Arend Lijphart

Nyomtatóbarát változat

„Az új demokráciák alkotmányos választási lehetőségei” című cikkemben rendszeres empirikus bizonyítékokat mutattam be az eltérő típusú demokratikus rendszerek viszonylagos teljesítményével kapcsolatban. Tettem ezt azért, hogy meghaladjam azokat a homályos és ellenőrizhetetlen állításokat és ellenállításokat, amelyek rendszerint körbeveszik ezt a témát. Négy többségi választási rendszerű parlamentáris demokráciát (az Egyesült Királyságot, Kanadát, Ausztráliát és Új-Zélandot) hasonlítottam össze kilenc arányos választási rendszerű parlamentáris demokráciával (Németországgal, Olaszországgal, Ausztriával, Hollandiával, Belgiummal és négy skandináv országgal, Svédországgal, Dániával, Norvégiával, Finnországgal) abból a szempontból, hogy milyen a teljesítményük a kisebbségek képviseletének és védelmének, a demokrácia minőségének, a közrend és béke fenntartásának és a gazdaság irányításának tekintetében. Úgy találtam, hogy ahol különbség mutatkozott a demokráciák két csoportja között, ott az arányos választási rendszerű parlamentáris demokráciák nyújtották a jobb teljesítményt. Meglehetős különbségek voltak a kisebbségi képviselet (mértékegység: a nők arányszáma a nemzeti parlamentekben), a kisebbségi érdekek védelme (mértékegység: újító családpolitika), a demokrácia minősége (mértékegység: választási részvétel) és a munkanélküliség kordában tartása tekintetében; kisebb különbségek voltak a jövedelemegyenlőtlenségek és az infláció ellenőrzésében; nem vagy csak nagyon kis különbségek adódtak a közrend fenntartása (mértékegység: zavargások és politikai erőszak által okozott halálesetek) és a gazdasági növekedés tekintetében. Mivel a hagyományos – és meglehetősen ódivatú – bölcsesség szerint az arányos képviseleti rendszer lehet ugyan jobb, mint a többségi képviseleti rendszer, ha a kisebbségek képviseletéről van szó, de kevésbé hatékony a döntéshozatalban. Egyébként az is az arányos képviseleti rendszerű parlamentáris rendszer javára szól, ha a teljesítménymutatók között kicsi vagy semmilyen különbséget nem találtam.

Guy Lardeyret és Quentin L. Quade – mindkettőjük a hagyományos bölcsesség ékesszóló képviselője – egy sor kifogást emel elemzésem és következtetéseim ellen. Üdvözlöm ezt a kihívást, mivel alkalmat nyújt számomra, hogy újravizsgáljam bizonyítékaim érvényességét. Lardeyret és Quade azzal érvelnek, hogy 1. a kormányzati teljesítmények közötti különbségeket más tényezőkkel is meg lehet magyarázni, mint a demokrácia típusával, és ezért ezek a különbségek nem bizonyítják az arányos parlamentáris rendszer fölényét; 2. hogy ha a demokrácia típusának más fontos hatásait vesszük figyelembe, akkor a többségi rendszerek vannak fölényben; 3. hogy megállapításaim egy része rosszul megválasztott mértékegységek eredménye; és 4. hogy megállapításaimat eltorzította az elemzésbe bevont országok kiválasztása és osztályozása. Szeretném bemutatni, hogy amikor kifogásaik összevethetők a tényekkel, akkor érvénytelennek bizonyulnak.

