Dorin Tudoran, Vladimir Tismaneanu

Nyomtatóbarát változat

Csaknem három évvel Nicolae Ceausescu kommunista diktátor 1989. decemberi megbuktatása és mintegy két és fél esztendővel a részlegesen már szabad választások (1990. május) után, a románok 1992 őszén ismét voksoltak, hogy ezúttal már országuk új, nem kommunista alkotmánya szerint válasszanak maguknak elnököt. A szeptember eleji közvélemény-kutatások szoros versenyt ígértek a hivatalban lévő elnök, a Demokratikus Nemzeti Megmentés Frontja színeiben induló, kommunista múltját levedlett Ion Iliescu, valamint legerősebb kihívója, a Román Demokratikus Konvenció jelöltje, Emil Constantinescu között. Azonban az elnökválasztás első fordulójában, szeptember 27-én, Iliescu megnyerte a szavazatok 47 százalékát, kevesebbet annál, hogy egyből elnök legyen, viszont elegendőt ahhoz, hogy kényelmes előnybe kerüljön a 31 százalékot kapott Constantinescuval és a 11 százalékot nyert szélsőségesen nacionalista Georghe Funarral szemben, aki a Román Nemzeti Egység Pártja elnökjelöltjeként indult. A részvételi arány magas volt, az urnákba a választásra jogosultak 73 százaléka dobott be érvényes szavazatot.

Iliescu viszonylag jó listavezetői eredménye nem sokat segített pártja képviselőjelölti listájának, amely a leadott szavazatoknak csak körülbelül 28 százalékát kapta meg a 341 képviselőházi és a 143 szenátusi helyért folyó versengésben. A képviselőházi és szenátusi helyeket olyan bonyolult szabályegyüttes szerint osztják szét, amely főleg az arányos képviselet elvén nyugszik, háromszázalékos alsó küszöb mellett. A Román Nemzeti Egység Pártja ugyanakkor 20 százalékot kaparintott meg, s ezzel csaknem kétszer annyi szavazatot sikerült begyűjtenie, mint a parlamenti versengésben a harmadik helyre szorult rivális pártnak, a Nemzeti Megmentés Frontjának (NMF), melynek élén az egykori miniszterelnök és egy ideig Iliescu-szövetséges Petre Roman állt.

Az október 11-i végső elnökválasztási futamban Iliescu Constantinescuval szemben 61:39 százalékos arányban aratott diadalt. Constantinescu, aki egyébiránt geológus és jelenleg a Bukaresti Egyetem rektora, tizenhét olyan ellenzéki párt és polgárjogi mozgalom támogatását élvezte, amelyek az 1992 februárjában esedékes helyi választások előtt a Demokratikus Konvenció nevű laza szövetségbe tömörültek. Miután ezeken a helyi választásokon (kivált a nagyvárosokban) meglepően jól szerepeltek, a Konvenció esélyei még tovább javultak, amikor a Roman és Iliescu közötti személyi és politikai feszültségek tavasszal a nyilvánosságra kerültek, és formális szakadást idéztek elő a hatalmon lévő Nemzeti Megmentés Frontjában, vagyis azoknak a volt kommunistáknak a csoportosulásában, akik a hatalom gyeplőit 1989-ben Ceausescutól ragadták magukhoz. Ez a repedés a Fronton belül isten ajándékaként jött a demokratikus ellenzéknek, amelyik júniusban egységesen Constantinescu mögé sorakozott föl, és úgy látszott, hogy igen jó eredményt fog elérni a közelgő választásokon.

Az 1992. őszi választások során azonban patthelyzet alakult ki: sem az ellenzéknek, sem a Demokratikus Nemzeti Megmentés Frontjának nem sikerült még a szavazatok 30 százalékát sem megszerezniük, és így az olyan nacionalista tömörülések, mint a Román Nemzeti Egység Pártja és a Romania Mare, hatalmi alkuszokká váltak. Iliescu földcsuszamlásszerű győzelme az elnökválasztás második fordulójában, amelyet külföldön széles körben úgy tekintettek, mint a demokrácia által elszenvedett kiábrándító kudarcot, annak furcsa látványát nyújtotta, hogy a többség egy megbánást nem tanúsító volt kommunistát támogatott egy olyan országban, amely rengeteget szenvedett a legrosszabb fajta kommunista önkényuralom alatt. Iliescu állandóan az „eredeti demokráciáról” prédikál – s talán még hisz is benne –, ami alatt ő sejthetőleg olyasmit ért, ami hasonlít J. L. Talmonnak a „totalitárius demokráciáról” adott híres definíciójához: az „össznépi lelkesedésen alapuló diktatúrához”.[1] Mondanunk is fölösleges, a demokrácia efféle fölfogásában nem sok hely marad a politikai pluralizmusnak, amit a nyugati országok polgárai ősidők óta magától értetődőnek tekintenek mint a demokrácia lényegi vonását.

Ceausescu öröksége

Ha meg akarjuk érteni a mostani különleges politikai helyzetet, figyelembe kell vennünk Ceausescu uralmának jellegét, amely negyedszázadon keresztül tartott, és óriási hatással volt mindenre, ami Romániában történt egészen addig a véres zendülésig – sőt, azt is beleértve –, amely hatalmába és életébe került. A Ceausescu-rezsimet a következők jellemezték: az ország társadalmi, kulturális és gazdasági életének kíméletlen sztálinista ellenőrzése; a vezérre összpontosuló, minden szférát átható személyi kultusz; drákói szigorúságú takarékoskodási intézkedések; s végül, a tömeges elégedetlenségnek és a hivatalos brutalitásnak robbanékony keveréke. Miután az 1960-as évek közepén Georghe Georghiu-Dej utódaként a csúcsra emelkedett, Ceausescu, valamint a rokonságából és vazallusaiból szerveződött klikk kemény könyökharcok révén félreszorította a Román Kommunista Párt (RKP) régi elitjét. Ezt követőleg már nem a marginalizált helyzetbe jutott pártnómenklarúra, hanem Ceausescu rettegett titkosrendőrsége, a Securitate volt rendszerének fő védőbástyája.

