Robert A. Dahl

Nyomtatóbarát változat

A demokrácia működőképességéhez, úgy tűnik fel, elengedhetetlen a polgárok bizonyos szintű kompetenciája. Az újonnan demokratikussá vált vagy demokratizálódó országokban, ahol az emberek csak most kezdik tanulni az önkormányzás művészetét, a polgári kompetencia nyilvánvalóan igen aktuális kérdés. Ám még az olyan országokban is, ahol a demokratikus intézmények már néhány nemzedék vagy még régebb óta léteznek, egyre szaporodnak a bizonyítékok, hogy a polgári kompetenciának jelentős korlátai vannak. Ezek a korlátok elég komolyak ahhoz, hogy szükségessé tegyék a polgári kompetencia magasabb szintre emelését szolgáló új módszerek szisztematikus keresését. Az alábbiakban néhány ilyen módszert tárgyalok. Amennyiben kivitelezhetőeknek bizonyulnak, nemcsak a régebbi demokráciákban, hanem azokban az országokban is alkalmazni lehet őket a polgári kompetencia színvonalának emelésére, amelyekben a demokrácia csak a szárnyait bontogatja, és amelyekben a probléma valószínűleg még égetőbb.

Vizsgálódásunkat két kérdés feltevésével kell kezdeni: 1. Milyen követelményeknek kell a polgároknak megfelelniük ahhoz, hogy kompetensnek tekinthessük őket? És 2. Igaz-e az, hogy a demokratikus országokban – vagy egy adott országban – a polgárok jelentős száma jelentős mértékben nem felel meg ezeknek a követelményeknek?

A hagyományos válasz az első kérdésre az lenne, hogy egy jó poliszban, vagyis politikai közösségben, az uralmon lévőknek egyrészt tudniuk kell, mi a „közjó”, másrészt keményen és lankadatlanul törekedniük kell annak elérésére; azaz rendelkezniük kell a „polgári erényekkel”. Egy elkötelezett demokrata esetleg azonnal tiltakozna, mondván, hogy ha a tudást és az erényt az uralmon lévőkkel szemben támasztott követelményekként fogjuk fel, akkor az elit uralma mellett kötelezzük el magunkat – álljon ez az elit Platón őreiből, egy konfuciánus bürokráciából, élcsapatként felfogott leninista pártból, egy technokráciából vagy bármi hasonlóból. Véleményem szerint ez a következtetés hibás, ám itt nem szándékozom vitába szállni vele. Végső soron úgy vélem, hogy a kivételes tudás és erény birtokában lévő kiválasztott kevesek uralmának eszméje erkölcsileg és empirikusan egyaránt alapvetően téves.[1] De ennek kifejtése eltérítene bennünket az imént feltett kérdésektől. Ezért abból a feltevésből indulok ki, hogy a rendszer, amelyre gondolunk, demokratikus, és hogy az „uralkodók” valamilyen tartalmas módon maguk a „polgárok”. Egy demokratikus rendszerben – épp úgy, mint egy bármilyen más rendszerben – ésszerű követelmény, hogy a vezetők kompetensek legyenek: azaz, tudják, mit akarnak, hogy a kormányuk elérjen, és érezzenek késztetést arra, hogy tevékenységükkel a kijelölt célokat szolgálják.

Azonban még ez a megfogalmazás is azonnal egy mély és nehéz problémát vet fel. Mit várunk el, kinek a javára törekedjenek polgáraink?[2] A legszokásosabb válaszok durván két kategóriába sorolhatóak, amelyeket a tág, avagy klasszikus értelmezésnek, illetve szűk, avagy modern értelmezésnek nevezhetünk. A tág értelmezés szerint a polgároknak egy nagyobb közösség javára kell törekedniük: mindenki javára, az általános jóra, a polisz javára, a közérdekre, az általános jólétre, társadalmi osztályuk, az ország, a nép stb. érdekére.

Ha ezt az értelmezést alkalmazzuk a modern demokratikus polgárra, gyakran ilyesfajta portrét kapunk: a jó polgárt igen érdeklik a közügyek és a politikai élet; jól informált az aktuális kérdésekről, jelöltekről és pártokról; más polgárokkal gyakran bocsátkozik közügyek megvitatásába; aktívan részt vesz a kormány befolyásolására tett erőfeszítésekben azáltal, hogy szavaz, hogy nézeteit közli a köztisztviselőkkel, hogy politikai gyűléseket látogat stb.; és miközben mindezt teszi, az általános jólét előmozdításának vágya motiválja.

Világos, hogy valójában a demokratikus országok kevés polgárára illik ez az idealizált kép, sőt, a legtöbbjük távolról sem felel meg az elvárásoknak. Egyáltalán, érvényes még ez az eszmény manapság? Ha a klasszikus értelmezést egy modern demokratikus ország polgárára alkalmazzuk, nyomban kiderül, hogy van egy potenciálisan végzetes gyengesége: a polgárt egyetlen politikai egység tagjaként kezeli. Pedig ma számtalan olyan közösség létezik, amelyen a polgár csügghet, kezdve saját városától az emberiségig. A klasszikus értelmezés tehát nem ad eligazítást az állampolgároknak arról, melyik köznek a javára kell törekedniük.[3]

Egy sokkal szűkebb értelmezés szerint, amely összeegyeztethetőbb a modern individualizmussal, minden polgárt önérdeke mozgat, vagy kellene, hogy mozgasson (az „ön” esetleg kiterjeszthető más, az egyénnel szoros kapcsolatban álló személyekre, például a családra, a barátokra stb.). A szűk értelmezés egyik elterjedt változatában a „közjó” az összes egyéni érdek összege; az egyéni érdekeket persze összesíteni vagy integrálni kell valamilyen igazolható elv szerint, mint például többségi uralom.[4]

A szűk értelmezés szelleme és tartalma sokban egyezik a klasszikus értelmezéssel. Például a modern értelmezés híveinek nem kell szükségszerűen tagadniuk, hogy az egyéneknek érdekében állhat annak a nagyobb közösségnek céljait védeni vagy elérésüket elősegíteni, amelyhez tartoznak; sőt, a mindennapi tapasztalat azt mutatja, majdnem biztos, hogy időnként ezt fogják tenni. A politikai élet fontossága miatt komolyan törődhetnek is a közügyekkel, és részt is vehetnek benne.

A szűk értelmezés mégis enyhébb követelményeket támaszt a polgárokkal és ennélfogva a politikailag kompetens polgárok megteremtését célul kitűző polgári neveléssel szemben. Akkor legalábbis így van, ha feltételezzük a következőket: 1. a polgárok könnyebben tesznek szert kielégítő ismeretekre saját érdekeikről, mint a közjóról; 2. valószínűleg sokkal erősebb ösztönzést éreznek arra, hogy saját érdekeikért cselekedjenek, mint arra, hogy egy nagyobb csoport javának elérésére törekedjenek; 3. ha a polgárok felfogják saját érdekeiket, természetes önzésük biztosítani fogja, hogy elég erős ösztönzést erezzenek ezen érdekek érvényesítésére.

