Szergej Golovatij

Nyomtatóbarát változat

Több mint másfél éve már, hogy az ukrán nép végre elnyerte függetlenségét Moszkvától. Végre az ukránok megkapták azt, amiről évszázadok óta álmodoztak – az államiságot, a jogot, hogy maguk kormányozzák hazájukat, Ukrajnát. 1991. december 1-jén megtették a végső jogi és politikai lépést: népszavazáson erősítették meg a teljes függetlenség iránti vágyukat.

Ukrajna az utolsók között kezdi meg a nemzetállam építését Európában. Ukrajnában napjainkban hasonló folyamatok zajlanak, mint amelyek Németalföldön a XVI. században, Angliában a XVII. században, Franciaországban a XVIII. században, Olaszországban a XIX. században, Közép- és Kelet-Európában a XX. században mentek végbe. Ukrajnának hihetetlenül rövid idő alatt kell végigjárnia azt a fejlődési utat, melyre Európának több évszázada volt.

Ukrajna története egészében nem más, mint antagonisztikus jelenségek paradox kombinációja. Napjaink Ukrajnájában a többségében tradicionálisan gondolkodó paraszti népesség atomerőművek és nukleáris rakéták árnyékában él és dolgozik.

Miután kivívták függetlenségüket, az ukránok soron következő feladata a nemzetállam megteremtése. A központi kérdés, hogy milyen nemzetállam legyen Ukrajna: tekintélyelvű, totalitárius vagy demokratikus? Kulcskérdés az is, hogy egy független nemzetállam képes-e egyszerre biztosítani a jólétet és a szabadságot. Ukrajna függetlenségének első éve azt mutatta, hogy igazi demokrácia csak a messzi jövőben lesz, a prosperitás és a magas életszínvonal megteremtése pedig a még távolabbi jövőre vár. John Morrison pontosan jellemzi, milyen is volt az ukrán demokratikus erők győzelme az 1991. augusztusi szovjet puccskísérletet követően: „A függetlenség kapuja Kijev apró mozdulatára feltárult. A helyi kommunista elit a függetlenségben eszközt látott, amivel védeni lehet a politikai status quót a győzelmes orosz demokratikus mozgalom bomlasztó befolyásával szemben.”[1] Ukrajna ma is ugyanaz, mint a függetlenség kikiáltása előtt: a kommunisták fellegvára. Az ukrán demokratikus erők ezért joggal tartanak attól, hogy a könnyen megszerzett függetlenség ugyanilyen gyorsan el is veszhet, ha megváltozik az orosz politikai széljárás.

Ukrajna függetlenségének kérdésében 1991 augusztusában teljes volt az összhang a parlamentben a „nemzeti demokraták” és a kommunisták között. A „nemzeti demokraták” elérték céljukat, a nemzeti állam kikiáltását. A kommunista nómenklatúra a „demokraták” követelését kielégítette, mindazonáltal továbbra is az övék maradt a hatalom. Korábban a függetlenség gondolata idegen volt a kommunistáktól, ám szinte egyetlen pillanat alatt megszerették és a szívükbe (s persze a zsebükbe) zárták az eszmét.

Az 1991. augusztus 24-én kikiáltott függetlenség nem adott semmilyen hatalmat a demokraták kezébe, és nem is kényszerítette a nómenklatúrát reformok bevezetésére, mint ahogy ez Oroszországban történt. Az ukránok a függetlenségi referendum elfogadása napján megválasztották elnöknek Leonyid Kravcsukot, az ukrán kommunista párt volt vezetőjét és fő ideológusát.

A moszkvai puccs bukása a szovjet kommunista párt halálos ítéletét vonta maga után, ám az ukrán kommunista vezetők, miután a puccs idején kivártak, magukhoz ragadták a függetlenség eszméjét, hogy újraélesszék vele politikai szerencséjüket. A függetlenség kikiáltása ezért ment olyan akadálytalanul. 1991. augusztus 30-án a kommunista többségű Ukrán Legfelsőbb Tanács Elnöksége Kravcsuk vezetésével törvényen kívül helyezte az Ukrán Kommunista Pártot. De most ugyanők – mint a Verhovna Rada (a parlament) elnöksége, amelyet most hajdani kommunisták uralnak, és amelynek élén az egyik legismertebb hajdani keményvonalas ukrán kommunista áll – közel vannak ahhoz, hogy ugyanolyan hebehurgyán ismét legalizálják a kommunista pártot, mint ahogy betiltották.

A független Ukrajna megszületése szétbomlasztotta az addig egységes és összetartó parlamenti ellenzéket. A Demokratikus Blok (Narodna Rada) tömörülésbe tartozó parlamenti képviselők egy része pozíciókat fogadott el a végrehajtó hatalomban, és ily módon adminisztratív szempontból alávetették magukat az exkommunista állami nómenklatúrának.

Az elnökválasztás idején – ami egybeesett a függetlenségről tartott referendummal – Kravcsuk nyíltan azokra támaszkodott, akiket legjobban ismert: a volt kommunista apparátcsikokra és a konzervatív helyi nómenklatúrára. Az úgynevezett „depolitizált”, avagy „kommunistátlanított” kommunista apparátcsikok összefogásának folyamata együtt járt az államszervezetbe való beszivárgásukkal.