Ceausescu, aki csodálattal adózott Sztálin azon elgondolásának, hogy „a szocializmus egy országon belül is fölépíthető”, másfelől viszont a Szovjetuniótól való lehető legnagyobb függetlenülés élharcosa volt, csöppet sem rejtette véka alá, hogy nincsen ínyére Mihail Gorbacsov és a reformkommunizmus általa meghirdetett változata. Azok az esztendők, melyek alatt a Szovjetunióban a „glasznoszty” és a „peresztrojka” voltak a politika meghatározó szirénhangjai, a román állampolgárok számára saját országukban az elnyomatás és megtorlás megduplázódásának időszakát jelentették. Nem volt esély semmiféle párton belüli ellenzék kialakulására, ami olyan egyéniségekkel az élen jegecesedhetett volna ki, mint például Hans Modrow Kelet-Németországban vagy Peter Mladenov Bulgáriában. Eltérően Lengyelországtól, Magyarországtól és Csehszlovákiától, Romániában nem léteztek szervezett földalatti ellenzéki csoportok sem; a civil társadalom túl hosszú ideig volt ostromgyűrűbe zárva, és az a kis létszámú szellemi rezervátum, melyek határain belül Ceausescu megtűrte a független gondolkodást, gondosan őrizkedett attól, hogy olyan területek felé is megpróbáljon terjeszkedni, amelyeken a politikai másként gondolkodás gyanújába keveredhet. Igaz, Romániában is voltak félelmet nem ismerő disszidens egyéniségek, azonban amikor ama végzetes évben, 1989. december 16-án az ország nyugati határa mentén lévő Temesvárott kirobbant Kelet-Európa egyetlen erőszakkal véghezvitt forradalma, az átlagemberek nem tudtak határozottan rámutatni egyetlen olyan csoportosulásra sem, amely szemükben az emberi jogokért és a demokráciáért vívott harc jelképes megtestesítője lett volna.

A szervezett ellenzéki csoportok és a demokratikus mozgalmak hiánya miatt az RKP és a Securitate apparátcsikjainak minden nehézség nélkül sikerült kisajátítaniuk a demokratikus forradalom jelszavait, és magukra ölteniük az antikommunizmus dolmányát. Ennek a stratégiának a részeként az önmagát hatalomba helyező Nemzeti Megmentési Front olyan köztiszteletnek örvendő belső disszidenseket győzött meg arról, hogy csatlakozzon első vezetőségéhez, mint Gabriel Andreescu, Radu Filipescu, Doina Comea és Mircea Dinescu. Bármint bizonygatták is Iliescu, Roman, Silviu, Brucan és társaik, hogy a Front „a forradalom spontánul létrejött intézményi kivetülése” volt, a disszidensek többsége hamar ráébredt, hogy e kooptálásukra irányuló kísérletek valós célja működésük hatástalanítása, és ezért 1990 elején lemondtak a Nemzeti Megmentési Front Tanácsán belüli tagságukról, egyúttal nyíltan azzal vádolták Iliescut és klikkjét, hogy eltérítették eredeti célirányától a forradalmat.

Ezzel volt rokon az a taktika, amit Iliescu az azt követő hetekben gyakorolt, hogy Ceausescu 1989 karácsonyának napján egy katonai kivégzőosztag előtt végezte. Ez abban állt, hogy a távlatos párbeszéd szükségességéről, a minden területre kiterjedő reformok halaszthatatlanságáról és az egypárti kormányzás végéről eregetett fel retorikai füstködöt. Valójában a Nemzeti Megmentési Front igazi terve az volt, hogy egyfelől továbbra is fönntartsa a tekintélyelvű centralizmus lényegét, másfelől sutba vágja a fényét vesztett marxizmus–leninizmus ideológiáját. A szervezettség tekintetében gyönge, de hangos ellenzék, ezt fölismerve, egyre sürgetőbben szorgalmazta a régi struktúrák és a régi gondolkodásmód fokozottabb iramban történő lerombolását. Éppen ezért, ami az 1990-es esztendő túlnyomó részében végbement, az nem a demokratikus intézmények békés istápolása volt, hanem szüntelen ádáz belviszály a nagyobb pluralizmus hívei és ellenzői között.

A mondottakkal nem kívánjuk tagadni, hogy a Nemzeti Megmentési Fronton belül voltak őszinte reformerek, ahogy azt sem, hogy az ellenzék soraiban szintén tevékenykedtek antiliberális elemek. Marian Munteanu például, a karizmatikus diákvezér az erőszakellenesség és a pluralizmus eltökélt szószólója volt az alatt a maratoni tüntetéssorozat alatt, ami a bukaresti Egyetem téren zajlott 1990. április vége és június közepe között. Azonban kevesebb mint egy évvel később alapítója lett a Mozgalom Romániáért elnevezésű csoportnak, és ekként a „nemzeti demokrácia” valaminő idioszinkretikus, kvázi-misztikus elágazása mellett emelt szót, ami eredetét tekintve kifejezetten a harmincas évek szélsőjobboldali áramlataiig, közöttük is ezek legvégletesebb kifejeződéséig, a fasiszta Vasgárda eszmevilágáig nyúlik vissza.[2]

A magát gorbacsovistának kiadó Iliescu alatt a sors iróniájaként Románia úgy vált közismertté, mint az egykori szovjet tömb politikailag legelmaradottabb országa. Elnökségének eddigi esztendei alatt az elnök nyilvánvalóvá tette, hogy következetesen bizalmatlan minden demokratikus procedúra iránt, állandó gyanakvás él benne a Nyugattal szemben, mániákusan fél holmi külföldi összeesküvésektől, él benne a hajlandóság, hogy egyezségre lépjen a soviniszta erőkkel, nem riadva vissza akár ezek támogatásától sem, hajthatatlan vakságot mutat a népi elégedetlenség politikai okai iránt, és ijesztően erős benne a készség, hogy alkalomadtán törvénytelen vagy akár gengszteri eszközöket vegyen igénybe.