Alternatív magyarázatok

Abban egyetértek Lardeyret-vel és Quade-del, hogy a gazdasági siker nem egyedül a kormánypolitika függvénye. Én is ezt mondtam eredeti cikkemben. Nyilvánvalóan sok olyan külső és véletlenszerű tényező van, amely befolyásolja egy ország gazdasági teljesítményét. Quade azon érvével sem vitatkozom, hogy Nagy-Britanniára egy sor rendkívüli körülmény gyakorolt hatást. Másfelől viszont némelyik arányos választási rendszerű ország hasonló sorscsapásokat szenvedett el: Hollandia és Belgium is meglehetős gyarmatbirodalmakat vesztett el, a Nagy-Britannia által elszenvedett „földrengésszerű társadalompszichológiai sokk” nem volt nagyobb, mint a vereség és megosztás sokkja, amelyet Németország szenvedett el, etnikai ellentétek ugyanúgy gyötrik Belgiumot, mint az Egyesült Királyság kelta perifériáját. De én nemcsak Nagy-Britanniát hasonlítottam össze egy vagy több arányos képviseleti rendszerű országgal, hanem a négy többségi képviseleti rendszerű parlamentáris demokráciát csoportként hasonlítottam össze a kilenc arányos képviseleti rendszerű parlamentáris országgal. Feltételeztem, hogy ha demokráciák csoportjainak gazdasági teljesítményét hosszú távon vetem össze, és ha minden vizsgált ország a gazdasági fejlettség hasonló szintjén áll, a külső és véletlenszerű tényezők kiegyenlítődnek. Ha valaki nem áll elő – és sem Lardeyret, sem Quade nem tette – egy olyan hihető hipotézissel, hogy az arányos képviseleti rendszerű parlamentáris országok mint csoport, az 1960-as évektől az 1980-as évekig szokatlan gazdasági előnyt élveztek, úgy feltételezésem és ennélfogva állításaim a gazdasági teljesítmény különbségeit illetően érvényesek maradnak.

Lardeyret és Quade említ néhány olyan dolgot, amelyek alternatív magyarázatok alapjául szolgálhatnak: a skandináv országok speciális jellemjegyei, az alkotmányos monarchia által nyújtott előny, a mérsékelt és a szélsőséges arányos választási rendszer közötti különbség és az amerikai katonai védelem által nyújtott előny. Mindezek empirikusan tesztelhetőek. Lardeyret az állítja, hogy a munkanélküliséget a skandináv országokban az „igen védett munkahelyek” miatt alábecsülik, és hogy a jövedelmi egyenlőtlenség azért viszonylag szerény, mert ezekben az országokban a konzervatív pártoknak szokatlan hátrányokkal kell megküzdeniük. Hogy ezek a tényezők megváltoztatják-e állításaim érvényét, az könnyen ellenőrizhető, ha a skandináv országokat kizárjuk az összehasonlításból, és a nem skandináv arányos választási rendszerű parlamentáris országokat hasonlítjuk össze a többségi választási rendszerű parlamentáris országokkal. Az átlagos munkanélküliség a skandináv országokban valóban alacsonyabb volt, mint másutt – 2,7 százalék 5,7 százalékkal szemben –, de az utóbbi még mindig jobb egy kevéssel, mint a többségi képviseleti rendszerű parlamentáris országok 6,1 százaléka. Ami a jövedelem-egyenlőtlenséget illeti, gyakorlatilag nincs különbség a skandináv és nem skandináv arányos választási rendszerű parlamentáris országok között – 39, illetve 38,9 százalék –, és mindkét szám kisebb, mint a többségi választási rendszerű parlamentáris országok 42,9 százaléka.

Ha a monarchiákat a köztársaságokkal hasonlítjuk össze, elsőként azt kell megjegyeznünk, hogy ha az alkotmányos monarchia előny, akkor az összes többségi választási rendszerű ország élvezi ezt az előnyt, míg az arányos választási rendszerű országoknak csak mintegy fele. Másodszor, ha a monarchikus arányos választási rendszerű országokat (Belgiumot, Hollandiát, Svédországot, Norvégiát és Dániát) a köztársasági arányos választási rendszerű országokkal hasonlítjuk össze, kiderül, hogy növekedési ütemük gyakorlatilag, inflációs rátájuk pedig pontosan azonos. Csak a munkanélküliségi rátáik különböznek valamelyest: a monarchiák munkanélküliségi rátája 4 százalék, míg a nem monarchiáké 4,9 százalék. Ismét rámutathatunk, hogy az utóbbi szám még mindig kisebb, mint a többségi választási rendszerű országok 6,1 százalékos átlaga. A kisebbségi képviselet, a kisebbségvédelem és a demokratikus minőség mutatói tekintetében van némi különbség a monarchiák és a köztársaságok között, de mindkét csoport világosan megelőzi a többségi választási rendszerű parlamentáris országokat.

