Robert A. Scalapino

Nyomtatóbarát változat

A Koreai Köztársaság (Dél-Korea) polgárai 1992. december 18-án a szavazóurnákhoz járultak, hogy új elnököt válasszanak. A szavazáson 77 százalékos volt a részvétel. Kim Young Sam, a Demokratikus Liberális Párt (DLP) vezetője a leadott szavazatok 42 százalékával nyert, míg a régi ellenfél, Kim Dae Jung a szavazatok 34 százalékát szerezte meg; ő Korea második legnagyobb pártjának, a Demokrata Pártnak (DP) a vezére. Egy különc politikus, Chung Ju Yung, aki a Hyundai vállalatkonglomerátum multimilliomos feje és az újonnan alakult Egyesülés Nemzeti Párt (ENP) vezetője, a szavazatok 16 százalékát nyerte el. A választást Korea történetének eddigi legszabadabb és legbecsületesebb választásaként tartják nyilván. A legyőzött elnökjelöltek nagyvonalúan vették tudomásul a választók ítéletét, s Kim Young Sam, a köztársaság újonnan megválasztott tizennegyedik elnöke joggal jelenthette ki 1993. február 25-i beiktatásán: új politikai korszak vette kezdetét.[1]

December 19-én, a dél-koreai választások másnapján, 72 százalékos részvétellel választották meg a Kínai Köztársaság Nemzetgyűlését. A Tajvanban hatalmon lévő Kuomintang Párt a szavazatok 53 százalékát nyerte el, 96 képviselői széket a 161-ből, ami ugyan komoly parlamenti többséget jelent, ám messze alatta marad az előző évben megrendezett választások eredményeinek. A Demokratikus Haladás Párt 50 helyhez jutott a szavazatok 31 százalékával, ami az 1991-es választásokhoz képest több mint egyharmados növekedést jelent. Független képviselők nyerték a szavazatok 5 százalékát, és ezzel 7 képviselői helyhez jutottak.[2] A koreai választásokhoz hasonlóan a tajvani választás is nagy előrelépést jelentett ebben a 20 milliós társadalomban. Ezt a tényt szimbolizálja, hogy az egyik megválasztott képviselő Shih Ming-teh volt, aki 25 évet töltött börtönben a tajvani függetlenség melletti kiállás és más „felforgató” tevékenység miatt, s akit csak a választások előtt két évvel engedtek szabadon.

Az e két társadalomban a közelmúltban bekövetkezett politikai változások el kell hogy gondolkoztassanak bennünket azon, hogy milyen sikereket ér el, és milyen problémákkal néz szembe a demokrácia Ázsiában a huszadik század végéhez közeledve.

Először is hadd szögezzem le, hogy a demokratikus rend legfontosabb összetevői közé az a három követelmény tartozik, hogy az állampolgároknak valódi politikai választási lehetőséggel kell bírniuk; hogy rendelkezniük kell azokkal a szükséges szabadságokkal, amelyek ezt a választási lehetőséget értelmessé teszik; és hogy a törvény uralmának kell érvényesülnie.

A politikai kultúrának az a típusa azonban, amelyet hagyományosan egész Ázsiában megtalálunk, ettől eltérő értékkészletet fejlesztett ki. A legfőbb cél mindeddig az egység volt, ami azzal járt, hogy a döntéshozatal elsődleges célja a konszenzus kialakítása volt. A többségi elv idegen fogalom volt: miért kellene a nép – vagy a politika megfogalmazói – 51 százaléka számára biankó csekket kiállítani arról, hogy a maradék 49 százalék nevében dönthetnek?

Ráadásul a szabadság kisebb értéket képviselt, mint a rend, és az egyéni jogok fogalma egyébként is magában foglalta az önzés fogalmát. Az elsőbbség a csoporté volt – lett légyen az család, közösség vagy nagyobb politikai egység –, az egyénről nem lehetett a kollektív egésztől elvonatkoztatva gondolkodni; az egyént sohasem tekintették olyan valakinek, akit saját jogok illetnek meg.

Ezenkívül kevésbé tartották kívánatosnak azt, hogy a törvény uralkodjék, mint azt, hogy bölcs emberek legyenek hatalmon. A törvény vagy büntetést, vagy célt jelentett, melyre törekedni lehet, de nem egy olyan szabálygyűjteményt, melyet aprólékosan értelmezni kell, és szigorúan be kell tartatni. Az uralkodó hatalmának korlátait a szokások által szentesített, íratlan morális gyakorlat szabta meg. A jó vezér: bölcs, jótékony, sosem feledkezik meg alattvalóiról – vagyis ATYA, csupa nagy betűvel írva. Ha az uralkodó nem felelt meg a fent leírtaknak, akkor, az ókori kínai bölcsek szavaival élve, már nem is uralkodó, hanem zsarnok volt, aki zsarnokként megérdemelte, hogy uralmát megdöntsék. Ez az elmélet persze azok számára volt kényelmes, akik kivitelezték a megdöntést.