Miniszterelnökként Petre Roman szorosan együttműködött Iliescuval az utóbbi arra irányuló erőfeszítéseiben, hogy elszigeteljen minden olyan törekvést, ami egy autonóm civil társadalom kialakítását szorgalmazza – az ő céljuk az volt, hogy tartósan biztosítsák a „nómenklatúra” hatalmi helyzetét és kiváltságait. Roman szócsöve, az „Azi” – mint a Nemzeti Megmentési Front lapja – eleddig leginkább azzal hívta föl magára a figyelmet, hogy rendszeresen közölt ádázul mocskolódó cikkeket a disszidensekről. A Nemzeti Megmentés Frontja, melynek már a puszta elnevezése is valamilyen kataklizmatikus pánikhangulatot sugall; és állandó éberségre mozgósít, karjaival körülszorít szinte minden komolyan számba vehető információs forrást, rajtuk keresztül is arról igyekezve meggyőzni a lehető legtöbb romániai állampolgárt, hogy uralmával szemben nem létezik alternatíva. A hivatalos propaganda az amúgy is rossz gazdasági helyzetről a valóságosnál is súlyosabb képet festett avégből, hogy Iliescuról és Romanról azt a benyomást kelthessék: ők az egyedüli vezetők, akik képesek átfogó stratégiát kimunkálni talpra állítása érdekében.

Látva, hogy a régi kommunista hatalmasságok (Ceausescu legközelebbi segédjeit leszámítva) még mindig szabadlábon vannak, sőt, hivatalokban ülnek, a fölháborodott ellenzékiek a decemberi fölkelés elárulásáról kezdtek beszélni, és egy „második forradalom” szükségességét kezdték mind erőteljesebben hangoztatni. A traumatizált és rosszul informált lakosság számára azonban az ellenzéki szóvivők legtöbbje ismeretlen arc volt egy elfeledett korszakból. A legszervezettebb csoportok – így a Nemzeti Parasztpárt és a Nemzeti Liberálisok – új életre keltett pártok voltak a kommunizmus előtti korszakból, azonban üzeneteik jobbára süket fülekre találtak az 1945 óta radikálisan megváltozott Romániában, és kevés volt az erejük ahhoz, hogy elejét vegyék a Nemzeti Megmentési Front 1990-es elsöprő győzelmének.

A választások közeledtének hónapjaiban a rendszer kettős játékba fogott: ugyanazok a hatóságok, amelyek januárban feloszlatták az RKP-t, ugyanabban a hónapban habozás nélkül vezényeltek ki rendőrosztagokat és a párt által mozgósított munkásokat Bukarestben a tömeges kommunistaellenes tiltakozásokkal való leszámolásra. Márciusban, amikor véres etnikai összecsapások törtek ki az erdélyi Marosvásárhelyen, a Nemzeti Megmentési Front szóvivői a soviniszta indulatok továbbszításába fogtak, és a magyar irredentizmus rémével ijesztgették a közvéleményt. A Nemzeti Megmentési Front ugyanazt visszhangozta, mint a Vatra Romaneasca, ez a „gyomorból” ultranacionalista „kulturális” mozgalom, melynek politikai nyúlványa a Román Nemzeti Egység Pártja.

A marosvásárhelyi zavargások szolgáltattak ürügyet az úgynevezett Román Tájékoztatási Szolgálat megalakításához, amely a Securitate „átneveletlen” káderei számára szolgál intézményi álcául. E mögé az áttetsző lepel mögé húzódva a titkosrendőrség késlekedés nélkül látott hozzá, hogy összeesküvéseket szervezzen, és provokációkat hajtson végre a demokratikus mozgalmak és pártok ellen. Sötét terveit előmozdítandó a Román Tájékoztatási Szolgálat bűnrészességet vállalt két ocsmány politikai magazin, a „Romania Mare” és az „Európa” megjelentetésében és terjesztésében. Az előbbi, amelyik 1990 tavaszán indult útjára Petre Roman áldásával, egy zabolátlanul antiszemita, magyarellenes és disszidensgyűlölő hetilap, amit egyrészt az a Corneliu Vadim Tudor szerkeszt, aki korábban Ceausescu személyi kultuszának volt a főépítésze, másrészt az az Eugen Barbu, aki nemrég még az RKP Központi Bizottságának a tagjaként tündökölt.[3] Az „Európa”, amelyik ugyancsak hetenként jelenik meg, éppúgy uszító hangnemével igyekszik kelendővé tenni magát, mint a „Romania Mare”, esetleg azzal a különbséggel, hogy rágalmait egyrészt a Ceausescu-éra iránti nosztalgia színezi, másrészt minden adandó alkalmat megragad, hogy a piacgazdaságon alapuló gazdasági reformelképzeléseket mint Nyugatról begyűrűzött torzulmányokat járassa le.

A román kivételesség


A marosvásárhelyi epizód mellett a Ceausescu utáni éra első, konfrontációs szakaszának legjelentősebb eseményei a következők voltak: 1. a maratoni Egyetem téri ülősztrájk 1990 áprilisától júniusáig; 2. a Front május 21-i választási győzelme, amely tovább erősítette az egykori kommunisták hatalmát; és végül 3. azok a rendszer vezényelte rohamok a demokráciáért tüntetők ellen, amelyeket júniusban követtek el a Zsil völgyéből Bukarestbe szállított szénbányászok. E fordulatokban bővelkedő tavasz idején a Front azzal, hogy az autonóm polgári cselekvés gyökereire mért csapást, és azzal, hogy olyannyira összekuszálta a kicselezett ellenzék sorait, hogy hónapokba tellett az újrarendezés, egyértelműen megmutatta, el van tökélve rá, hogy tartós hegemóniát szerezzen.