Megtaláljuk-e vajon az arányos képviseleti rendszer Achilles-sarkát, ha a szélsőségesen arányos képviseleti rendszerű országokra (Olaszországra, Hollandiára, Dániára és Finnországra) koncentrálunk, és összehasonlítjuk őket a mérsékeltebb arányos képviseleti rendszerű országokkal (Németországgal, Svédországgal, Norvégiával, Belgiummal és Ausztriával)? Az empirikus bizonyíték mást mond. Az inflációs és munkanélküliségi ráta valóban magasabb a szélsőségesen arányos képviseleti rendszerrel rendelkező csoportban (7,4 és 5,5 százalék 5,4 és 3,6 százalékkal szemben), de legalább egy kicsivel alacsonyabb, mint a többségi választási rendszerrel rendelkező csoportban. A képviselet és a demokratikus minőség négy mutatója tekintetében a különbségek kicsik, de az arányos képviseleti rendszerű országok mindkét csoportja messze jobb teljesítményt mutat, mint a többségi képviseleti rendszerű országok. Én a mérsékelten arányos képviseleti rendszert részesítem előnyben, de a szélsőségesen arányos rendszer veszélyeit sem szabad eltúlozni.

Ahogy erre Quade helyesen mutat rá, az arányos képviseleti rendszerű parlamentáris országok élvezték annak előnyét, hogy az „amerikai katonai védelem ernyője” alatt éltek – de ugyanez volt a helyzet mind a négy többségi képviseleti rendszerű parlamentáris országgal is. Valójában az enyhe kivételek az arányos képviseleti rendszerű csoportban vannak: Svédország semleges, de erőteljesen felfegyverzett helyzetéből magas katonai kiadások következtek, és Finnország a szovjet önmegtartóztatás kényes függőségében élt. Egészében azonban az amerikai katonai védelem többé-kevésbé egyformán kedvezményezte mind a tizenhárom parlamentáris demokráciát, és ezért nem lehet vele teljesítménykülönbségeket megmagyarázni.

Alternatív mértékegységek és osztályozások


Részben az általam a különböző típusú demokráciák teljesítményének értékelésére használt mértékegységeken felül, részben azok helyett, Lardeyret és Quade azt javasolja, hogy a demokráciákat olyan tényezők fényében kell megítélni, mint elszámoltathatóság, kormányzati stabilitás, döntéshozatali képesség és az „ismétlődő választások” elkerülésének képessége. Ezekkel a javaslatokkal több probléma is van. Először is, noha a demokratikus kormányzásnak kétségkívül fontos aspektusa a számonkérhetőség, objektív módon nehéz mérni. Másodszor, egyáltalán nem biztos, hogy a koalíciós kormányok kevésbé elszámoltathatóak, mint az egypárti kormányok. Quade a koalíciós kabineteket úgy írja le, mint kis csoportokból titkolózó pártközi alkudozás során összebarkácsolt kormányokat. Ez igaz lehet olyan kivételes esetekre, mint Izrael (ahol a szélsőségesen arányos képviseleti rendszer egyenletesen megosztott és polarizált választókkal kombinálódik), de a legtöbb arányos választási rendszerű országot tekintve durván eltúlzott karikatúra. Valójában megalakulásuk után a koalíciós kabinetek hajlamosak sokkal kevésbé titkolózónak és sokkal nyitottabbnak lenni, mint az egypárti kabinetek.

Harmadszor, a kormánystabilitás a kormányok átlagos élettartamával mérhető. Számításaim azt mutatják, hogy a kabinetek átlagos élettartama a többségi választási rendszerű parlamentáris országokban körülbelül kétszer akkora, mint az arányos választási rendszerű parlamentáris országokban.[1] A kabinet hosszabb élettartama, tételezi fel Lardeyret, a kormányzati személyzet nagyobb kontinuitása következtében jobb döntéshozatali képességet jelent. De amikor a koalíciós kormányok átalakulnak, ezek rendszerint nem változnak olyan nagyon, mint a többségi választási rendszerű kormányok radikálisan alternáló kormányai. Lardeyret beismeri ezt, amikor arról panaszkodik, hogy az arányos választási rendszerű országokban kulcspolitikusok zárt csoportjai túlságosan hosszú ideig vannak hivatalban. Negyedszer, az egyetlen meggyőző bizonyíték amellett, hogy a többségi választási rendszer által produkált kormányok jobb döntéshozatali képességekkel rendelkeznek az, hogy döntéseik sikeresebb politikát eredményeznek. Ez visszavisz bennünket a kormányzati teljesítménynek a makrogazdasági politikának és a közrend sikeres megőrzésének szemszögéből való értékeléséhez. Mint már láttuk, a kemény tények nem utalnak a többségi választási rendszerű parlamentáris rendszerek fensőbbrendűségére.