Ha elfogadjuk ezeket az ésszerű feltételezéseket, a kompetencia problémája kizárólag a tudás problémájára szűkül le. Ezzel szemben a tág értelmezés szerint nem lehet arra hagyatkozni, hogy az ösztönzés érzése majd mindent elintéz. Annak tudása, hogy mi a legjobb „mindenki” érdekében, egy dolog; ennek eléréséért tevékenykedni, teljesen másik. Ha néhány polgár úgy véli, hogy saját érdekei ütköznek az általános jóval, drasztikusan gyengébb ösztönzést érez arra, hogy az általános jó elérése érdekében tevékenykedjék. Még azok is, akik úgy vélik, hogy az emberek időnként igenis saját érdekeik fölé helyezik az általános jót, joggal juthatnak arra a következtetésre, hogy az ilyen altruista tevékenykedés stimulusa általában gyengébb, mint az önérdekűbb módon való cselekvésé.

Az adekvát polgár

Mindig volt ok abban kételkedni, hogy a demokratikus országok polgárainak többsége tényleg megfelel akár a klasszikus, akár a modern értelemben vett kompetencia magas követelményeinek, de századunk közepéig a polgári viselkedésről szóló adatok többnyire anekdotikusak vagy impresszionisztikusak voltak. Noha a szerzők gyakran adtak hangot határozott ítéleteknek a polgári kompetenciáról – vagy annak hiányáról –, érveiket ritkán támasztották alá szilárd bizonyítékok.[5] Ám körülbelül 1950-től kezdve egyik demokratikus országban a másik után kezdtek megjelenni szisztematikus vizsgálatok az állampolgári tevékenységről. A több mint négy évtized alatt felgyülemlett bizonyíték azt mutatja, hogy sem a polgárról alkotott klasszikus képet, sem pedig a modern képet, mely szerint a polgár aktív racionális egoista – függetlenül attól, hogy mi az értékük ezeknek az eszményeknek –, nem tekinthetjük egy demokratikus ország átlagpolgára elfogadható leírásának. Noha a demokratikus országok különböznek egymástól (mindenekelőtt a szavazni járók számában), a rendelkezésünkre álló bizonyítékok arra utalnak, hogy az átlagpolgár jóval alatta marad akár a klasszikus, akár a modern változat által megfestett jó polgárral szemben támasztott követelményszintnek. Úgy tűnik fel, a polgároknak csak egy kisebbsége érdeklődik behatóan a politika iránt. Még kevesebben vannak azok, akik a szavazást leszámítva aktívan részt vesznek a politikában, például úgy, hogy megpróbálnak másokat meggyőzni, hogy szavazzanak egy adott jelöltre, valamely politikai pártnak dolgoznak, politikai gyűlésekre és tüntetésekre járnak, vagy politikai szervezetekhez csatlakoznak.[6] És a könnyen hozzáférhető hírek és információk özöne ellenére az átlagpolgár a politikai kérdésekről és a jelöltekről szegényes ismeretekkel rendelkezik.

Ezt a körülményt olykor úgy értelmezik, hogy a legtöbb polgár nemcsak hogy messze nem felel meg a „jó polgár” ideáljának, ami egyértelmű, hanem valójában nem is igazi polgár. Eltekintve rövid és szórványos részvételétől a választásokon, alapvetően nem polgár. Ez így azonban túlzás. Pontosabb lenne úgy fogalmazni, hogy alkalmi, időszakos vagy részidős polgár. A politika a legtöbb ember számára bizonyosan nem áll a mindennapi élet középpontjában, de feltehetjük a kérdést, hogy miért is kellene ott állnia.

A jelenleg rendelkezésünkre álló bizonyítékok alapján arra a következtetésre juthatunk, hogy a jó polgári magatartás klasszikus és modern etalonja egyaránt túlontúl magas igényeket támaszt a polgárral szemben ahhoz, hogy a valódi polgár teljesítményének kritériumaként szolgálhasson, a mai világban. Milyen kevésbé igényes etalont tudnánk meghatározni? Tételezzük fel, hogy a jó polgár keresése helyett alább adnánk, és az elég jó vagy adekvát polgárt céloznánk meg. De milyen az elég jó polgár? Mondjuk azt, hogy az adekvát polgárok elég erős késztetést éreznek arra, hogy némi ismeretet szerezzenek saját érdekeikről és azokról a politikai választási lehetőségekről, amelyek előreláthatóan érdekeiket szolgálják, továbbá elég erős késztetést arra, hogy ezeknek a választásoknak az előmozdítása érdekében tevékenykedjenek.

Ezen a ponton a demokrácia híveinek szembe kell nézniük azzal a rémisztő igazsággal, hogy a modern demokratikus országok gyakorlata és intézményei még az e megfogalmazás szerinti elég jó polgárt sem teremtik elő. Sőt, a polgári kompetencia javításának szorongató feladata nemcsak azokban az országokban létezik, ahol a demokratikus intézmények újak, hanem azokban is, amelyekben ezek az intézmények már régóta megvannak, és ahol gyakran úgy hiszik, hogy a modern demokratikus intézmények kialakulása jobbára befejeződött. Hacsak nem akarunk megelégedni egy súlyosan csökkent értékű demokráciával, meg kell találnunk a polgári kompetencia növelésének tényleg megvalósítható módjait.

A hagyományos megoldás

A polgári kompetencia problémájának legelterjedtebb megoldása a modern demokratikus országokban a következő: a polgárok többsége olyan szintű formális oktatásban részesül, amely elegendő ahhoz, hogy biztosítsa a minimális politikai műveltséget. A politikai hozzáértést növeli, hogy a médiumok széles körben hozzáférhetővé tesznek fontos és olcsó információkat. Az információellátást tovább javítja a politikai pártokba szerveződött közhivatalokra pályázók közti versengés. A hivatalra pályázók a szavazatokért folyó versenyben arra kényszerülnek, hogy a polgárokat információval lássák el, amelynek alapján körültekintő ítéletet hozhatnak a pártok és választott tisztviselők politikájáról, programjairól és javaslatairól, továbbá a politikai vezetők megbízhatóságáról, becsületességéről, képességéről és egyéb fontos tulajdonságairól. Ilyen típusú információval felfegyverkezve a polgárok felelősségre vonhatják a választott tisztségviselőket vagy pártokat a soron következő választásokon. Mivel a politikai vezetők tudják, hogy el kell majd számolniuk, erősen motiváltak, hogy betartsák kampányígéreteiket.[7]

Valószínűleg senki sem tagadná, hogy ez a kép valamennyire igaz. A felelősségre vonhatóság leírásaként kevésbé érvényes rövid távon, mint hosszú távon. Olyan rövid időszakokban, mint amelyek két választás között telnek el – és amelyekkel választói döntések absztrakt modelljei többnyire számolnak –, a felelősségre vonhatóság gyakran gyenge lábakon áll. Több választást felölelő időszak folyamán azonban a közvélemény állandóságát vagy jelentős változásait tükrözni fogják a vezetők politikai intézkedései és javaslatai.

