd megkeresnék, hogy milyen módon lehet tovább növelni ezt a „szabadságot”. Jelenleg az IDI munkatársai egy ilyen kísérlet előkészítésén dolgoznak, amelyet valószínűleg az Idegenforgalmi Minisztériumban alkalmaznak majd először. (Azért választották éppen ezt a minisztériumot, mert kicsi, mert gazdasági beállítottságú, és mert hosszú távú tervezésre van szüksége.)
6. Privatizációs stratégia és versenyképesség
Már majdnem egy évtized telt el azóta, hogy az izraeli kormány bejelentette átfogó privatizációs programját. A legnagyobb bankok azonban mind a mai napig részben állami tulajdonban vannak, az energiaszektort szinte teljes egészében a kormányzat ellenőrzi, csakúgy, mint a telekommunikációt és más ágazatokat. Vagyis máig nincs koherens privatizációs stratégia.
A reformnak természetesen el kell kerülnie azt a csapdát, hogy az állami monopóliumokat magánmonopóliumokra cserélje, másrészt az állami tulajdon mechanikus felosztása sok apró magántulajdonú egységre a hatékonyság s így a versenyképesség jelentős csökkenését vonhatja maga után.
A 60 milliárd dolláros izraeli gazdaság, noha néhány más nemzet piacához képest viszonylag kicsiny, igen erősen ki van téve a nemzetközi versenynek: A gazdaság nyitottsága kemény piaci fegyelmet kényszerít az izraeli cégekre, és új szemléletet kíván a dereguláció, a trösztellenes politika és a privatizáció – különösképpen a közművek, a bankok, a telekommunikáció és az energiaszektor privatizációja – tekintetében.
Az izraeli privatizáció gyorsítását és a versenyképesség növelését szolgáló stratégia kidolgozása érdekében a munkacsoport mérlegeli az ország politikai és gazdasági rendszeréből fakadó problémákat, és igyekszik levonni a tanulságokat a külföldi tapasztalatokból is. A csoport munkáját egy közgazdászokból, jogászokból és politikusokból álló bizottság felügyeli.
C. Segítségnyújtás a knesszetnek
Az IDI számos programot dolgozott ki a parlament és bizottságainak további megsegítésére. Az egyik ilyen program a kerekasztalfórum. A parlament ülésszaka idején az intézet lehetőséget biztosít a képviselőknek arra, hogy a törvényhozás izgalmaitól eltávolodva eltűnődjenek néhány fontos kérdésről. A knesszet tagjait meghívjuk, hogy szakértőkkel – köztük néhány külföldi szakértővel – tárgyalják meg az éppen aktuális ügyeket. Ezek a kerekasztalviták – melyeknek olyan témái voltak, mint „Politikai kinevezések a közszolgálatba”, „Népszavazás – megérett-e már erre az idő Izraelben?”, „A bíróságok és a knesszet viszonya”, „A média és a demokrácia viszonya” és „A parlament tagjainak mentelmi joga” – jelentősen felpezsdítették a képviselőket, és számos publikációt eredményeztek, amelyek a döntéshozók és a nagyközönség nevelésének fontos eszközei lehetnek.
A kerekasztalfórum sikere arra késztette a knesszet elnökét, hogy felkérje az IDI-t egy tájékoztató program megtervezésére az újonnan megválasztott parlamenti tagok számára. Az 1992. júniusi választások után negyvennél is több új képviselő – ez a parlament összlétszámának több mint egyharmada – került be a parlamentbe. Az intézet kerekasztal-beszélgetések formájában valósította meg a programot, melyek során több fontos dologról, többek között Izrael alkotmányáról is szó esett.
Szintén új dolog a Knesszet Ösztöndíjas Program, ami a jeruzsálemi Héber Egyetem Jogi Karával és Közgazdasági és Politikatudományi Intézetével együtt létrehozott közös vállalkozás. E tanszékek kiemelkedő doktorjelöltjei azért kapnak ösztöndíjat, hogy a parlamenti bizottságok elnökei mellett törvényhozási asszisztensekként dolgozzanak.
Pillantás a jövőbe
Az IDI fejlődésének olyan mérföldkövéhez érkezett el, hogy eddigi tevékenységéből bizonyos következtetéseket már le lehet vonni, ám azért még a dilemmák is megmaradnak.