Lardeyret amiatt is panaszkodik, hogy az arányos választási rendszerű parlamentáris rendszerekben szükségtelenül gyakran vannak választások. Ezzel pótlólag hasznos mértékegységet javasol a demokratikus minőség mérésére, ráadásul olyat, amely szerencsére könnyen alkalmazható és tesztelhető. Az 1960-tól 1988-ig terjedő 29 éves időszakban – erre az időszakra gyűjtöttem három gazdasági mutatóból kettőt – a többségi választási rendszerű parlamentáris országokban átlagosan tíz parlamenti választást tartottak, míg az arányos választási rendszerű parlamentáris országokban átlagosan csak 8,8-at.[2] A választások gyakorisága Lardeyret állításával ellentétben kisebb az arányos választási rendszerekben, mint a többségi választási rendszerekben. Igaz, a különbség kicsi. De Lardeyret hipotézisét ez az egyszerű teszt világosan cáfolja.

Lardeyret-nek és Quade-nek csak néhány kifogása van mértékegységeimmel szemben. Lardeyret a szavazáson való részvétel arányának mértékegységként való alkalmazásával kapcsolatban szóvá teszi, hogy az Egyesült Államok részvételi aránya sokkal magasabb lenne, ha a nyilvántartott szavazókhoz képest számítanám. Teljesen igaza van, de a részvételi arányszámokat a szavazásra jogosultak számához képest kalkuláltam, ami azt jelenti, hogy minden országot egyformán kezeltem. Továbbá, ha a szavazáson való részvétel arányszámát a demokratikus minőség mértékegységeként használom, az alacsony amerikai szám nemcsak a szokatlanul magasfokú politikai apátiát tükrözi akkurátusán, hanem azt a tényt is, hogy a kormány a terhes nyilvántartási procedúrákkal szándékosan elveszi a polgárok kedvét a szavazástól.

Quade megkérdőjelezi, hogy „azonosítom a törvényhozásban ülő nők számát a női érdekek képviseletével”. De én semmi ilyesmit nem tettem: másik mértékegységet (a családpolitika újszerűségét és költségességét, ami a nők számára különleges fontosságú) használtam annak tesztelésére, hogy a nők érdekeit tényleg jobban figyelembe veszik-e az arányos választási rendszerű országokban – és úgy találtam, hogy tényleg ez a helyzet.

Végül Lardeyret megkérdőjelezi, hogy Robert Dahl értékelési rendszerét használtam a demokratikus minőség mérésére, mivel ez állítólag elfogult az arányos képviseleti rendszer javára. Eredeti cikkemben is elismertem, hogy valamelyest ez így van, de úgy döntöttem, hogy mégis felhasználom Dahl rendszerét, mivel ez a legjobb rendelkezésre álló értékelési rendszer. Mivel azonban nyilvánvalóan kevésbé objektív, mint a többi általam használt mutató, nem ragaszkodom ahhoz, hogy bizonyítéknak tekintsük.