Félrevezető lenne abból a feltevésből kiindulni, hogy a választói döntések szükségszerűen jól tájékozott véleményeket tükröznek adott politikai kérdésekről. A választások nagyjából mégis összegzik a szavazók ítéleteit a hatalmon lévő pártok vagy vezetők teljesítményéről. A választóknak nincs szükségük ahhoz részletes információra adott politikai intézkedésekről, hogy arra a következtetésre jussanak, hogy a dolgok nem mennek jól, és hogy ezért a kormányt hibáztassák. A politikai versengés arra sarkallja a vezetőket, hogy reagáljanak az ilyen hangulatra.[8] Középtávon általában mind a politikai vezetők, mind a kormányzati politika megmaradnak, ha a szavazók többé-kevésbé elégedettek, és akkor hajlamosak változásra, ha az elégedetlenség nő. Több választást felölelő időszak folyamán a politikai vezetők és a kormány politikája nem helyezkednek szembe a szavazók többségének egyértelmű elvárásaival.

Bármilyen jó is volt valaha a polgári kompetencia problémájának hagyományos megoldása, az elmúlt néhány év három egymással összefüggő fejleménye megkérdőjelezi mai érvényét. Ezek 1. a közélet nagyságrendjének megváltozása; 2. a politika összetettségének növekedése és 3. változások a hírközlési technológiában.

1. A nagyságrend változása. Az emberek életét jelentősen befolyásoló döntések egyre nagyobb, mind több embert felölelő területekre terjednek ki. A demokratikus országok polgárai számára az, hogy az egyre távolabb folyó tevékenységek felett befolyásra tegyenek szert, gyakran azzal jár, hogy az ellenőrzés eszközeit a kisebb politikai egységekről a nagyobbakra kell átruházni. Még az is szükségessé válhat, hogy új és sokkal nagyobb társulásokat kell létrehozni, ahogy ezt az Európai Közösség egyre táguló határainak esete példázza.

Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a kormányok területi illetékességének növekedése univerzális vagy visszafordíthatatlan tendencia. Elég csak egy pillantást vetni a tartományi kormányzatokra Olaszországban, a helyi hatóságok megnövekedett hatalmára Belgiumban és Franciaországban, valamint a quebeci és skóciai jogkör-átruházási, illetve függetlenségi mozgalmak erejére, nem is beszélve a centralizált Szovjetunió és Jugoszlávia drámai felbomlásáról. A lényeg azonban az, hogy ha egy kormány nem tudja számottevően befolyásolni azokat a határain kívül levő szereplőket, akik jelentős mértékben és állandóan hatnak állampolgárai életére, akkor egy lehetséges megoldás a döntéshozatalnak a meglévő kormányzati egységtől valamilyen nagyobb és több csoportot magába foglaló egységre való átruházása, legyen az egy hagyományos értelemben vett territoriális kormány, kormányok szerződéses társulása vagy bármi.

2. Az összetettség növekedése. A formális oktatás átlagos szintje (és ebből kifolyólag, feltételezhetjük, a politikai kérdések megértésének képessége) minden demokratikus országban nőtt, és valószínűleg tovább fog nőni. Sajnálatos módon a közügyek megértése szintén nehezebb lett, ami a magasabb szintű oktatásból adódó nyereségeket megsemmisítette, sőt talán veszteségekké alakította át.

A nagyobb kognitív nehézség fő oka, hogy a közügyek összetettebbé váltak. Noha az összetettség növekedésének (vagy csökkenésének) gondolatát nehéz pontosan megfogalmazni, indokoltnak látszik elfogadni, hogy az összetettség nő, ha a figyelembe veendő változók száma nő, ha a változók által felvehető értékek ingadozásának összege nő, és ha a változók nagyobb mértékben változnak egymástól függetlenül. Az összetettség ezen tényezőihez még hozzátehetjük a változók értékei, nagyságrendje, tendenciája stb. körüli bizonytalanság fokát. Sokkal részletesebben be lehetne mutatni, mint ahogy én most meg fogom kísérelni, hogy az elmúlt mintegy fél évszázad folyamán minden demokratikus országban a politikát, kormányt és az államot érintő különféle ügyek száma addig a pontig nőtt, ahol már senki nem remélheti, hogy néhánynál többen kiismerheti magát.

A kognitív nehézséget nemcsak a politikai kérdések puszta száma, hanem belső összetettsége is növeli. A politika minden területe – külügy, mezőgazdaság, egészségügy, szegénység, gazdasági növekedés és stabilitás, adózás, bevándorlás stb. – elég nagy és bonyolult ahhoz, hogy rémületbe ejtse még a legtájékozottabbakat is, és minden ilyen terület maga is sok konkrét politikai kérdésből áll, amelyek szintén igen bonyolultak. Sőt, a politikai döntésekkel kapcsolatos megfontolások sokfélesége – akár egy tág területről (például a külügyről), akár pedig egy szűkebb témáról legyen szó ezen a területen belül (például a külföldi gazdasági segítségről) – azt jelenti, hogy a különböző területeken hozott politikai intézkedéseket gyakran egymástól függetlenül kell értékelni. Végezetül, a politikai döntések meghozatalához rendszerint kompromisszumokat kell kötni, amelyek megítélésében sok a bizonytalanság, és amelyek megítélése lényeges szempontokból nem igazolható empirikusan. Például mennyivel fizessenek az emberek több üzemanyagadót annak érdekében, hogy csökkenjen az üzemanyag-felhasználás és ezáltal a környezetszennyezés?

A közügyek elképesztő összetettsége azt jelenti, hogy a szakértők egy sor politikai kérdésben általában nem kompetensebbek, mint a hétköznapi polgárok, esetleg még kevésbé kompetensek. Ironikus módon a szakértőket éppen szakértői mivoltukkal járó alapvető tulajdonságaik akadályozzák átfogóbb értékelések meghozatalában: szemléletmódjuk, ismereteik és értékítéleteik beszűkültsége; saját szakterületüket tükröző sajátságos előítéleteik; indokolatlan bizalmuk egy olyan modell vagy módszer alkalmazhatóságában, amely legfeljebb csak bizonyos, erősen korlátozott feltételek mellett érvényes; túlságosan is emberi hajlamuk, hogy rendkívül összetett jelenségeket ráerőszakoljanak az elmélet Prokrusztész-ágyára; vakságuk tulajdon ideológiájuknak saját elemzésükre gyakorolt hatása iránt; vonakodásuk vagy képtelenségük, hogy felismerjék saját szaktudásuk korlátait. Csakhogy annak felemlegetése, hogy a szakemberek siralmasan inkompetensek saját szűk szakterületükön kívül, nekünk, a többieknek nyújthat ugyan bizonyos fanyar szórakozást, de semmivel sem visz bennünket előbbre problémánk megoldásában.