A megválasztott elnök, valamint barátai és régi elvtársai szívük mélyén sohasem fogadták el a parlament azon néhány nemzeti demokrata képviselőjét, akik hivatalhoz jutottak az államszervezetben. Kravcsuk elnök és csoportja számára ugyanis a demokraták beeresztése az államszervezetbe egyszerűen kényelmetlenséget jelent, amit csak addig kell elviselni, amíg politikailag szükséges.

Kravcsuk és barátai „a függetlenség lován” a „nemzeti kék-sárga lobogó alatt” néhány valóban „kék-sárga” demokrata társaságában azt az illúziót tudják kelteni, hogy Ukrajnát az „igazi kék-sárga demokraták” vezetik. A lakosság többsége még mindig ennek az illúziónak az áldozata, ezért okolják Kravcsuk elnök vagy az exkommunista többségű Verhovna Rada helyett a demokratákat a jelenlegi ukrán társadalom összes bajaiért.

A valóságban sem a demokraták, sem a reformerek nem rendelkeznek hatalommal. Azok a demokraták, akik az államszervezetben együttműködnek a volt kommunistákkal, még mindig nem akarják felismerni, milyen szerepet játszanak Ukrajna politikai átalakulásában. Azt gondolták, hogy „nemzetállamot fognak építeni”, pedig csak életet leheltek Kravcsuk elnökbe és haldokló csapatába. A Kravcsukkal és a volt kommunistákkal való kollaborálást választó demokraták megszűntek olyan igazi politikai ellenzék lenni, amely képes befolyásolni Ukrajna demokratizálásának folyamatát.

A volt kommunista nómenklatúra viszont lehetőséget kapott pozíciói kiépítésére. Morrison szerint: „A kommunista párt ugyan be van tiltva, ám régi hatalmi struktúrái továbbra is érintetlenül léteznek, vagy új elnevezés alatt újjászülettek.”[2] 1991. december elseje óta a hatalom megtartása az a cél, ami egyesíti az összes volt kommunistát Kravcsuktól az utolsó falusi párttagig.

A célt elérték: az ukrán hatalmi elit a volt kommunistákból áll, akik között ott vannak az ortodox keményvonalasok és a demokratikusabb gondolkodású apparátcsikok is. Kravcsuk vezetésével valamennyien kivárási politikát folytatnak: arra várnak, hogyan alakulnak az események Oroszországban. Soros György szerint Ukrajna „nacionalista diktatúrával” (röviden „nadi”-val) néz szembe. Soros úgy véli, hogy a „nadik” a régi nómenklatúrában gyökereznek, amely a kommunista ideológiát most a nacionalistára cserélte fel. Felfogása szerint ilyen „nadi”-t hozott létre Slobodan Milosevic a volt Jugoszláviában, Vladimír Meciar Szlovákiában és Leonyid Kravcsuk Ukrajnában. Soros kiemeli, hogy Ukrajnában és Romániában „az antikommunista nacionalisták és az új nómenklatúra nacionalistái összefogtak. A »nadi«-rendszer ennek köszönhetően létrehozott egy szilárd parlamenti többséget, melynek egyetlen szépséghibája, hogy a rendszer képtelen a gazdasági problémák kezelésére.”[3]

Noha Soros elemzésében sok tanulságos dolog van, nem hiszem, hogy az ukrajnai szituációt végső soron nacionalista diktatúraként lehetne jellemezni. Először is Kravcsuk elnök továbbra is inkább kommunista, mint ukrán nacionalista. Rendszere kétségkívül a posztkommunista autoritarianizmus egyik változata, de nem rendelkezik olyan vonásokkal, amelyek a szélsőséges nacionalizmus velejárói. Ukrajna nemzeti kisebbségei közül sem az oroszok, sem a magyarok, sem a lengyelek, sem a zsidók nem állíthatják, hogy emberi vagy kisebbségi jogaikat megsértenék. Ezzel szemben számtalan példát lehetne felsorolni, hogy a Kravcsuk-rendszer milyen durván megsérti az ukrán többség anyanyelvi jogait, sőt vallásszabadságát.

Bár a mai Ukrajnáról igen sivár képet festettem, mégis optimista vagyok Ukrajna holnapját illetően. Kravcsuk elnök és exkommunista elvtársai minden erőfeszítése ellenére a demokratikus eszmék lassan, de biztosan kezdenek gyökeret ereszteni az országban. De ezeknek a gyökereknek komoly nyugati segítségre van szükségük, csak így lehet Ukrajnát megóvni attól, hogy elsüllyedjen az antidemokratikus jövőben.

A nyugati segítség létfontosságú a fiatal ukrán demokrácia intézményei – az új alkotmány, a független bíróságok és a független jogászszervezetek, a többpártrendszeren alapuló új választási törvény – számára. A demokrácia továbbfejlesztéséhez az egész kelet-európai térségben elengedhetetlenül fontos a nagyobb nyugati elkötelezettség, és különösen szükséges ez az 52 milliós lélekszámú Ukrajnában. A Nyugat biztonsága érdekében is hasznos ez a befektetés, hisz nem vethetjük el teljesen annak a lehetőségét sem, hogy egy napon egy paranoiás nacionalista kormány kerül Oroszország élére.

(Fordította: Margitta Nóra)


Jegyzetek

[1] John Morrison: „Ukraine’s First Year of Independence” (Royal Institute of International Affairs Briefing Paper, November 1992).

[2] Uo.

[3] George Soros: „Nationalist Dictatorship versus Open Society”. A New York-i Harvard Clubban tartott, 1992. november 18-i előadás bővített változata.

• Journal of Democracy