Quentin L. Quade

Nyomtatóbarát változat

Arendt Lijphart Az új demokráciák alkotmányos válaszútjai című cikkében azt a célt tűzi maga elé, hogy leírjon és értékeljen néhányat az új demokráciák számára elérhető elsődleges fontosságú intézményi alternatívák közül. Lijphart tisztában van azzal, hogy a választási rendszer megválasztása különösen fontos, mivel ez a választás alighanem el fogja dönteni, hogy sok vagy kevés párt verseng-e majd egymással, és hogy ennek eredményeként koalíciós vagy egypárti kormányzat jön-e létre. Tudja azt is, hogy amennyiben egyszer már megszületett erről a döntés, a választási rendszert egykönnyen nem lehet megváltoztatni. Lijphart az arányos képviseletet helyesli, szívesen látja, ha a pártok szaporodnak, és sokra tartja a koalíciókat. Én nyilvánosan egy ellentétes álláspontot védelmezek. Azt szorgalmazom, hogy többségi szavazás döntsön a törvényhozásba egy képviselőt küldő körzetekben, abban a reményben és várakozásban, hogy ez növelni fogja a kétpárti rendszer esélyeit, úgy vélvén, hogy eredményként ez kecsegtet leginkább az általam üdvösebbnek tartott egypárti kormány megalakíthatóságával.[1]

Hogyan lehetséges, hogy két demokrata, akiknek annyira hasonlóak a kiindulópontjai, mint Lijpharté meg az enyém, ilyen szögesen ellentétes gyakorlati javaslatokkal állnak elő az újonnan színre lépő demokráciák számára? A magyarázat kulcsa, hogy – akárcsak egy ingatlanvásárlás esetében – előzetesen szemrevételezni kell a telket. Még egy olyan futólagos és csak egyes kiragadott pontokra kiterjedő vizsgálódás is, amilyen a továbbiakban következik, szemléletesen fogja érzékeltetni, kettőnk ajánlatai miért különböznek egymástól ennyire élesen, és mi okból gondolom én úgy, hogy Lijphart álláspontja igencsak megkérdőjelezhető, mi több, utópisztikus alapokon nyugszik.

Az arányos képviseleti rendszer híveinek jellegzetesen visszatérő érvelése, hogy ez a rendszer „tisztességesebb” és „igazságosabb”. Lijphart az állítja tanulmányában, hogy az arányos képviselet „konszenzusos” politizálást eredményez, elősegíti a „megbékélést és a kompromisszumkötést”, és reprezentatívabb”, mint a többségi szavazás. Ám valójában minden egyes szép szó, amely az arányos képviseleti rendszerről elhangzik, felvet egy kérdést, és felhívás arra, hogy filozófiailag okoljuk meg – ami ritkán történik meg –, mit is jelent a „tisztességes”, az „igazságos”, a „reprezentatív” és társaik. Ilyen megokolásokkal Lijphart nem szolgál, sőt, nem is utal rájuk. Az arányos képviseleti rendszerrel kapcsolatban egyetlen dolog biztos: hajlamos a társadalmi megosztottságokat reprodukálni, és a törvényhozásban helyet találni számukra. Ez a célja, logikája és eredménye.[2]

A válasz arra a kérdésre, hogy egy rendszer, amely bátorítólag hat a pártok szaporodására, rendelkezik-e azokkal a jó tulajdonságokkal, amelyekkel hívei felruházzák – tisztességesebb-e, igazságosabb-e, reprezentatívabb-e –, állam- és demokráciaelméletünktől függ. Mi az állam célja? Vajon a demokrácia bevezetése megszünteti vagy akár csak csökkenti-e az állami ténykedés iránti hagyományos elvárásokat? Közelebbről: kisebb felelősség hárul-e a demokratikus államirányításra abban, hogy egybeforrassza a társadalom részeit, hogy egyesítse és megvédje népét, vagy hogy azonosítsa a közjót és törekedjék rá – értve a közjó alatt azokat az értékeket, amelyeket a társadalom egyetlen része sem tekint sajátjának, de amelyektől a társadalom minden egyes része függő viszonyban van? Vagy arról van szó, hogy a demokratikus politika azért van, hogy mindazt megtegye, amiért az államok vannak, de ezt új módon, felelős és számon kérhető módon tegye meg? Ha ezért van, akkor a tisztességesség, az igazságosság és reprezentativitás első próbája az állami ténykedés kiválóságának próbája. A második és nem kevésbé fontos próba a számon kérhetőség próbája lesz. De Lijphart és az arányos képviselet többi híve számára, úgy látszik, az az első kérdés, hogy mennyire sikerül a társadalom természetes megosztottságát a törvényhozásban reprodukálni, a törvényhozásba átköltöztetni. Amikor a törvényhozásban ülő nők számát azonosítja a női érdekek képviseletével, Lijphart úgy használja a „reprezentáció” terminust, mintha az reprodukciót jelentene. Kritikátlanul és hallgatólagosan támaszkodván a törvényhozási képviselet „leképzéselméletére” Lijphart úgy ír, mintha Edmund Burke nem is élt volna.