3. A hírközlési technológia. Mint mindenki számára ismeretes, a hírközlés társadalmi és technikai kerete a fejlett országokban a század során rendkívüli változásokon ment át. A politikai ügyekről szóló információk kínálata az összetettség minden szintjén óriási mértékben megnőtt még amellett is, hogy az ára csökkent; a politikai információ tehát most szélesebb körben hozzáférhető, mint valaha. S nem teljesedett be George Orwellnek az „1984”-ben tett komor jóslata sem: a hírközlési technológiában végbement változások nem teremtettek bénító központi ellenőrzést. Sőt, a technológia olykor fordítva működik, mint például akkor, amikor a faxgépek segítették a demokratikus erőket a volt Szovjetunióban, hogy legyőzzék a puccsistákat 1991 augusztusában.

De a több információ nem jelenti szükségszerűen a nagyobb kompetenciát vagy a dolgok jobb megértését. Ahogy láttuk, az információ nagyságrendje, összetettsége és puszta mennyisége mind nagyobb elvárásokat állít a polgárok teljesítőképességével szemben. És noha a hírközlési technikában végbement változások nem vezettek kikerülhetetlenül Orwell Nagy Testvérének centralizált uralmához, potenciáljai még bármelyik irányba fordíthatóak – a hétköznapi polgárok kompetenciájának kárára vagy javára. Eddig sajnálatos módon alig kísérelték meg felhasználni a technikában rejlő lehetőségeket a polgári kompetencia javítására.

A változások hatása


A politikai döntések nagyságrendjének és összetettségének változásai, valamint a hírközlési technológia változásai több szempontból jelentőséggel bírnak a polgári kompetenciára nézve.

1. Az elméleti megértés iránti növekvő szükséglet. A távoli döntések hatosait közvetlenül tapasztalhatjuk, mint például abban az esetben, amikor az a Tokióban született döntés, hogy több versenyképes autót kell gyártani, közvetetten torinói és detroiti autógyári munkások elbocsátásához vezet. De a közvetlen tapasztalás nemigen vezet az okok megértéséhez és kompetens ítélkezéshez azokkal a politikai intézkedésekkel kapcsolatban, amelyekkel megpróbálják enyhíteni vagy semlegesíteni a kiváltott hatásokat. Ahhoz, hogy a polgárok felfogják a távoli események és a közvetlen tapasztalat közti okozati összefüggést, megbízható és elméletileg releváns információkat kellene összegyűjteniük és kiértékelniük, amelyeket egyszerűen nem lehet teljes egészében a közvetlen tapasztalatból nyerni, ha egyáltalán bárhogyan lehet. Amilyen mértékben a polgárok nem hagyatkozhatnak többé a közvetlen tapasztalatra ahhoz, hogy birtokába jussanak azon információk nagy részének, amelyek a közügyek kompetens megítéléséhez szükségesek, hanem ehelyett absztrakt elméleti konstrukciókra (bármennyire elnagyoltak is ezek a konstrukciók) kell támaszkodniuk, a megfelelő információk beszerzésének költségei szintén nőnek, gyakran talán az egyszerű polgárok által elérhető szint fölé.

Meg lehet-e teremteni olyan intézményeket, amelyek a polgárok számára hozzáférhetőbbé teszik a megbízható és fontos információkat? Ez, úgy vélem, az újabb hírközlési technológiák használatát követelné meg. Nem növelnék-e ezek az intézmények, ha létrehoznánk őket, a politikai és tömegkommunikációs elit viszonylagos befolyását a hétköznapi polgárok kárára? Senki meg nem mondhatja. Bárhogy legyen is, a probléma a mainál nagyobb prioritást kell kapjon a demokratikus országok társadalomtudományi kutatásában.

2. Egoizmus, altruizmus és érdekütközés. Ha egy politikai egység népessége és területe jelentősen megnövekszik, számos egymással összefüggő változás megy végbe, amelyek drasztikusan csökkentik a polgári erények gyakorlásának esélyeit a nagyobb egység polgárainak körében.[9] Először is, minél nagyobb egy közösség, annál valószínűbb, hogy benne nagy változatosságot találunk. Ennek következtében az is sokkal valószínűbb, hogy a polgárok érdekei ütköznek.

Sőt, ahogy nő az emberek száma, a „közjóról” alkotott felfogás szükségszerűen egyre elméletibbé és egyre kevésbé gyakorlativá válik. Bármely polgár számára mind nagyobb nehézségekbe ütközik az összes többi polgárt ismerni. Bizonyos határon túl – olyan határon túl, amely egy ország nagyságrendjéhez viszonyítva (nem is beszélve olyan nemzetek fölötti egységekről, mint például a NATO vagy az EK) végtelenül kicsiny – a többi embert konkrétan ismerni egész egyszerűen lehetetlen. Ilyen körülmények között a „közösség” már nem olyan emberi lények csoportja, akik személyesen ismerik egymást, még kevésbé barátok társasága; hanem nagy területen szétszórt személyek összege, amelyet osztálynak, nemzetnek, etnikai csoportnak, országnak, sőt emberiségnek hívnak. Hogyan tudná a polgár felfogni az ilyenfajta összegekbe foglalt emberek érdekeit? Néhányuk megkísérelheti felismerni a jót egy kidolgozott és absztrakt filozófiai vagy társadalomelmélet segítségével; a másik végleten sokan egyszerűen abból a naiv feltételezésből indulnak ki, hogy az emberösszeg minden más tagjának érdeke azonos sajátjukéval (vagy pontosan ellenkezője annak?) – vagy azokat egyáltalán nem veszik figyelembe. Ebből az következik, hogy ahogy a személyek száma az emberösszegben nő, annak tudása, hogy mi a közös érdek vagy az általános jó, az egyes helyzetekben szükségszerűen egyre kevésbé függ az ember saját tapasztalatától, hanem mindinkább elképzeléseken és absztrakciókon alapszik.

Mi több, ahogy a választóvonalak kialakulnak, és a konfliktusok megjelennek, egyfelől az általános jó, másfelől az ember sajátnak tudott érdeke vagy csoportérdeke közti különbség a politikai élet mind megszokottabb vonása lesz. Ennek eredményeképpen az egoista önérdek állandóan gyengíti a hatalmas számú polgárt magába foglaló emberösszegek java vagy érdekei iránti elkötelezettséget.