Ezek az események rendezték be a színpadot az elmúlt két év, egy olyan időszak számára, amelyben Románia úgy-ahogy megőrizte büszkén viselt kivételességét: összevetve az egykori szovjet tömb egyéb országaival, Románia abban kivétel, hogy a helyzetét megőrzött kommunista bürokrácia itt tartja magát a legerősebben, itt a leggyöngébbek a demokratikus pártok és mozgalmak, itt létezik egyedül egy közvetlen elnöki ellenőrzésnek alárendelt ultranacionalista politikai titkosszolgálat, és végül, az államilag ellenőrzött televízióhálózat itt engedelmeskedik a legszolgaiabban a felsőbb hatalmi elvárásoknak. Az ország gyakorlatilag semmilyen szinten nem szakított – kivéve a retorikát – a tekintélyelvű irányítási módszerekkel. Akármilyen mércét veszünk alapul – legyen az a civil társadalom fejlettsége, a törvényesség érvényesülésének ereje vagy a lakosság szociális biztonságérzetének foka, a magántulajdont illető jogok tiszteletben tartása és ennek a beivódottsága –, az utóbbi néhány esztendő román történelme az az időszak, amelyben a demokratikus forradalom kisiklott.[4] Az ország poszttotalitárius politikai kerete olyan Patyomkin-homlokzattá vált, amely mögött meghúzódva a régi „nómenklatúra” és szövetségesei azon dolgoznak, hogy meghosszabbítsák hatalombirtoklásuk idejét.

Mindamellett bármennyire balvégzetű kivétel is Románia egyik értelemben, egy másik, általánosabb értelemben nem különbözik a többi posztkommunista országtól, és betegségei voltaképp csak fölnagyított változatai azoknak a működési zavaroknak, amelyek a régió egészét jellemzik. Hiszen az egész posztszovjet világ zaklatottan habzik a populista autoritarianizmus, az etnocentrizmus, az antiszemitizmus egyre erősödő megnyilvánulásaitól, a „régi szép idők” iránti nosztalgiázástól, a piacgazdasággal szembeni bizalmatlanságtól stb.[5] Ráadásul néhány fronton Románia azért figyelmet érdemlő haladásról is bizonyságot tett. Még ha egyelőre embrionális állapotban is, de létezik egy igazi többpártrendszer. Ezzel párhuzamosan kifejlődőben van egy új, heterogén politikusi osztály, melynek tagjai között éppúgy föllelhetők értelmiségiek és újgazdag üzletemberek, mint az egykori kommunista funkcionáriusok. A nyomtatott médiumok dinamikusak és sokszínűek. De ami a legfontosabb, a rettegés önmagát örökkön újratermelő kultúrájának mindenható hatalma szertefoszlott. Jóllehet a titkosrendőrség természetesen még mindig képes rossz fát tenni a tűzre, de ma már elegendő független hang is szóhoz tud jutni az országban ahhoz, hogy visszakozásra kényszerítsen minden, a hivatalos terror összállami politikájának visszaállítására irányuló kísérletet. A félelem ma kevesebb gondot okoz, mint a mindenre kiterjedő közöny, amely abból fakad, hogy az embereken elhatalmasodott a kiábrándultság dédelgetett reményeik valóra válásának elmaradása miatt, és általában is kimerültek pszichológiailag.

A mélyből fakadó közlelkesedés kitörésének ritka pillanatát jelentette 1992 húsvétja, amikor a száműzetésben élő Mihály király hazalátogatása tömegméretű érdeklődést lobbantott föl országszerte. Míg egyeseket az alkotmányos monarchia ideája hozott lázba, mert ennek balzsamával vélték orvosolhatónak az agyonsebzett Románia politikai testét, azok többsége, akik a király üdvözlésére az utcákra kivonultak, egyre inkább attól érezte magát indíttatva, hogy ily módon is kinyilvánítsa elégedetlenségét a Front korrupt és hozzá nem értő kormányzásával, tehát igazából nem a monarchia intézményének visszaállítása motiválta. A románok többsége 1991-ben a köztársasági kormányzati formára szavazott ugyan, de ennek dacára 1992-ben a királyban a nemzeti egységnek azt a jelképes megszemélyesítőjét látta, aki fölötte áll a pártoskodásnak és a hivatallal való visszaélésnek. Ahogy egy demokrata beállítottságú aktivista, Gabriel Liiceanu filozófus megfogalmazta, a király látogatása volt életében az első olyan alkalom, amikor módja nyílt rá, hogy „szeretetet tudjon érezni egy politikai személyiség iránt”.

A koalíciós politika

A bányászok 1990. júniusi bukaresti randalírozását követő erőteljes nemzetközi fölháborodás megakadályozta Iliescut és Romant abban, hogy további erőszak-intézkedéseket vezessenek be az országban az épp csak bimbódzani kezdő civil társadalom ellen. A disszidens értelmiségiek és a szakszervezeti aktivisták egy része még az év őszén megalakította a Polgári Szövetséget, amely egyfajta gyűjtőtömörülése volt több demokratikus polgárjogi mozgalomnak. A következő esztendő nyarán a Szövetség politikailag legaktívabb elemei, soraikban olyan kiemelkedő értelmiségiekkel, mint Nicolae Manolescu, Alexandra Popovici, Dan Grigore, Stelian Tanase és Vasile Popovici, ugyanezen a néven egy autonóm politikai párt megalakítására szánták el magukat. Ez a párt később kapcsolatba lépett a Nemzeti Liberálisokkal, a kereszténydemokratákkal egyesült Nemzeti Parasztpárttal, az Egyetemközi Szolidaritás Mozgalommal, a Volt Politikai Foglyok Egyesülésével és más csoportokkal, ami végső soron a Demokratikus Konvenció megteremtéséhez vezetett.

Eközben a repedések a Front Iliescu és Roman vezette frakciói között egyre mélyültek, és a nyilvánosság előtt is mind láthatóbbakká váltak. A hatvanéves, Moszkvában tanult Iliescu támogatói, köztük Virgil Magureanuval, a titkosrendőrség főnökével, rossz szemmel nézték Roman „caudillo”-szerű viselkedését, és attól féltek, hogy a negyvennégy esztendős becsvágyó politikus az első adandó alkalommal szembefordul addigi pártfogójával. A Ceausescu bukását követő első mámorító napokban a Franciaországban diplomázott Roman, az RKP régi elitje egyik tagjának csemetéje, jóval nagyobb presztízsnek örvendett külföldön, mint Iliescu. Tiszteletbeli vendégként megjárván Párizst, Bécset és Madridot, Roman rájött a hatalom ízére, és semmi okot nem látott arra, hogy továbbra is alárendelt szerepet játsszon Iliescuval szemben. A gazdasági reform üteme és más kérdések miatti összecsapásaik lassan melegedő konfliktushoz vezettek kettejük között, amely 1991 szeptemberében jutott el a forrpontig, amikor az Iliescu-párti erők Bukarestbe rendelték a bányászokat, és Roman leköszönését követeltették velük. A két tábor ezután egyre keserűbben vádaskodott egymás ellen. Roman például odáig ment el, hogy maga is elkezdte visszhangozni azt az ellenzék által sokszor Iliescu fejére olvasott vádat, mely szerint Iliescu gondolkodásmódja megmásíthatatlanul kommunista, és hogy Magureanuval és a Román Tájékoztatási Szolgálattal irányíttatja az országot.