Annak bizonyítására, hogy az arányos képviseleti rendszerben rejlő hajlam a társadalmi megosztottságok reprodukálására és a pártok szaporítására valóban jó dolog, kiterjedt érvrendszerre van szükség. Ennek magyarázatot kell adnia arra, hogy miként lesz egy politikai rendszer „tisztességes”, ha nem tud ellenállni az érdekek centrifugális húzóerejének, hogyan tudja előremozdítani az általános jólétet, ha mindössze a társadalom aprócska és partikuláris aspektusait „képviseli”, és hogy egy kormány mi módon foldozódhat össze a választások utáni pártfoszlányokból suba alatti pártközi alkudozások során valaminő felelősnek és számon kérhetőnek tekinthető testületté. Az arányos képviseleti rendszer hívei csak mindezek megmagyarázata után mentesülhetnek az alól a szemrehányás alól, hogy lyukas az érvelésük.

Könnyű esetek és megalapozatlan spekulációk

Az eddigiekben arra utaltam, hogy az arányos képviseleti rendszer hívei általában, Lijphart pedig különösen, oly módon könnyítik meg a dolgukat, hogy az arányos képviseleti rendszerben rejlő, a társadalmi megosztottságok reprodukálására irányuló tendenciáról minden vizsgálódás nélkül oda szökkennek, hogy az ilyen reprodukció jó dolog. Egy másik erőmegtakarító módszer, amelyik meglehetősen szemet szúr Lijphart tanulmányában, hogy olyan könnyű esetekre hivatkozva érvel az arányos képviselet mellett, amelyek szokatlanul kedvező körülmények között fejlődtek ki.

Axiomatikus igazság, hogy azoknak a próbáknak a nehézsége, amelyeket egy politikai rendszernek ki kell állnia, arányos azoknak a prepolitikai feltételeknek a keménységével, amelyekkel szembe kell szállnia. Olyan kézenfekvő változókra utalok, mint a gazdaság egészségessége vagy betegessége, etnikai feszültség vagy harmónia, vallási megosztottság vagy egység, geopolitikai veszély vagy biztonság. Az is nyilvánvaló, hogy egy viszonylag ingatag politikai szerkezet működőképes lehet, ha az ilyen prepolitikai föltételek szempontjából kedvező széljárás uralkodik, míg egy erősebb rendszer összeroskadhat, ha szokatlanul kellemetlen prepolitikai éghajlati viszonyoknak van kitéve. Így ha valaki teljes biztonsággal tudhatná, hogy X ország soha nem szembesül mással, mint a lehető legbékésebb körülményekkel, kevés aggodalomra adna okot politikai szerkezetének erőssége. Egy ilyen idillikus környezet tág teret hagyna a tévedéseknek; még ha a kormány ingatag volna is, a társadalom természetes életereje az államot akkor is megmentené a bukástól.

Lijpharttal való nézeteltérésem nagyobbik része abból származik, hogy hajlamos az arányos képviseleti rendszert túl könnyű eseteken tesztelni. Az arányos képviselet általa felhozott „sikeres” példáit általában igen kis társadalmak produkálták. Néhányuk, mint a skandináv országok, csaknem homogének, elhanyagolható faji, etnikai és vallási feszültségekkel. Egyikük sem tapasztalt meg semmiféle súlyosabb gazdasági megrázkódtatást az alatt az idő alatt, amit Lijphart vizsgálatai befogtak. Ráadásul abban az időszakban, amelyet tanulmányozott, az általa felhozott összes pozitív példa katonailag Amerika védőszárnyai alatt élt, olyan művi és átmeneti feltételek között, amelyek megkímélték őket a hatalmi egyensúly fenntartására irányuló machinációk nyomasztó hatásaitól. Közülük többen a Marshall-tervnek is kedvezményezettjei voltak, ami a gazdasági helyreállításnak és növekedésnek példa nélkül álló korszakát indította be Nyugat-Európában.