Ezért a demokráciába való átmenet sohasem volt könnyű Ázsiában, még akkor sem, ha tisztelettel adóztak is e hagyományos kultúrának azáltal, hogy alkalmazkodtak hozzá. Általában a demokráciát két körülmény hozta létre, melyek néha külön, de gyakrabban valamiféle kombinációban voltak hatékonyak. Bizonyos esetekben a meghatározó tényező az volt, hogy széles körű oktatás révén – amit gyakran a gyarmatosító rendszer támogatott – létrehoztak vagy átformáltak egy elitet. Ez az út szinte kivétel nélkül vagy brit, vagy amerikai gyámkodással járt. India és a Fülöp-szigetek példája azonnal eszünkbe juthat, ám sok más ázsiai társadalomra is különböző mértékű befolyással volt politikai elitjének „elnyugatiasodása”, vagy pedig az a körülmény, hogy külső hatalmak támogatásával nyugati típusú intézményeket honosítottak meg.

Nehéz lenne azt állítani, hogy e társadalmak fejlődési feltételei termékeny talajul szolgáltak a demokrácia számára. A demokratikus kísérletek éppen ezért sok esetben kudarcba fulladtak, s valamiféle tekintélyuralmi rendszer szorította ki őket. Más esetekben viszont a demokrácia a rossz esélyek ellenére is fennmaradt, vagy visszatért egy bizonyos idő eltelte után.

A demokráciához vezető másik út, amelyet a kortárs Ázsia minden kutatója jól ismer, a társadalmi-gazdasági modernizáción keresztül vezet. A gazdasági fejlődés azonban három fontos politikai kihatással is bíró változást okoz.

Először: nagyobb mértékű sokféleséget teremt, nagyobb különféleséget a foglakozások és a státusok körében, nagyobb különbséget a városi és a falusi életmód között, és nagyobb tarkaságot a regionális eltérésekben. Ennélfogva sem az erősen központosított hatalom, sem az önmagában is megálló lokalizmus nem működik többé; a hatalmat szét- és meg kell osztani.

Másodszor: a modern tudomány és technológia alkalmazása növeli a termelékenységet, s így létrejön egy gazdagabb, képzettebb, urbanizáltabb osztály. Ennek az osztálynak jelentékeny része az uralmon lévők és politikájuk színvonalas kritikájában, valamint az értelmesebb politikai részvétel követelésében talál rá végül saját politikai hangjára. Sem a hatalmon lévők iránti bizalom klasszikus követelménye, sem a valamely ideológiába vetett kételkedést nem ismerő hit nem elégíti ki őket.

Harmadszor: napjaink fejlődése véget vet az elszigeteltségnek, és lehetővé teszi az összehasonlításokat. A hétköznapi polgár tisztában van más országok anyagi viszonyaival és társadalmi-politikai rendszereivel. A kulturális egymásra hatás is minden irányban bővül, ami szintén a társadalmi differenciálódást segíti elő. Mindenféle új divatok – politikaiak, szociálisak avagy gazdaságiak – váltogatják egymást. Ráadásul a fiatal elit egyre nagyobb hányadára gyakorolnak mély hatást a külföldi tanulóévek vagy a hazai felsőoktatási intézményekben terjedő idegen eszmék.

A koreai és a tajvani példa egyaránt azt bizonyítja, hogy a társadalmi-gazdasági átalakulás következtében létrejövő új elit az egyik alapfeltétele az ázsiai demokráciák fejlődésének. Kétségtelen: mindkét eset bonyolult. Az új értékeket képviselő politikai elit kialakulása mindkét esetben megelőzte a társadalmi-gazdasági változásokat. A modern Korea atyja, Syngman Rhee a Princeton Egyetemen szerezte doktorátusát (egyik tanára Woodrow Wilson volt) a Korea fölötti japán uralom évei alatt. Ezenkívül évtizedeket töltött politikai menekültként az Egyesült Államokban, s az elkötelezett forradalmárok töretlen optimizmusával igyekezett felsorakoztatni honfitársait a függetlenség ügye mellett. Amikor 1945-ben Korea váratlanul elnyerte függetlenségét, Rhee elvben el volt kötelezve a parlamentarizmus mellett, noha személyes magatartásában az autoritarianizmus felé hajlott.