Így a polgári erényekre való törekvés mindinkább azt követeli a polgároktól, hogy altruista módon cselekedjenek. Jóllehet a polgári erényeket előíró szerzők gyakran homályosak, ha az kerül szóba, hogy miként kell a közjóra való törekvés vágyát az emberekbe elültetni, Arisztotelésszel kezdve gyakran feltételezték, hogy a másokkal szembeni igazságos fellépés iránti készség kialakulását elősegíthetik azok a rögzült szokások és társadalmi kötelékek, amelyek erősítik a szereteten, gyengédségen, barátságon, jó szomszédi viszonyon stb. keresztül elsajátítható beleérző megértést. A beleérző megértés azt jelenti, hogy az ember a másik bőrébe képzeli magát, és érzékeli, hogy miként látja, tapasztalja és értelmezi a világot a másik. Ha a beleérző megértés elég erős érzelmeket hoz létre, a polgári erény szorosan összefonódhat az egoizmussal, és még akkor is fenntartható, ha az önérdeket olykor sérelem éri.

A beleérző megértést kifejlesztő érzelmi kötelékekben azonban az a figyelemreméltó, hogy milyen nagy mértékben függnek az intimitástól és közvetlen kapcsolatoktól, amelyek pedig csak kislétszámú csoportokban létezhetnek. Tehát a modern és posztmodern társadalmak nagyságrendje egyaránt gördít kognitív és érzelmi akadályokat a polgári erényre való hajlam kialakítása elé.

3. Vita és mérlegelés. Ahogy egy politikai társulás nagyságrendje növekszik, szükségszerűen kisebb lesz azoknak a polgártársaknak aránya, akikkel közvetlenül lehet vitába bocsátkozni vagy ügyeket együtt fontolóra venni. Ráadásul a közügyek fokozott összetettsége következtében a kompetenciának az a szintje, amelyet átlagpolgárok valamely csoportja pusztán mérlegelés útján elérhet; rendkívül korlátozott: nem áll rendelkezésükre olyan technikai részletekbe menő információ és elemző apparátus, amelyre szükségük lenne kompetens döntések meghozatalához. Ebből az következik, hogy ha a mérlegelésnek a polgári kompetencia javítását kell szolgálnia, és nem pusztán az uralkodó vélemény jóváhagyását, akkor szükséges benne a szakértők részvétele. Számomra a demokratikus országok intézményei ebben a kérdésben is inadekvátnak tűnnek.

4. Kommunikáció a képviselőkkel. Az is nyilvánvaló, hogy a politikai társulások nagyságrendjének növekedésével azoknak a polgároknak a száma, akik közvetlen szemtől szembe kommunikációt (vagy akár közvetlen telekommunikációt) tudnak folytatni választott képviselőikkel, fizikai korlátokba kezd ütközni, főként abszolút időkorlátokba. Másfelől, mint mindenki számára ismeretes, a modern technológia hihetetlenül lecsökkentette azokat az akadályokat, amelyeket a távolság emelt a közvetlen kommunikáció elé. Ráadásul – mivel rengeteg embernek azonosak a nézetei, amelyeket a tudományos felmérések meglehetősen gyorsan összegezni tudnak – nem létfontosságú, hogy minden egyes állampolgár közvetlenül beszéljen a választott tisztviselőkkel.

Ám a technikai változások ugyanannyi problémát okoznak, mint amennyit megoldanak. Mivel a közvélemény-kutatások rendszerint reflektálatlan és tájékozatlan válaszokat értékelnek, semmiképpen sem helyettesítik a polgárok mérlegelését. Ezenkívül a modern hírközlési technológia óriási mértékben megnöveli a vezetőktől a polgárok felé irányuló egyirányú kommunikáció körét, és ezáltal a vezetők lehetőségeit az állampolgárok ellenőrzésére – nem pedig fordítva.

5. A megbízható helyettesek problémája. Senki nem tudhat eleget ahhoz, hogy tökéletes tájékozottságon alapuló ítéletet hozzon minden olyan kérdésben, amellyel szembe találja magát. Hogy dönteni tudjunk, az ügyek többségében kénytelenek vagyunk megbízható helyettesekre támaszkodni. Ez nemcsak az egyszerű polgárokra igaz, hanem a legjobban tájékozott tudósokra és szakemberekre is, akik, egy-egy kérdéses ügy igazságáról és érvényességéről hozott ítéletükben mindig erősen támaszkodnak mások nyilatkozataira, még saját szakterületükön belül is. A bizalmat élvező helyettes azonban nem feltétlenül megbízható helyettes. Nyilvánvaló, hogy a polgári kompetencia többet követel a polgároktól, mint hogy bizalmukat élvező helyetteseikre támaszkodjanak; meg kell tudni mondaniuk, mely helyettesek érdemlik meg bizalmukat.

Ha a polgárok képesek megbízható helyetteseket találni, akkor az összetettségben, nagyságrendben és kommunikációs technológiában végbement változások által a polgári kompetencia elé gördített akadályok egyike-másika leküzdhetőbbé válik. A polgár két legfontosabb helyettese közügyekben a politikai vezető és a politikai párt. Az a polgár, akinek nincs kellő ismerete vagy önbizalma ahhoz, hogy különféle politikai kérdésekről ítéletet alkosson, megbízhat egy jelöltet vagy pártot, hogy támogassa azokat a politikai döntéseket, amelyek a polgár vagy egy szélesebb nyilvánosság érdekeit szolgálják. Ha a vezetés, támogatók és politikai irányelvek folytonosak, a politikai pártok gyakran nemcsak mint bizalmat kapott, hanem mint megfelelően megbízható helyettesek tudják szolgálni a polgárokat. Hosszú ideje közéleti tevékenységet folytató jelöltek szintén betölthetik ezt a funkciót. De ahol a pártok gyengék, és sok jelöltnek nincsen értékelhető közéleti múltja, mert viszonylag ismeretlenek, új közéleti szereplők vagy tapasztalatlanok azon a területen, amelyen hivatalra pályáznak, a polgári kompetenciával szemben támasztott követelmények nagyobbak, mint ami ésszerűen elvárható. A gyökeret vert demokráciák között az Egyesült Államok az a szélsőséges eset, ahol gyengék a választási pártok, sok jelölt indul közéleti előélet nélkül, és túlzott erőbedobással próbálnak közéleti személyiséget fabrikálni a hivatalra pályázókból.[10] Következésképpen a polgári kompetencia előtt tornyosuló akadályok különösen nagyok az Egyesült Államokban. De ezek az akadályok nőni fognak más, gyökeret vert demokráciákban is, ahogy a nagy múltú történelmi pártok gyengülnek, és a szavazók döntéseit mind jobban befolyásolja a jelöltek személyisége.

A polgárgyűlés gondolata

Amikor azt állítom, hogy a politikai élet nagyságrendjének változása, a közügyek összetettebbé válása, valamint a kommunikáció új formái a polgári kompetencia problémájának hagyományos megoldásait elégtelenné tették, nem azt akarom sugalmazni, hogy a polgári kompetenciát támogató megszokott intézményeket teljes egészében ki kell cserélni. Inkább, úgy vélem, ezeket a régi módszereket új intézményekkel és technikákkal kell kiegészíteni.