Roman a miniszterelnökségről végül is lemondott ugyan, de megtartotta a Nemzeti Megmentési Front elnöki posztját. Ám sok haszna ebből sem származott, mert Iliescu a hiperaktivizálódott titkosrendőrség segédletével életre hívta a szakadár „Demokratikus” Nemzeti Megmentési Frontot egy ismeretlen fizikaprofesszor, Oliviu Gherman névleges vezetése alatt. Hangzatos titulusa ellenére az új mozgalmat irányító egyedüli alapelv az elnök iránti lojalitás volt.

A nyilvánvalóan monolit struktúrájú Front kettészakadásával és a Demokratikus Konvenció megalakulásával 1991–92 telén a demokratizálódás esélyei ragyogóaknak tűntek. Csakhogy a Demokratikus Konvenció strukturális gyengeségekben szenvedett, ami hamar le is lepleződött. A legalapvetőbb problémát az jelentette, hogy a Konvenció negatív szövetség volt, s jóval inkább az csirizelte együvé, hogy tagjai kivel-mivel álltak szemben, mintsem az, hogy milyen közös célok elérése mozgatta őket. Abban teljes volt közöttük az egyetértés, hogy országukat meg kell szabadítani a kommunizmus még megmaradt roncsaitól, ám ezen túlmenően a célok megjelölésében vagy legalább a politizálás stílusában nem volt közöttük összhang. A modernizálás és a megújulás mellett elkötelezett Polgári Egyesülés Párt leginkább a fiatalabb, döntően a városokban élő értelmiségiekre és technokratákra gyakorolt vonzerőt; a Kereszténydemokrata Parasztpárt ezzel szemben elsősorban egy vallásos szellemű közösségi tradicionalizmusra fektette a hangsúlyt. A liberálisok, talán azért, mert ráéreztek, hogy a Polgári Szövetség ellopta dörgedelmeiket és szavazóikat, különc módon kezdtek viselkedni, aztán végül is teljesen szakítottak a Konvencióval. Az olyan kisebb csoportok, mint a Volt Politikai Foglyok Egyesülete, bizonyos partikuláris célokat toltak minden egyéb elé (e tömörülés esetében ez az igazságszolgáltatás mindazok számára, akik egykor emberjogi visszaéléseknek voltak áldozatai), s ezek, bármennyire megérdemlik is az érdeklődést, alkalmasak voltak arra, hogy elvonják a figyelmet valaminő átfogó pozitív platform kialakításától.

Ebben a zűrzavaros helyzetben arra lett volna a legnagyobb szükség, hogy színre lépjen egy olyan erőskezű, szuggesztív személyiség, aki képes rendet és koherenciát vinni a koalíciós politika alaptermészetéhez hozzá tartozó disszonanciába. A Demokratikus Konvenció balszerencséjére ilyen személyiség nem bukkant föl soraiban. Ami a Konvenciónak ehelyett osztályrészül jutott, az egy hosszan elnyúló helyezkedési periódus volt Nicolae Manolescunak, a Polgári Szövetség Párt elnökének, Ion Ratiunak, a Parasztpárt vezetőjének, és a liberális Radu Campeanunak a részvételével, akik az egyesült ellenzék elnökjelöltségéért vívtak egymás ellen harcot. 1992 júniusában, zárt ajtók mögötti alkudozások eredményeként, végül is megszületett a megegyezés: az őszi választásokon a náluk kevésbé ismert, ám az ellenzék beltusakodásaitól magát távol tartó Constantinescu lett az, akit a Demokratikus Konvenció Iliescu ellenében saját elnökjelöltjeként indított.

Ezzel egy időben Gheorghe Funar Román Nemzeti Egységpártja, valamint Corneliu Vadim Tudor Romania Mare Pártja összeállt a Szocialista Munkapárt nevű csoportosulással, az RKP voltaképpeni utódjával, melynek élén az az Ilie Verdet áll, aki a Ceausescu-éra alatt miniszterelnök volt, hogy egymással frigyre lépve hárman közösen alakítsák meg a Nemzeti Formációt. Baljóslatú módon a keserűségnek ez a kommunista-nacionalista koalíciója rokonszenvet ébresztett Iliescu „Demokratikus” Nemzeti Megmentési Frontjában, annak ellenére, hogy a koalíció tagjairól köztudott volt, hogy rutinszerűen rágalmazzák a demokráciapárti politikusokat, és elleneznek minden elmozdulást a szabad piac és a pluralista politika irányába. Ezzel viszont megint csak ott vagyunk, hogy mindaz, amit a vörösök és a barnaingesek mondanak, csupán az elnök saját antikapitalista, értelmiség- és Nyugat-ellenes retorikáját visszhangozza. Így fest tehát működés közben az úgynevezett Bukarest-szindróma: a kommunisták és a fasiszták egy zászló alatt sorakoznak föl a liberális demokrácia elleni harcukban, evégből finnyáskodás nélkül készek bevetni minden számukra hozzáférhető fegyvert, így az olyan alpárian mocskolódó handabandázást is, ami az embernek óhatatlanul Julius Streicher „Der Stürmer”-ének hangvételét juttatja az eszébe.