Lijphart példatára javarészt ilyen „kedvező széljárású” eseteket tartalmaz; azok a kedvező feltételek, amelyeket élveztek, vajmi kevéssé hasonlítanak azokra a nyomasztó körülményekre, amelyekkel a küszködő új demokráciáknak kell szembenézniük. Nem vett fel a példatárba egyetlen olyan nyilvánvaló és drámai esetet sem, ahol az arányos képviseleti rendszer egyértelműen hozzájárult a kormányzati gyengeséghez és a rendszer összeomlásához. Jó példa erre a Mussolini előtti Olaszország, szétforgácsolódott pártjaival és politikai patthelyzetével. Egy másik ilyen példa a francia Negyedik Köztársaság, amelyet a gyarmati és belpolitikai problémákkal való megbirkózásra való képtelensége krónikusan megnyomorított, és végül öngyilkosságba kergetett. Végezetül ott a Weimari Köztársaság – a koalíciózás járványos, és a gyengeség állandósult volt benne –, amelynek esetén talán a legjobban lehet tesztelni az arányos képviseleti rendszer előnyeit. F. A. Hermens egyértelműen azt állapította meg, hogy az arányos képviseleti rendszer közvetlenül hozzájárult ahhoz, hogy a rendszer képtelen volt mérsékelt erőt létrehozni, és magát a szélsőséges elemektől megszabadítani.[3] Amint Herman Finer egyszer megjegyezte: az „igazságosságnak” az arányos képviseletben leledző változata – a törvényhozásban való szállásbiztosítás társadalmi töredékcsoportok számára – mind a nácizmust, mind a kommunizmust életben tartotta, és utóbb ezek elpusztították a Weimari Köztársaságot.[4] „A megbékélés és a kompromisszum” távollétével tüntetett.

Számomra furcsának tűnik, hogy az arányos képviseleti rendszer példatára csupán a napsütötte politikai feltételek kedvezményezettéit tartalmazza. Ennél is különösebbnek tűnik, hogy még csak nem is utal az arányos képviselet leggyászosabb hatásainak illusztrációira.

Azon túl, hogy jogalap nélkül tűz jó színben feltüntető jelzőket az arányos képviseletre, és hogy könnyű esetekre támaszkodik, Lijphart vállalkozásának van egy harmadik gyengesége is. Általánosan megfogalmazva arról van szó, hogy Lijphart feltételezi, hogy tud olyan dolgokat, amelyet adatai nem támasztanak alá. Például úgy képzeli, hogy Olaszország viszonylagos gazdasági sikere az elmúlt néhány évtized során, Németország nyilvánvaló sikere ugyanebben az időszakban és Britannia viszonylagos gyengesége jelentős mértékben tulajdonítható annak, hogy milyenek voltak ezen országok fő politikai intézményei. Ha ez igaz volna, akkor arra a következtetésre juthatnánk, hogy töredékpártok és gyenge, instabil koalíciók (mint Olaszországban) ugyanolyan jók vagy még jobbak, mint a többséget alkotó pártok, amelyek erős, egypárti kormányokat teremtenek meg (mint Nagy-Britanniában).

Jóllehet Lijphart azt állítja, hogy mindezt „empirikus bizonyítékok” támasztják alá, valójában efféléről szó sincs. Ehelyett az empirikus bizonyítékoknak azokra a nagyszámú és titokzatos változókra kellene felhívniuk a figyelmünket, amelyeket muszáj számításba venni, ha ilyen komplex társadalmi és gazdasági tényekről gondolkodunk. Mint korábban megjegyeztem, a szavazati rendszerekről egyedül azt tudjuk biztosan, hogy az arányos képviseleti rendszer hajlamos a pártokat szaporítani, míg a többségi képviseleti rendszer a kétpárti berendezkedésre hat bátorítólag. A koalíciókról egyedül azt tudjuk biztosan, hogy jobban ki vannak téve a stressznek, és hajlamosabbak felbomlani, mint egy egypárti többségű kormány (jól tanúsítja ezt Olaszország, ahol 1991 tavaszán bukott meg a negyvenkilencedik háború utáni kormány); és hogy annak érdekében, hogy kormányozni tudjanak, a választások után, a közvélemény látószögén kívül kell csoportosulásokat alakítaniuk (egyetlen olasz szavazópolgár se voksolt az ötvenedik kormányra). Az elvont logika – plusz az olyan eseteknek a tapasztalata, mint amilyen a weimari Németország és a Negyedik Francia Köztársaság – amellett szól, hogy a koalíciók bizonytalanabb alapot szolgáltatnak a kormányzáshoz, mint az egypárti többségek. Az ilyen többségek egyértelműen meg tudják őrizni cselekvőképességüket, még akkor is, ha közben állandóan hadakoznak és manővereznek egy olyan ellenzékkel szemben, amelyik arra tör, hogy a következő kormányt ő alakíthassa meg.