Több, reménnyel kecsegtető lehetőség között az első említésre méltó gondolat, hogy adjunk hatalmat a nagyobb egységeken belüli kisebb egységeknek. A megnövekedett nagyságrend hatásainak elemzése során különbséget kell tennünk a probléma területi kiterjedésének növekedése – például a környezetszennyeződés forrásainak esetében – és a probléma kezelésére hivatott kormányzatok területi növekedése között. Persze az első általában némileg igazolja a másodikat. De az már természetesen nem következik ebből, hogy egyetlen, nagy terület fölött illetékes kormánynak kell minden esetben elegendő hatalmat adni ahhoz, hogy a feladatot megoldja. Olykor jobb a feladatot kisebb terület fölött illetékes kormányzatokra bízni.[11] Korábban említettem néhány olyan példát, amely a hatalom és hatáskör decentralizálása felé való elmozdulást illusztrálja. A kormányzat kisebb és nagyobb egységei közti választás majdnem mindig rivális értékek közti kompromisszummal jár: autonómia, etnikai vagy történelmi identitás, közösségi és szolidaritásérzés, a választott vezetők elérhetősége, az alapvető politikai intézkedésekkel és értékekkel kapcsolatban kialakult konszenzus stb. Az ilyen kompromisszumokról alkotott ítéletek többféleképpen kifejezhetők: formális népszavazással, passzív ellenállással, obstrukcióval és szabotázzsal, egy nagyobb egységbe való kikényszerített beolvasztással, erőszakos vagy békés elszakadással és egyebekkel. Az átlagpolgárnak azonban gyakran nem állnak rendelkezésére megfelelő eszközök a kompromisszumok elbírálására, ítéleteik kialakítására és kifejezésre juttatására. Az egyik olyan eszköz, amelynek segítségével mindezt megtehetnék, a polgárgyűlés.

Számos szerző érvel úgy, hogy a véletlenszerűen kiválasztott mérlegelő, reflektáló és javaslatokat tevő polgárok gyűlései a polgári részvétel és a résztvevők kompetenciája javításának fontos intézményeivé válhatnak. A gyűlések ezen kívül megbízható helyettesként is szolgálhatnak a polgárok túlnyomó többsége számára, amely a gyűléseken nem tud részt venni.

A véletlenszerűen kiválasztott polgárok gyűléseinek nem kell a törvényhozást felváltaniuk; ehelyett azt nyújthatnák, amit a közvélemény-kutatások nem tudnak – olyan ítéleteket, amelyekre a jól tájékozott polgárok testülete jutott, szakértői segítséggel történő mérlegelés után. Jóllehet legjobb tudomásom szerint konkrétan még semmi ilyet nem próbáltak ki, Ned Crosby és a minnesotai Jefferson Centre for New Democratic Processes már évek óta kísérletezik a „polgári esküdtszékekkel”, amelyek nemcsak az állami választásokon induló jelölteket, hanem az állami és helyi politikát is értékelik.[12] A véletlenszerűen összeválogatott polgári esküdtszékek nagyon kicsik, rendszerint 12 polgárból állnak. Crosby nemrégiben azt javasolta, hogy állítsanak fel polgári esküdtszékeket azoknak a képviselőházi tagoknak a kerületeiben, akiknek számottevő befolyásuk van a kiadási prioritások kialakításában.

James Fishkin a polgárgyűlés egy változatának bevezetését javasolja. Noha az általa javasolt intézmény nem feltétlenül alkalmazható más demokratikus országokban, egy sajátosan amerikai igényt azonban kielégít. Fishkin egy „Nemzeti jelölőgyűlést” javasol az amerikai, kvázi-népszavazási eljárássá alakult elnökjelölési rendszer kiegészítésére, amelyet erősen befolyásolnak a közvélemény véletlen változásai és a pártok jelölőgyűléseinek eredményei.[13] Véletlenszerűen kiválasztott (rétegzett) minta, amely mintegy 600 polgárból állna, az elnökválasztási év januárjában gyűlne össze, még az első pártokon belüli jelölőgyűlések és az első előválasztások előtt, hogy három napra találkozzék a Demokrata Párt és a Republikánus Párt elnökjelöltségére pályázó politikusokkal. A meghallgatás és a mérlegelés alatt szakértői segítség igénybe vehető lenne. A mérlegelés után szavazással fejeznék ki, hogy a jelöltek mennyire nyerték el tetszésüket. Fishkin célja az, hogy a nyilvánosság olyan értékeléshez jusson, amely egyszerű polgárok vitájának, mérlegelésének és megfontolásainak eredménye. Sok polgár számára a nemzeti jelölőgyűlés megbízható helyettesként szolgálhat. Így csökkenthető mind a közvélemény-kutatások – amelyek általában felületes és nem átgondolt válaszokat sajtolnak ki –, mind a korai előválasztások majdhogynem teljesen véletlenszerű eredményeinek befolyása.

Időszerű lenne nemcsak azt vizsgálni, a polgárgyűlések változatai hogyan váltak be a viszonylag kevés gyakorlatilag kipróbált esetben, hanem további kísérleteket is folytatni.[14]

Arra is szükség lenne, hogy az elméletileg fontos információk jobban hozzáférhetőek legyenek. Sem a politikai pártokra és politikai hivatalokért versengőkre, sem a médiumokra nem lehet számítani abból a szempontból, hogy a fontos információkat a kognitív nehézség megfelelő szintjein könnyen hozzáférhetővé tegyék. Ám a modern telekommunikáció segítségével a tudósok és szakemberek tudását és szakértelmét könnyen a polgárok rendelkezésére lehet bocsátani.

E feladat lehető legjobb megszervezése természetesen hihetetlenül nagy problémák megoldását követeli meg. E problémák között nem az a dilemma a legkisebb, hogy miként lehet a polgárokat szakértői véleményekkel úgy ellátni, hogy ugyanakkor arra biztatjuk őket, jókora szkepticizmussal vizsgálják, ha valaki magasabbrendű tudását vagy tévedhetetlenségét igyekszik velük elhitetni. A megoldásokat minden bizonnyal az adott ország szükségleteihez és lehetőségeihez kell igazítani.[15] Abban az esetben, amikor olyan döntést kell hozni, amelyhez magasfokú szaktudás szükséges, széles körben alkalmazható megoldás lenne, ha a polgárgyűlések olyan szakértőket választanának ki arra, hogy helyettük vegyenek részt a döntéshozatalban, akikben megbíznak. Tulajdonképpen a gyűlés kijelölne egy bizalmát élvező helyettest.