Románia politikai kultúrája

Jóllehet a demokratikus parlamentarizmus politikai kultúrája Romániában nem eresztett olyan mély gyökereket, mint például a közeli cseh vagy szlovák területeken, de a két világháború közötti időszak nagyobbik részében az országnak megadattak egy működő parlamentáris rendszer előnyei. És ezen a tényen az sem változtat, hogy mindennaposak voltak a politikai merényletek, és jelen voltak olyan erőszakosan antidemokratikus pártok és mozgalmak is, mint a fasiszta Vasgárda a jobboldalon és a Román Kommunista Párt a baloldalon. A parlamentáris demokrácia intézményrendszere az összes ellene ható erő ellenére nem csorbult különösebben egészen 1938-ig, amikor II. Károly király túllépett az alkotmányos monarchia keretein, és királyi diktatúrát vezetett be azzal az ürüggyel, hogy csak ezáltal oldható meg az egyre erősödő pronáci szélsőséges csoportok féken tartása.

Az igazi gondot ma tehát nem az jelenti, hogy Romániában nincsenek történelmi előzményei a parlamentáris demokráciának, ugyanis egyértelműen vannak. A probléma inkább abból fakad, hogy ezeket a történelmi előzményeket az elmúlt évtizedek folyamán olyan ügyesen sikerült a kommunista hazugságokkal és az ideológiai manipulációval eltemetni az emberek tudatában, hogy ők vagy úgyszólván a létezéséről sem tudnak, vagy ha tudnak is valamit, a lényegét nem értik.[6] Az alatt az ötvenhárom év alatt (1937–1990), amikor semmi olyasmi nem történt Romániában, ami akár csak hasonlított volna a demokratikus választásokra, több nemzedék nőtt föl a történelmi amnézia állapotában, a tömeges politikai részvétel valóban szabad módozatainak megtapasztalása nélkül. Ha ehhez még azt is hozzávesszük, hogy Ceausescu imádta a népi részvétel látszatát keltő megrendezett rituálékat (ez a kedvtelése akkor sült el visszafelé, amikor a tömeg Bukarestben 1989. december 21-én a tévékamerák előtt elkezdte lehurrogni az ettől nyilván megdöbbent diktátort), így nem csoda, ha a népi részvétel eszméje hitelét vesztette igen sok romániai polgár szemében.

Sajnálatos módon az 1990-ben megválasztott parlament tanácskozásainak minősége nagy valószínűséggel még tovább rontotta az amúgy sem rózsás helyzetet. A tartalmatlan szavalás, az ellenfél lapos sztereotípiákkal való illetése, valamint gyalázása és az olcsó pózolás, melynek a nagyközönség a Szenátusban és a Képviselőházban tanúja lehetett az elmúlt néhány évben, szintén csak azt segítette elő, hogy a polgárokban akuttá váljék a kételkedés a tekintetben, hogy a megválasztott törvényhozás – sőt, akár a törvényes kormány – a korábbiakhoz képest bármi többletértéket képvisel. Ez az egyre szélesebb körben terjedő elbizonytalanodás, s egyáltalán, a hatóságok és a törvényesség iránti kvázi-anarchisztikus attitűd az, amivel kapcsolatban Ralph Dahrendorf a közelmúltban arra intett, hogy amennyiben ez a pszichológiai beállítottság tömeges méreteket ölt, kedvező táptalaja lehet a posztkommunista fasizmus szárba szökkenésének. Amint kifejtette, nagy veszélyeket rejt magában, „ha kombinálódik egymással egy olyan nosztalgikus közösségi ideológia, amelyik merev határokat von azok köré, akik belül és akik kívül vannak, és ha ismét politikai monopóliumhelyzetbe hoznak egy embert vagy egy »mozgalmat«, amely nagyobb súlyt helyez a szervezettségre és a bármikor mozgósítható készenlétre, mint a választási szabadságra”.[7]

Túl azon, hogy a románok emlékezetében teljesen elhomályosultak az ország múltjának demokratikus történelmi tapasztalatai, nem sikerült szembenézniük a fasizmus és a kommunizmus átkos örökségével sem. A történészek és az újságírók, tisztelet a kisszámú kivételnek, hajlamosak alábecsülni azoknak az atrocitásoknak nyomasztó jelentőségét, amelyek Ion Antonescu marsall diktatúrája alatt a második világháború idején történtek meg. Ez a körülmény hozzájárult egy olyan politikai légkör kialakulásához, melyben újólag a legváltozatosabb módokon tört felszínre a kivételesség ideológiája. A nacionalizmus a kommunista uralom alatt igazán sosem veszítette el jelentőségét, mivel az RKP, amely 1945 után szovjet támogatással ragadta magához a hatalmat, a nacionalizmusban lelte föl azt a csalit, ami erőt és legitimációt kölcsönöz neki, miután a hatvanas évek elején és közepén félig-meddig szakított a Kremllel. Ma a nacionalizmus mind mérsékelten romantikus, mind radikálisan rasszista formájában új reneszánszát éli, amiben nagy szerepet játszik, hogy újjáéledését tevékenyen bátorítja az Iliescu-rendszer is.

A Nemzeti Megmentési Front kormánya hasonló legitimációs problémákkal viaskodik, mint amelyek korábban az RKP-nak okoztak folyamatosan főfájást: ahogy a Moszkva kreálta utóbbinak, úgy a kommunista-bürokratikus szekértáborban született mostaninak kínkeservek árán kell bizonyítania, hogy autentikusan „román”, és evégből kétségbevonhatatlanul nacionalista erényeket fitogtat. Ámde sok román liberális értelmiségi megdöbbenésére a nacionalizmus önálló élettel bíró erőnek bizonyult, és nem csupán Ceausescu vagy Iliescu propagandája termékének. Az a tény, hogy olyan széles körben megvetett politikusok, mint Corneliu Vadim Tudor, Eugen Barbu vagy Ceausescu egykori udvari költője, Adrian Paunescu a ’89-es fordulat után vissza tudtak térni a politika színpadára, nem magyarázható egyszerűen azzal, hogy az embereket fölülről manipulálták: ellenkezőleg, az utca embere teljesen szabadon adta le rájuk voksát. 1992 szeptemberében, nem egészen három évvel azután, hogy a tömeg végigzavarta Bukarest utcáin, Paunescu a Szocialista Munkapárt listáján indulva már bekerült a Szenátusba. Még ennél is zavarbaejtőbb, hogy az újonnan megválasztott Nemzeti Formáció-párti képviselők között Ion Hortopan tábornokot is ott találjuk, holott ő volt az a tiszt, aki 1989. december 22-én kiadta a tűzparancsot csapatainak a Ceausescu-ellenes bukaresti tüntetőkkel szemben.