Az első probléma mindjárt az IDI munkájának jellegével kapcsolatos. Az IDI legtöbb munkatársa tudományos ember. Munkájukat – módszereiket, referenciakeretüket, fogalmi rendszereiket és azt a módot, ahogy céljaikat definiálják – egyetemen szerzett képzettségük alakította. Ám míg a tudományos munka a kételkedésen, a dolgok örökös megkérdőjelezésén alapul, az intézet munkáját inkább a megoldások megtalálására tett erőfeszítés jellemzi. Az olyan országokban, ahol a miénkhez hasonló szakértői csoportok az állami intézmények szervezeteihez tartoznak, ez a különbség talán elveszíti jelentőséget, de Izraelben ez dilemmákhoz vezet.
Az IDI fejlődésének e szakaszában még az értő hallgatóság is kulcsfontosságú kérdéssé vált, az intézet ugyanis általában nem számíthat kész hallgatóságra, hanem meg kell teremtenie azt. Izraelben még a döntéshozók sincsenek teljesen tisztában azzal, hogy milyen hasznát is láthatják a szakértői csoportoknak. Így az IDI abban a helyzetben találja magát, hogy önmagáról is felvilágosító programot kell szerveznie. A választott tisztségviselők általában nem örülnek annak, hogy helyettük tudományos kutatók – mint az IDI munkatársai – kerülnek az újságok címlapjára és a figyelem középpontjába, de egészében véve biztató, hogy mennyire figyelnek arra, amit az IDI munkatársai mondanak. A magas rangú közhivatalnokok pedig már nem az IDI médiaismertségére féltékenyek, hanem működését a status quo – s vele saját pozíciójuk – elleni fenyegetésként élik meg.
Kezdetekben az IDI meggyőzési stratégiája abban merült ki, hogy a parlamentben magához vonzott egy 15-18 befolyásos „reformerből” álló csoportot. A beléjük „invesztált” közvetlen személyes munka kifizetődött: az utolsó képviselői választások óta e reformerek közül öten miniszteri székhez jutottak, és továbbra is kapcsolatban állnak az IDI-vel. Azok is fenntartják az IDI-vel való kapcsolatot, akik az előző kormányban voltak miniszterek, és most az ellenzék padsoraiban ülnek, sőt közöttük vannak azok, akik a leginkább támogatják a politikai és az intellektuális világ közötti kölcsönhatás elmélyítését. Ma már, ahogy az IDI mind ismertebbé válik, a knesszetnek azon tagjai, akik kívül vannak ezen a magon, kezdenek megsértődni, hogy ők miért nem tartoznak oda. Néhányan arra gyanakszanak, hogy az IDI elitista intézmény.
Bizonyos feszültség húzódik munkánk szakmai hitele és a hatalmi központokhoz fűződő szoros kapcsolataink között is. Annak érdekében, hogy javaslatainkat valóban komolyan vegyék a döntéshozók, munkatársainknak közel kell kerülniük azokhoz a helyekhez, ahol a döntések megszületnek. Ugyanakkor az IDI munkatársainak nem kis erőfeszítésébe kerül, hogy olyan hitelesek, objektívek és pártsemlegesek legyenek, amennyire ez csak lehetséges. Mindazonáltal a politikusok és az IDI emberei között kifejlődő személyes jó kapcsolatok fölvethetik a befolyásolás kérdését, különösen hogy az IDI nem titkolt célja a reform elősegítése. Hol húzódik vajon a határ a professzionalizmus és a politikacsinálásba való beavatkozás között? Az Izraeli Demokrácia Intézet a jövőben is viaskodni fog az ilyen kérdésekkel.
Mindent egybevéve az IDI Izraelnek tett szolgálata nemcsak néhány konkrét javaslatból fog állni, hanem abból is, hogy segíti az együttműködést azok között, akik a politikát tanulmányozzák, és azok között, akik csinálják. Az IDI, amely következetesen és egyre erősödő elkötelezettséggel dolgozik az elmélet és a gyakorlat világa közötti távolság áthidalásán, továbbra is mindent megtesz azért, hogy Izraelben a demokrácia ne csak puszta kormányzati forma, de életmód legyen.
(Fordította: Angster László)