Több szerző és egy egykori amerikai elnökjelölt (H. Ross Perot) felvetette, hogy a modern telekommunikációs technológia oly módon erősíthetné a népi részvételt a képviseleti demokráciákban, ha lehetővé tennék a polgárok számára a vitatott politikai kérdések törvényhozási vitájának megfigyelését és a róluk való szavazást.[16] E javaslat egyik gyenge pontja, hogy fokozná a modern demokrácia plebiszcitárius, népszavazásos jellegét, anélkül hogy egyidejűleg erősítené a mérlegelő aspektusokat.[17] Néhány szerző azonban gondolkozott azon, hogy miként lehetne felhasználni az interaktív televíziót mint a mérlegelést, a vitát, valamint a polgár és polgár, polgár és tisztviselő közötti kommunikációt elősegítő eszközt.[18] Ezek a lehetőségek további kutatást és kísérletezést érdemelnek.

A beleérző megértés javítása

Mint láttuk, a modern társadalom nagysága és sokszínűsége megakadályozza, hogy beleérző megértéssel legyünk a névtelen mások iránt, akikből polgártársaink nagy többsége áll. Így a polgári erény – amelyet a tágabb értelembe vett közjóra való törekvéssel definiálhatunk – gyakran kanti tisztaságú altruizmust követel tőlünk: a kategorikus imperativusnak való engedelmességet, amelyet kizárólag a jó szigorúan kognitív megértése idéz elő. Amennyiben a polgári erény olyan tiszta altruizmust követel, amit nem támogat beleérző megértés, perspektívái a modern demokratikus országokban bizony nem valami fényesek.

Kiváltképp nehéz kialakítani az idegennek és félelmetesnek tűnő mások iránti beleérző megértést. Ezért az eleddig viszonylag homogén országok polgárai valószínűleg különösen nehéznek fogják találni, hogy életben tartsák a közjó, sőt az alapvető emberi és demokratikus jogok iránti érzékenységüket, ha azt tapasztalják, hogy körükben drasztikusan nő az eltérő etnikumú vagy fajú emberek száma. Ez a probléma, amely az Egyesült Államokban a politikai életet alapítása óta terheli, és mérhetetlenül rontja demokratikus potenciálját, most belépett (a demográfiai okok és növekvő bevándorlás miatt) az európai demokráciák politikájába. Nagyon valószínű, hogy a probléma tovább súlyosbodik. Sőt, könnyedén a demokratikus politika központi kérdésévé válhat a következő században.

Felmerül a kérdés, lehetséges-e – és ha igen, hogyan – a beleérző megértés képességét a polgárok szélesebb körében megteremteni. Világos, hogy e feladat végrehajtásában az iskolák és a médiumok – elsősorban a televízió – egyaránt kulcsfontosságú szerepet játszhatnak. De könnyű felhívni a figyelmet az ilyen befolyások fontosságára, jóval nehezebb azonban kivitelezhető megoldásokat találni. Ha – mint valószínűnek tetszik – a bomlasztó faji és etnikai konfliktusok a középpontba kerülnek a régi és új demokráciákban, kevés kérdés marad, ami sürgősebben igényelne kutatást és megfelelő tetteket.

Ebben az útkereső hangnemben szeretném írásomat lezárni. Gondolataimat természetesen nem tekintem érett javaslatoknak; teljes mértékben tudatában vagyok annak, hogy mindegyikük további tesztelést és vizsgálódást igényel. Nincs kétségem afelől sem, hogy létezik sok más lehetőség is, némelyikük talán inkább megvalósítható és hatékonyabb, mint azok, amelyeket itt röviden ismertettem. Ám célom nem az volt, hogy végleges megoldásokkal szolgáljak a polgári kompetencia problémájára, hanem inkább az, hogy olyan kérdésként vessem fel, amelyre merész vizsgálódással és józan kísérletezéssel sürgősen választ kell keresni.

(Fordította: Hegedűs Judit)

Jegyzetek


A dolgozat némileg eltérő változatát eredetileg az Instituto di Psicologia, Consiglio Nazionale delle Ricerche rendezésében 1991. december 12–14. között Rómában tartott, a „Demokrácia paradoxonjai” című konferenciára írtam. Rendkívüli hálával tartozom Joseph LaPalombarának segítőkész észrevételeiért; Ian Saphirónak megjegyzéseiért, és mert lehetővé tette, hogy elolvassam „Three Ways to Be Democrat” című, a Journal of Political Philosophy folyóiratban megjelenés alatt álló esszéjét; valamint David Mayhew-nak és James Scottnak az esszém témájáról folytatott eszmecseréért.


[1] . Érveim a Democracy and Its Critics című könyvemben olvashatóak (New Haven, Yale University Press, 1989).

[2] . Különbséget lehetne tenni „érdekek” és „jó” között, de most ezt nem találom szükségesnek.

[3] . E probléma megoldására tett egyik kísérletemet lásd „Dilemmas of Plualist Democracy: The Public Good of Which Public?” in.: Peter Koslowski, ed. Individual Liberty and Democratic Decision-making (Tübingen, J. C. B. Mohr, 1987).

[4] . Nem hiszem, hogy a különböző érdekek „összesítése” vagy „összehangolása” problémájának intellektuálisan kielégítő megoldását már felfedezték volna. A demokratikus rendszerek hagyományos megoldása a többségi uralom. Hogy a „többségi uralom” elve mit takar, egyáltalán nem világos: rengeteg ellentmondásos értelmezés létezik, és a legtöbb demokratikus országban módosították az elvet a gyakorlatban, általában a konszenzusos eljárások javára a nyíltan többségi uralom ellenében.

[5] . Lásd pl. José Ortega y Gasset, The Revolt of the Masses (London, Allen and Unwin, 1961 (1930).

[6] . Lásd pl. Sidney Verba, Norman H. Nie és Jae-on Kim, Participation and Political Equality: A Seven-Nation Comparison (Cambridge, Cambridge University Press, 1978) 3.2 táblázat „Politikai részvétel hét országban” 58–59.

[7] . Nem ismerek olyan empirikus leírást, amely általában illene a demokratikus országok intézményeire és eljárásaira. Az itt közölt  rövid és egyértelműen inadekvát megfogalmazást Benjamin I. Page az Egyesült Államok szavazói és választásai egyes releváns aspektusairól szóló Choices and Echoes in Presidential Elections: Rational Man and Electoral Democracy c. alapos könyvében (Chicago, University of Chicago Press, 1978) található elemzése segítségével írtam; továbbá segítségemre volt Alan Ware átfogóbb összehasonlító elemzése, Citizens, Parties, and the State: A Reappraisal (Princeton, Princeton University Press, 1987).