Romániában, mint máshol is, a szélsőséges nacionalizmus az egyéni és kollektív önbizalomhiány túlkompenzálásának módszereként jelentkezik. A másokkal és a mások szokásaival szembeni sovinizmus általában a saját értékekkel és erényekkel kapcsolatos tudat alatti kételyekről árulkodik. Ráadásul ezen az általános kompenzációs funkción túl a nacionalizmus arra is alkalmas eszköz, hogy kitöltse azt a vákuumot, amit a diszkreditálódott kommunista ideológia hagyott maga után; bűnbakokat kínál a gyötrelem, a frusztráció és a kulturális kétségbeesés idején; kiutat ígér a szabadsággal együtt járó terhek és ezek legfontosabb következménye, a személyes felelősségvállalás követelménye alól; és egyben olyan eszközöket csillant föl, amelyek alkalmazása révén lehetőség nyílik az egyéni és a közösségi önidentifikálásra egy olyan szövegkörnyezetben is, ahol még satnyák a polgári beidegzettségek és intézmények.

A parlamenti patt

Az 1992. őszi választások elemzőit meglepetésként érte a kommunista-ultranacionalista erők újjáéledése és a demokraták viszonylag gyönge teljesítménye. Ennek okait mindkét táborban keresni kell. Iliescu, egyebek mellett, bizonnyal már eleve hatalmas előnnyel indult, mivel maga mögött tudhatta a mindenütt jelen lévő és még mindig félelmet keltő titkosrendőrséget, amihez ráadásként járult hozzá, hogy értette a módját, miként lehet leegyszerűsített, könnyen emészthető kinyilatkoztatásokat eladni, amelyek főleg az elmaradottabb térségekben (különösen a vidéken) élő szavazókra gyakoroltak nagy hatást, akik kétségbeesetten epekednek a társadalmi stabilitás és a gazdasági felemelkedés iránt.

Másfelől a demokratikus ellenzéket megtévesztette saját, legszenvedélyesebb támogatóinak lelkesedése, és emiatt félreértelmezték a „hallgatag többség” valós hangulatát. Az ellenzéki vezetők egyaránt túlbecsülték az új intézményekkel szemben táplált elégedetlenség mélységét és elterjedtségét, és alábecsülték az 1989 előtti „rend és stabilitás” iránti nosztalgia erejét, azt a kimondatlan vágyat, amely egy új, erős embertől reméli az ország helyzetének jobbra fordulását. A Demokratikus Konvenció olyannyira extázisba esett az 1992. februári helyhatósági választásokon elért jó eredménye miatt, hogy szem elől tévesztette a helyhatósági és az országos választások közötti különbséget. A helyhatósági helyekért folytatott versengésben kivívott sikereitől eltelve a Demokratikus Konvenció fölfokozott reményeket táplált az elnöki poszt megszerzésére, s eközben figyelme elsiklott afölött, hogy mennyire létfontosságú a szolid többség megszerzése az új parlamentben.

Mivel a közvélemény-kutatások szoros elnöki választási küzdelmet jósoltak, Iliescu azok számára szabta át kampányának populista vezérmotívumait, akik leginkább aggódtak a piaci reform hatásai miatt. Vagyis a kis vidéki városok ipari munkásai és a falvak parasztjai számára. Constantinescu eközben a nagyvárosokra összpontosított, amelyek a Demokratikus Konvencióra adott szavazatok fő forrásai voltak az előző februári választásokon. Nem nagy meglepetés, hogy a parlamenti eredmények regionális és szociodemográfiai választóvonalak mentén bekövetkezett hasadásra mutattak rá: míg Iliescu és támogatói az egyenlőtlenül modernizálódott déli és keleti országrészben jutottak többséghez, Constantinescu és a Demokratikus Konvenció jelöltjei a fejlettebb nyugati területeken arattak diadalt. Miközben a nagyvárosok a Demokratikus Konvenció mögé sorakoztak föl, a mezőgazdasági vidékek vagy Iliescura voksoltak, vagy az olyan ultranacionalista pártokra, amilyen a Romania Mare vagy annak a Funarnak a Román Nemzeti Egység Pártja, aki az etnikailag vegyes lakosságú Kolozsvár polgármestereként magyarellenes retorikájával tette hírhedtté magát, és az elnökválasztás első fordulójában 11 százalékot szerzett. Vadim Tudor, Ceausescu egykori csicskása nem érte be annyival, hogy pártja bekerült a parlamentbe, hanem azzal a követeléssel állt elő, hogy a belügyi és a kulturális miniszteri tárcát a Romania Mare országgyűlési képviselői kapják, és fölszólította a parlamentet, hogy állítson föl egy országgyűlési bizottságot a „románellenes tevékenységek” kivizsgálására.