De mi van Olaszország gazdasági jó szerencséjével, Németország tagbaszakadtságával és Britannia penészvirágoskodásával? Csak akkor tulajdoníthatnánk ezeket a körülményeket politikai intézményeiknek, ha a post hoc, ergo propter hoc hibás érvelési sémáját követnénk. Az ilyen érvelés nem vesz tudomást arról a nagyszámú változóról, amelyet minden objektív elemzésnek emlékezetünkbe kell idéznie. Már említettem azoknak a külpolitikai felelősségeknek a művi mivoltát, amelyekkel Olaszország és Németország találkozott a Marshall-terv és a NATO korszakában, ugyanúgy azt a repülőstartot is, amelyhez az előbbi hozzásegítette gazdaságaikat. Azt is megjegyezném, hogy gazdasági növekedést elősegítő intézkedéseket gyenge kormányok is hozhatnak, az erős kormányoknak pedig nincs biztosításuk arra, hogy mindig a helyes döntéseket hozzák meg. Nem ésszerűtlen az állítani, hogy Németországnak a Marshall-terv utáni gazdasági ereje nagyrészt azoknak a szörnyűséges gazdasági leckéknek köszönhető, amelyeket a weimari korszaknak az arányos képviselet által okozott bénultságában vettek a németek. Bizonyos, hogy a németeknek az inflációtól való szörnyű félelme azokból a tapasztalatokból táplálkozik. Hiba lenne Németország óvatos pénzpolitikáját az ország jelenlegi módosított arányos képviseleti rendszerének tulajdonítani, amikor valójában ez az óvatosságra való hajlam abból a katasztrofális tapasztalatból származik, amit Németország az arányos képviseleti rendszerrel Hitler előtt szerzett meg.

Ugyancsak egyáltalán nem meggyőzőek azok a kísérletek, amelyek Britannia viszonylag szerény gazdasági bizonyítványát többségalakító rendszerének akarják tulajdonítani. Britannia más országokkal összehasonlítva gyengén teljesített. Ennek a gyenge teljesítménynek az oka részben nemcsak a nehéz körülményekben, hanem a rossz döntésekben is keresendő. De emilyen politikai rendszer nem nyújt arra biztosítékot, hogy működtetői csak bölcs döntéseket hoznak, és az ígéretesnek nem nevezhető körülmények hatását nem szabad alábecsülni. Végül is Britannia hanyatló állapotban ment bele a második világháborúba, és nagymértékben legyengülve került ki belőle. Nem kapta meg ugyanazt a masszív segítséget a Marshall-terv keretében, mint a többiek. Át kellett élnie hatalmas tengerentúli birodalmának gyors felbomlását. Ez a birodalom szorosan bele volt szőve gazdasága szerkezetébe. A dekolonializáció nem pusztán gazdasági alkalmazkodást követelt meg, hanem egy földcsuszamlásszerű szociálpszichológiai alkalmazkodást is. Mindezek tetejében ott van az írkérdés rendkívül ágas-bogas prepolitikai problémája.

E litánia célja az, hogy érzékeltessem: noha Britannia háború utáni gazdasági teljesítményét aligha lehet a Westminster-modell diadalának nevezni, de ezen modell kudarcának sem lehet tulajdonítani. A jobb teljesítményt nyújtó országokra gyakorolt hatások sokasága, az a fok, amellyel a gazdaság a napi politikától függetlenül működik, és azoknak a megnyomorító körülményeknek a nagy száma, amellyel Britanniának szembe kellett néznie, egyszerűen irrealisztikussá teszi, hogy főleg a brit politikai rendszert tegyük felelőssé a brit gazdaság állapotáért. Bölcs dolog szabályként felállítani: sohase spekulálj, ha meg tudsz bizonyosodni. E szabály sok implikációja közül az egyik: sohase mulassz el spekulálni, ha nem tudsz megbizonyosodni, de sohase hidd, hogy megbizonyosodtál, amikor csak spekuláltál. Azok az oksági kapcsolatok, amelyek Lijphart szerint empirikus adatokkal bizonyíthatók, közelről megnézve spekulatívnak bizonyulnak.