Quade nem ért egyet velem abban, hogy kedvezően ítélem meg a parlamentarizmusnak az arányos képviseleti rendszerrel való kombinációját. Olyan példákat hoz fel ellenérvül, amikor az arányos képviselet nem működött jól. Különösen arra a két esetre hivatkozik, amelyeket gyakran tekintenek a demokrácia látványos kudarcainak: a weimari köztársaságot és a francia negyedik köztársaságot. Senki sem tagadhatja, hogy a weimari köztársaság kudarc volt, de az már kevésbé világos, hogy valóban az arányos képviseleti rendszer volt-e a kudarc döntő tényezője, vagy hogy a többségi képviseleti rendszer meg tudta volna-e menteni a weimari demokráciát. Továbbá Weimar inkább félig elnöki rendszer volt, mint parlamentáris rendszer. Franciaországban a negyedik köztársaság valóban nem működött jól, de lehet ésszerűen úgy érvelni, hogy viszonylag kis hatósugarú reformok az arányos parlamentáris rendszeren belül elegendőek lettek volna a problémák kiküszöbölésére, és hogy a radikális eltolódás az arányos képviseleti rendszertől a félig elnöki rendszerbe nem volt teljesen szükségszerű. És az arányos rendszer kudarcainak példái mellé fel lehet sorakoztatni a többségi rendszer kudarcait, például a nyugat-afrikai demokráciák csődjét. Sir Arthur Lewis, aki a nyugat-afrikai kormányok gazdasági tanácsadója volt, arra a meggyőződésre jutott, hogy ezekben a megosztott társadalmakban „a demokratikus eszme legyilkolásának legbiztosabb módja” a „győztes mindent visz” típusú angol–amerikai választási rendszer bevezetése.[3]

Lardeyret nem kérdőjelezi meg, hogy a mai stabil demokráciákra koncentráltam, ehelyett úgy érvel, hogy némelyik országot másképp kellett volna osztályoznom. Noha Franciaország sem nem teljesen elnöki rendszerű, sem nem teljesen többségi rendszerű, elfogadom, hogy mindkét szempontból elég közel van az Egyesült Államokhoz ahhoz, hogy vele egy osztályba kerülhessen. Egyetértek azzal, hogy Portugália és Spanyolország az arányos parlamentáris kategóriába tartoznak, de nincsenek összehasonlítható adatok róluk, mivel nem voltak az egész időszakban demokratikus országok. Nem értek egyet azzal, hogy Németországnak nem arányos képviseleti rendszere van, és hogy többségi rendszerű országként kellett volna kategorizálnom. Németországnak abban az értelemben, hogy miként osztják el a székeket a Bundestagban a pártok között, majdnem teljesen arányos képviseleti rendszere van, bár az ötszázalékos küszöb mérsékelten arányos képviseleti rendszerű országgá teszi.

De ha még föl is adom Németországot, elemzésem akkor is érvényes marad. Lardeyret ellenhipotézise szerint a hatékonyság és demokratikusság kritériumai szerinti sorrendben a kétfajta többségi rendszer (parlamentáris és elnöki) megelőzi az arányos képviseleti rendszerű parlamentáris rendszereket. Ezt úgy lehet tesztelni, hogy összehasonlítjuk a hét többségi rendszert (a többségi választási rendszerű parlamentáris országokat meg az Egyesült Államokat, Franciaországot és, legyen, Németországot) a nyolc arányos képviseleti rendszerű országgal (Németország kivételével az összes arányos képviseleti rendszerű parlamentáris országgal). Így újraosztályozva az országokat, az arányos képviseleti rendszerű országok még mindig jobbak a munkanélküliség kordában tartását illetően (4,6 százalék 5,5 százalékkal szemben), és nem nagyon különböznek a növekedés (3,5 százalék 3,4 százalékkal szemben), valamint az infláció (6,6 százalék 6,5 százalékkal szemben) tekintetében. Azokat a mutatókat nézve, amelyek a kisebbségi képviseletet/védelmet és a demokratikus minőséget mérik, az arányos képviseleti rendszerű országok még mindig messze megelőzik a többségi választási rendszerű országokat: 17,5 százalék nő a parlamentben 4,5 százalékkal szemben; 8 pont 4,4 ponttal szemben a családpolitikának; 843 százalékos választáson való részvétel 73,5 százalékkal szemben; és az összjövedelem 38,9 százalékát keresi a háztartások felső húsz százaléka 41,9 százalékkal szemben. A bizonyítékok világosan megcáfolják Lardeyret ellenhipotézisét.