A parlamentben jelenleg uralkodó helyzet egy szóval jellemezhető, mégpedig azzal, hogy „patt”. A Demokratikus Konvenciónak a Képviselőházban jelenleg csupán 24 százaléknyi helye van (és 32 százalék akkor, ha ideszámítjuk a Konvencióval szövetségben álló magyar etnikai pártot, a Romániai Magyarok Demokratikus Szövetségét is), tehát nem tud többségi kormányt alakítani. Iliescu elnök Románia jövőjére hivatkozva nagykoalícióra szólított fel saját Demokratikus Nemzeti Megmentési Frontja (ez utóbbié a parlamenti székek 34 százaléka) és az ellenzék között, de csekély a valószínűsége egy efféle koalíció létrejövetelének, és ha egy ilyen fordulat be is következne, ez a nagykoalíció aligha húzná sokáig: ehhez túl nagyok ma a különbségek a Demokratikus Konvenció és a Demokratikus Nemzeti Megmentési Front között az olyan kulcsfontosságú kérdésekben, mint a gazdaság reformjának irama, a privatizáció, a titkosrendőrség jövőbeli szerepe és így tovább. A novemberben kinevezett kisebbségi kormány, élén Nicolae Vacaroiu közgazdásszal, a válsághelyzet meghosszabbításánál többre nem nagyon képes: a Demokratikus Nemzeti Egységfront középszerű igavonóiból áll, és aligha képes többre, mint a mostani robbanásveszélyes status quo fönntartására.
Kormányzó koalíciójának feltöltése érdekében Iliescu megpróbálkozhat az ultranacionalista pártok bevonásával, amelyek az alsóházban a mandátumok nagyjából tizenhét százalékával rendelkeznek. Ez viszont azzal a következménnyel járhat, hogy Románia nemzetközileg még jobban elszigetelődik, Erdélyben tovább fokozódnak az etnikai feszültségek, és a hatalom aggasztó közelségébe kerülnek a sztálinoid fasizmus legmérgezőbb és legreakciósabb erői. Ez annyit jelentene, hogy végül is a nacionalizmus és az etnikai paranoia Ceausescu-féle politikája aratna diadalt. Ha számításba vesszük, hogy a nacionalista retorika a szomszédos Magyarországon kormányon lévő Magyar Demokrata Fórum berkeiben is egyre erőteljesebben hallatja a hangját, és hogy általában az egész régióban gyúveszélyesen fortyogó helyzet uralkodik, akkor még több joggal mondhatjuk, hogy az autoriter nacionalista restauráció lehetősége – ezt neveztük mi „Bukarest-szindrómának” – olyan veszélyként veendő számításba, amely komolyan fenyegeti Délkelet-Európa békéjét és stabilitását.

Mi a teendő ebben a helyzetben? Először is, valamiképp rá kell ébreszteni Iliescut, hogy amennyiben a sztálinoid fasisztákat bebocsátja kormányába, Romániát ezzel a nemzetek páriáinak sorába taszítja. Másodszor, meg kell őt győzni, hogy országát jelenlegi szorult helyzetéből egyedül azzal menekítheti ki, ha „társbérlet” jön létre a Demokratikus Nemzeti Megmentési Front és a Demokratikus Konvenció között. Egy optimista forgatókönyv szerint az elnök a Konvenciót kérné fel arra, hogy alakítson kormányt Petre Roman viszonylag reformista Nemzeti Megmentési Frontjával (amely a mandátumoknak csaknem tizenhárom százalékával rendelkezik), és utasítaná saját támogatóit a parlamentben, hogy ne akadályozzák szükségtelenül e kormánynak a változásra irányuló erőfeszítéseit.[8] Más szóval, a Bukarest-szindróma csak abban az esetben gyógyítható, ha Iliescu a lengyel Jaruzelski tábornok nyomdokaiba lép, és ahogy az utóbbi 1989 nyarán tette, ő is esélyt ad az ellenzéknek a kormányalakításra. Ha egy ilyen fordulat nem következik be, Románia demokratizálódásának kilátásai még sötétebbek, mint amilyenek az 1992-es választások előtt voltak.

(Fordította: Könczöl Csaba)



Jegyzetek

[1] . J. L. Talmon: The Origins of Totalitarian Democracy (New York, Praeger, 1960, 6.)

[2] . Lásd a Marian Munteanuval készített riportot a Flacara című bukaresti lap 1992. szeptember 8-i számában. Munteanu nézeteinek értékelését és a két háború közötti szélsőjobboldali mozgalmakhoz való viszonyát lásd Michael Shafir, „The Movement for Romania: A Party of »Radical Return«, RFE/RL Research Reports, 1992. július 17., 16–21.

[3] . A Barbu–Vadim-csoport Ceausescu ideológiai rendszerében elfoglalt helyéről lásd Katherine Verdery, National Ideology Under State Socialism: Identity and Cultural Politics in Ceausescu’s Romania (Berkeley, University of California Press, 1991).

[4] . A következő négy kritérium alkalmazható hasznosan annak eldöntésére, hogy mekkora utat tett meg (vagy nem tett meg) Románia a pluralizmus felé: 1. A civil társadalom, beleértve a független médiumok hatékony és akadálymentes működése. 2. Szabad, korrekt és rendszeres választások megtartása, amelyekben legalább két, ideológiailag különböző párt verseng. 3. A törvény pártatlan uralma, minden polgár törvény előtti egyenlősége, amelyet független bíráskodás, az új törvényekről folytatott nyilvános vita stb. biztosít. 4. A tulajdonjog állandósulása egy piacgazdaságra támaszkodó társadalomban. A demokratikus változások értékeléséhez szolgáló kritériumokról bővebben ír S. Frederick Starr, Prospects for Stable Democracy in Russia (The Mershon Center, Ohio State University, 1992, 6.).

[5] . A sértődött, erősen autoritárius mozgalmaknak a posztkommunista világban való újramegjelenéséről lásd Ken Jowitt, The New World Disorder: The Leninist Extinction (Berkeley, University of California Press, 1992). A téma rövidebb feldolgozása ugyan a szerző korábbi esszéje, „After Leninism: The New World Diusorder”, Journal of Democracy 2 (Winter 1991), 11–20. A populizmus, a konzervativizmus és a politikai szélsőségesség viszonyának átfogó elemzésére egy másik kelet-európai országban (Magyarországon), lásd Andrew Arato, „Revolution, Restoration and Legitimation: Ideological Problems of the Transition from State Socialism” (A Nationalism and Civil Society in Eastern Europe című konferencián előadott dolgozat, Univeristy of Michigan Institute for the Humanities, 1992. október 29–30.).

[6] . Románia történelmének legjobb rövid összefoglalása: Vlad Georgescu, The Romanians: A History (Columbus, Ohio State University Press, 1991).

[7] . Ralf Dahrendorf: Reflections ont he Revolution in Europe (New York, Random House, 1990, 111.).

[8] . Petre Roman szerepe tényleg nagyon jelentős. Egyrészt a mandátumok miatt, amelyet pártja megszerzett a választásokon, másrészt pedig azért, mert sikerült magát a parlament katonai és nemzetbiztonsági állandó bizottsága elnökének kineveztetnie. Ez olyan pozíció, amelyet egészen biztosan Magureanu befolyásának korlátozására fog használni.

• Journal of Democracy