[8] . Ian  Budge és Richard I. Hofferbert, Hans-Dieter Klingemann,  Francois  Pétry, Torbjorn Bergman, Hans Keman és Kaare Strom közreműködésével nemrégiben fejeztek be egy rendszeres vizsgálódáson alapuló tanulmányt, amely tizenhárom demokratikus országban vizsgálja a háború utáni pártmandátumokat és a kormányzati tevékenységet. A tanulmány kéziratát a szerzők nagylelkűen rendelkezésemre bocsátották. Tizenhárom ország minden olyan pártjának minden programját elemezve, amely befolyásolhatta a kormányalakítást a második világháború után, arra a következtetésre jutottak, hogy a pártok betartják választásai ígéreteiket, ha hatalomra kerülnek. John D. Huber és G. Bingham Powell, Jr. szignifikáns összefüggést találtak a polgárok preferenciái és a kormányok és döntéshozó koalíciók kinyilvánított pozíciója között 12 ország 38 kormányában az 1970-es évek végén és az 1980-as évek elején. Többpártrendszerekben azonban, ahol a parlamenti helyek és szavazatok viszonylag arányosak, az összefüggés szorosabb, mint a többségi kormányzati rendszerekben, ahol a választásokat általában egyetlen párt vagy pártkoalíció nyeri (mint Ausztráliában). „Bringing About Correspondence Between Citizens and Policy-Makers: A Test of Two Visions of Liberal Democracy”. (A  tanulmány a Midwest Political Science Association 1992. évi gyűlésén hangzott el. Chicago, 1992. április.)

[9] . Az itt leírottakat a Dilemmas of Pluralist Democracy című könyvemből (New Haven, Yale University Press, 1982) 143–148. vettem át.

[10] . Sok írás született a politikai pártok hanyatlásáról és a „politikai vállalkozók” megjelenéséről az Egyesült Államokban. Lásd pl. Alan Ehrenhalt:The United States of Ambition: Politicians, Power, and the Pursuit of Office (New York, Times Books, 1991). Paradox módon azzal a ténnyel, hogy a hivatalban lévő politikust nagy valószínűséggel újraválasztják kongresszusi képviselőnek, az a tény áll szemben, hogy a kongresszusi választásokon a választóknak általában egy jól ismert, releváns közéleti múlttal rendelkező és egy ismeretlen, ilyen múlttal nem rendelkező jelölt között kell választania.

[11] . A feladat elvégzését természetesen rá lehet bízni a piacra is. A gondolatmenet kedvéért azonban tételezzük fel, hogy a piac nem megfelelő megoldás.

[12] . „Gitizen Juries as a Basic Democratic Reform” (a „Competing Theories of Post-Liberal Democracy” c. 1991. febr. 8–10-én az austini Texas Egyetemen tartott konferenciára  írt) előadásában  Ned Crosby arról számolt be, hogy „Peter Dienel a polgári esküdtszékekhez nagyon hasonló ötletet vetett fel 1969-ben, és 1973-ban megalapította a Forschungstelle Bürgerbeteiligung und Plannungsverfahren nevű intézetet a wuppertali egytemen”. Én nem ismertem Dienel munkáját 1970-ben, amikor azt javasoltam, hogy „komolyan fontoljuk meg az antik demokratikus technika (sorsolás útján eldöntött részvétel) felelevenítését, és használjuk ezt tanácsadó testületek kiválasztására az óriás poliarchia minden választott tisztviselője mellé – nagyvárosok polgármesterei, állami kormányzók, az USA-képviselőházi tagok és szenátorok, sőt az elnök mellé”. After the Revolution? (New Haven, Yale University Press, 1970), 149; vagy 1985-ben, amikor tovább finomítottam az elgondolást, és a közgyűlést minipopulusnak neveztem. Controlling Nuclear Weapons (Syracuse, Syracuse University Press, 1985) 86–89. Egyes szerzők azt javasolják, én nem, hogy a törvényhozást magát váltsák fel valamilyen „statisztikai képviselettel”. Lásd pl. John Burnheim: Is Democracy Possible? The Alternative to Electoral Politics (Berkeley, University of California Press, 1985), 9. és  110-től. Burnheim javaslata rendkívül összetett, de én irreálisnak és nem meggyőzőnek tartom. Benjamin R. Barber azt is javasolja, hogy a tisztségviselőket sorsolással válasszák ki. In.: Storng Democracy (Berkeley, University of California Press, 1984), 290–293.

[13] . Lásd James Fishkin: Democracy and Deliberation (New Haven, Yale University Press, 1991); valamint „The Case for a National Caucus: Taking Democracy Seriously”, The Atlantic, 1988. augusztus. Az amerikai elnökjelölés kiegyensúlyozott elemzéséhez és értékeléséhez lásd Nelson Polsby: Consequences of Party Reform (Oxford, Oxford University Press, 1983).

[14] . Saját munkáján kívül Crosby releváns németországi és nagy-britanniai projekteket említ. A polgárgyűlések kiváltképp hasznosak lehetnek az egészségügyi ellátás prioritásainak megállapításában. Oregon állam gyakorlatát elemezve Jack H. Nagel azt javasolja, hogy alakítsanak „véletlenszerűen kiválasztott tagokból álló mérlegelő gyűlést”. „Fél nap vagy maximum egy teljes nap elegendő kell legyen egy jól megtervezett mérlegelő gyűlés számára… Az a tudás, amelyet az Oregon Health Services Commission, az Oregon Health Decisions és községi egészségügyi döntési mozgalomban tevékenykedő más csoportok már megszereztek, könnyen alkalmazhatóak a »vélet-lenszerűen kiválasztott tagokból álló mérlegelő gyűlés« keretén belül is.” „Combining Deliberation  and Fair Representation in Community Health Decisions”, University of Pennsylvania Law Review 140. (1992. április), 2101–2121.

[15] . A Controlling Nuclear Weapons c. könyv 82–85. oldalain egy olyan, az Egyesült Államok számára elképzelhető rendszert javasoltam, amely maga után vonná a szakmai és tudományos társaságok közreműködését. Ez a megoldás azonban nem feltétlenül felel meg más országoknak.

[16] . Lásd még Robert Paul Wolffnak az „azonnali közvetlen demokráciára” irányuló javaslatát Defence of Anarchism c. művében (New York, Harper Torchbooks, 1976), 34–37.; valamint Benjamin B. Barbernek a „nemzeti kezdeményezésre és referendumeljárásokra” és az „elektronikus szavazásra” irányuló javaslatát a Strong Democracy c. könyvben, 281–290. Ross Perot 1992-es elnökjelöltsége során azt javasolta, hogy az amerikaiak kapjanak lehetőséget egy adott kérdésről lefolyt vita után az elektronikus úton való szavazásra.

[17] . Helyénvaló megjegyezni, hogy Barber idézett műve 285–286. oldalán szintén ajánlja a telekommunikáció alkalmazását a mérlegelési folyamat javítására.

[18] . Lásd Jeffrey B. Abramson, F. Christopher és Gary R. Orren, The Electronic Commonwealth: The Impact of New Media Technologies on Democratic Politícs (New York, Basic Books, 1988).

• Journal of Democracy