Választások és változások

A demokratikus országok polgárai és politikusai, úgy tűnik fel, értékelik a parlamentarizmus és az arányos képviseleti rendszer előnyeit. Sok, ha nem a legtöbb elnöki rendszerű országban széles körű elégedetlenség figyelhető meg a rendszer működésével kapcsolatban, és meglehetős támogatást élvez a parlamentarizmus felé való elmozdulás követelése. Fordított érzelmet aligha figyelhetünk meg egyetlen parlamentáris országban is. Hasonlóképpen elmondható, hogy azokban az országokban, amelyek a többségi elvet alkalmazzák, a polgárok nem elégedettek azzal, ahogy a többségi elvű választások működnek, és létezik egy erős, arányos képviseleti rendszert kívánó hangulat, de csak kevesen akarnak többségi rendszert az arányos rendszerű országokban. Ennek egyik fontos oka az, hogy a többségi rendszer megosztó, „minden a nyertesé” természetén sokan átlátnak. A századforduló óta azok a demokráciák, amelyeknek mély etnikai vagy másfajta ellentétekkel kell megküzdeniük, ismételten az arányos rendszerhez fordultak, hogy kompenzálják ezeket az ellentéteket. Lardeyret-nek az a javaslata, hogy Dél-Afrika és a többi mélyen megosztott ország többségi rendszert vezessen be, különösen veszélyes.

Az arányos képviseleti rendszer népszerűségének másik fontos oka az az érzés, hogy a nem arányos választási eredmények szükségszerűen igazságtalanok, és nem demokratikusak. Nagy-Britannia kormányzó pártjai közül a háború óta egyetlenegyet sem a szavazók többsége emelt hatalomra; e pártok úgy szerezték meg a hatalmat, hogy a szavazók többsége ellenük voksolt. Lardeyret-nek és Quade-nek azt a véleményét, hogy a választási aránytalanság nem fontos, a legtöbb demokrata egyszerűen nem osztja. A londoni Economist egyik minapi vezércikkében így fogalmazott: „mivel az igazságosság érzékelése a demokrácia lakmusztesztje – legitimitásának alapja –, az igazságtalanságra hivatkozó érvelés minden más érvet érvénytelenít.”[4]

Alapvető alkotmányos változtatásokat nehéz bevezetni, és ezért ezek ritkák, de a demokratikus elkötelezettségű közhangulat jelenlegi megoszlása a többségi rendszertől az arányos rendszer felé való elmozdulást valószínűbbé teszi, mint az ellenkezőjét. Ennek oka nem az, hogy – mint Lardeyret állítja – majdnem teljesen lehetetlen megszabadulni az arányos képviselettől, mert ehhez arra lenne szükség, hogy független politikai pártokat arra kérjünk, működjenek közre saját likvidálásukban. Épp ellenkezőleg, ez annak a fő oka, hogy miért próbálják a többségi rendszerből profitáló nagy pártok a szisztémát megtartani. Az arányos képviseleti rendszerekben a nagy pártoknak rendszerint van elég szavazatuk ahhoz, hogy egy számukra rendkívül előnyös rendszert vezessenek be, különös tekintettel arra – ahogy Lardeyret helytállóan megfigyelte –, hogy a választási rendszer általában nincs alkotmányban rögzítve. Hogy mégsem nagyon próbálkoznak ezzel, azt nem lehet szűk pártérdekekkel megmagyarázni; az érzés, hogy az arányos képviseleti rendszer lebontása veszélyes és antidemokratikus, fontos szerepet játszik. Mind a már létező demokráciákban gyűjtött empirikus bizonyíték, mind az ottani vélemény súlya amellett szól, hogy a parlamentarizmus és az arányos képviseleti rendszer a legbölcsebb választás az új demokráciákban is.

(Fordította: Neményi László)

Jegyzetek


[1] . Arend Lijphart, Democracies: Patterns of Majoritarian and Consensus Government in Twenty-One Countries (New Haven, Yale University Press, 1984, 83.) Egy kabinet akkor marad ugyanaz a kabinet, ha pártösszetétele nem változik. E definíció alapján 1945 és 1980 között az átlagos kabinet-élettartam a négy többségi választási rendszerű parlamentáris országban 88 hónap volt, az arányos választási rendszerű parlamentáris országokban pedig 44 hónap.

[2] . A tizenhárom ország parlamenti választásainak időpontjai megtalálhatók a következő kötetben: Thomas T. Mackie and Richard Ross, The International Almanach of Electoral History, 3rd ed. (London, Macmillan, 1991).

[3] . W. Arthur Lewis: Politics in West Africa (London, Allen and Unwin, 1965, 71.)

[4] . The Economist, 1991. május 11., 13.

• Journal of Democracy