A többségi rendszer erényei


Lijphartnak az arányos képviselet iránti odaadása azon a feltételezésen alapszik, hogy az arányos képviselet állítólagos erényeit (reprodukáló reprezentáció, minden hangot meghallanak, konszenzus, kompromisszum stb.) állítólagos hátulütői (a szélsőségesség bátorítása, kormányzati gyengeség és instabilitás, a politikai realizmus hiánya, a szavazópolgárok általi számonkérés ellehetetlenülése stb.) nélkül is meg lehet kapni. De mind az elemzés, mind a történelem arra mutat rá, hogy ez így nem megy. Még akkor is, ha a napsütéses körülmények egy időre elviselhetővé teszik az arányos képviseletet, nem valószínű, hogy a modern tömegnemzet-államok örökre – vagy akár csak hosszú időre – ilyen boldogító körülmények között fognak létezni. Azok az emberi létben meglévő természetes centrifugális megrázkódtatások és feszültségek, amelyek az államot életre keltették, amellett szolgálnak érvül, hogy a tettrekészség érdekében többségi alapú rendszerekre van szükség. S ha a nép általi ellenőrzés igazi akar lenni, akkor a népnek látnia kell, hogy ki mit csinál, és hogy melyik oldal mit kínál, hogy megalapozott választást tudjon tenni közöttük.

A szavazás többségi rendszere arra ösztökéli a pártokat, hogy többségformáló attitűdöket vegyenek fel. A pártok hajlanak a mérsékeltségre, a megbékélés keresésére, éles sarkaik lesimítására – röviden: mindazon dolgok megtételére a választások előtt, a nyilvánosság szeme láttára, amelyeknek a választások utáni megtételéért Lijphart nagyon megdicséri az arányos képviseleti rendszereket. Valószínűbb, hogy a többségi rendszerben kialakított többségek elég erősek lesznek ahhoz, hogy anélkül tartsák fenn a hatékony kormányzást, hogy rigidekké és ellenőrizhetetlenné váljanak, mivel az így kiépített többségek természetüknél fogva mozgékonyak, mindig szétesnek, és mindig szükségük van újjáépítési munkálatokra.

Ezenkívül a jól megválasztott politika, beleértve a hatalomdelegálás elve iránti tiszteletet, élénk helyi kormányzatokat és civil társadalmakat táplálhat, anélkül hogy maga után vonná a kormányzati gyengeség és a számonkérhetetlenség kártékony hatásait. Lijpharttal ellentétben úgy gondolom, hogy az arányos képviselet valódi erényeit (a különbségek elszállásolása, virágozzék száz virág stb.) egy többségépítő rendszerben a megnyomorító hátrányok nélkül is meg lehet kapni. Ha így van, akkor miért vállaljuk az arányos képviselet jól ismert kockázatait? A kialakulóban lévő demokráciáknak, amelyek nehéz prepolitikai körülményekkel néznek szembe, a lehető legjobb politikai struktúrákra van szükségük. A lehető legjobb rendszerben együtt van meg a tettrekészség kiemelkedő képessége és a világos számonkérhetőség, és így felelőssé tett hatalom jön benne létre. A legvalószínűbb az, hogy ez az örvendetes kombináció parlamenti struktúrákon belül működő többségépítő választási rendszerekben fordul elő. Természetesen a legjobb berendezkedés sem garantálja a sikert ebben a tökéletlen világban. Ugyanúgy, ahogy kisebb értékű rendszerek sem zárják ki a bölcs politizálás lehetőségét. De a legjobb rendszer választásával biztosítani lehet, hogy egyfelől magának a kormánynak a bénultsága ne legyen a nemzet fő problémája, és hogy másfelől valóban a szavazók lesznek azok, akik megválasztják és menesztik kormányukat.

(Fordította: Könczöl Csaba)

Jegyzetek


[1] . Vö.: Q. L Quade, „Democracies-to-Be: Getting it Right the First Time”, in.: Freedom at Issue 113. (March–April 1990), 4–8.

[2] . Mivel potenciálisan a társadalom számtalan módon oszlik meg, az arányos képviselet hívei különbséget tesznek az arányos képviselet „extrém”; és „mérsékelt” formái között. Az utóbbiban az arányos képviseletben rejlő tendenciákat nem engedik kibontakozni, és jobb lehetőségeket biztosítanak a kormány alakításra és a kormány működéséhez. Ez az arányos képviselet logikájának be nem vallott elutasítása.

[3] . F. A. Hermens, Democracy or Anarchy? A Study of Proportional Representation (Notre Dame, Indiana: University of Notre Dame Press, 1941).

[4] . Herman Finer, Governments of Greater European Powers (New York, Henry Holt,1956), 623.

• Journal of Democracy