Szun Jat-szen az egész világ, sőt még a kínai kommunisták szemében is a modern Kína megteremtője. Ő is külföldön tanult: Hawaiiban járt középiskolába és Hong Kongban orvosi egyetemre. Ezenkívül hosszú ideig élt politikai menekültként Japánban és az Egyesült Államokban. Az általa megfogalmazott „Három népi alapelv” – a nacionalizmus, a demokrácia és a szociális reform – nyugati eszmék keveréke volt.

Ám nemcsak Rhee és Szun járta végig ezt az utat. A huszadik század elején számtalan koreai és kínai fiatal tanult vagy utazott Nyugaton, vagy pedig Japánban, esetleg misszionárius iskolák révén ismerkedett meg a nyugati eszmékkel. Viszont arról sem feledkezhetünk meg, hogy ezekben az években a Nyugat nem egyetlen ideológiát terjesztett. S az ázsiai értelmiség nagy része vonzóbbnak találta a marxizmus–leninizmust, mint a liberalizmust.

Mi volt ennek az oka? Először is a marxizmus–leninizmus hízelgett a feltörő etnikai tudatnak, amely akkoriban találta meg kifejeződési formáját a nacionalizmusban. A lenini üzenet sok értelmiségi fájdalmának lényegére tapintott rá: arra a sértettségre és elvesztett önbecsülésre, amelyet azért érezték, mert úgy tekintették őket, mint „elmaradott” társadalmak fiait.

Másodszor a lenini stratégia egy olyan átfogó forradalom gyors végrehajtását javasolta, amely nemcsak a régi rendet törli el egy csapásra, hanem rövid időn belül fel is épít egy újonnan egyesített, de ezúttal igazságos társadalmat. A lenini doktrína a sietősöknek volt kedvükre, azoknak, akik egy átfogó társadalmi és gazdasági forradalmat akartak csinálni, és egy generáción belül „utol akarták érni” a fejlett világot.

Végül pedig a leninizmus jobban összeillett az ázsiai tradíció bizonyos vonásaival, mint a nyugati liberális eszmék. A leninizmus a hangsúlyt nem a megosztottságra, hanem a szolidaritásra, egyetlen párt diktatúrájára helyezi. Ráadásul ennek olyan pártnak kell lennie, amely elkötelezte magát a közjó mellett, és amely hajlandó meghallani a nép szavát (persze azzal a céllal, hogy nevelje a népet, s nem pedig azzal, hogy kormányozni engedje). A keleti népek a leninizmusban tehát felfedeztek egy új apafigurát.

A marxizmus–leninizmusnak csak akkor kellett olyan problémákkal szembenéznie Ázsiában, amelyek eredeti formájában tarthatatlanná tették, amikor a gazdasági fejlődés terén csődöt mondott. Ráadásul ekkorra a kelet-európai és a szovjetunióbeli összeomlás a legkomolyabban felvetette azt a kérdést, hogy a szocializmus vajon valóban az az avantgárd tanítás-e, aminek korábban kikiáltották.

A dél-koreai tekintélyelvű pluralizmus

Időközben egyes ázsiai országok véletlenül olyan alternatív fejlődési útra tévedtek, melynek sem a marxizmushoz, sem a liberalizmushoz nem volt köze. Ezt az utat a tekintélyelvű pluralizmus útjának nevezem.[3] Ebben a politikai életet ellenőrizték, a hatalmat egy domináns párt vagy csoport monopolizálta, és a szabadságjogokat – a szólás, a publikálás, a gyülekezés vagy a szervezkedés szabadságát – szigorúan korlátozták. Ugyanakkor a hatalmon lévők elfogadták az államtól különálló civil társadalom létét, persze csak egy olyanét, amely arra volt kényszerítve, hogy korlátok között működjék, melyek a változó körülményektől függően voltak tágak vagy szűkek. A legfontosabb ilyen körülmények közé tartozott az elért fejlettségi fok és az állami hatóságok hangulata. A meghatározó gazdasági orientáció inkább az irányított kapitalizmus valamely változata volt, mintsem a szocializmus. A piac kiemelkedő, általában elsődleges szerepet kapott, s mellette az állam támogatóként és kifinomult merkantilista politikát alkalmazó tervezőként szolgált.

Korea egy katonai puccs révén jutott hozzá ahhoz a rendszerhez, amely az amerikai megszállás alatt létrejött és a koreai háborút követő zavaros években letűnt Rhee által igazgatott demokratikus struktúrát váltotta fel. A kormány képtelen volt megfelelően megvédeni a polgári szabadságjogokat, ráadásul, s ez még lényegesebb, kielégítő gazdasági fejlődést sem tudott elérni. Dél-Korea kezdett lemaradni a növekedési ráta tekintetében Észak-Koreával szemben. A leköszönő Rhee elnököt 1960-ban a gyenge Chang Myon kormánya követte, mely hamar megbukott, mivel képtelennek látszott a körülötte lévő ingatag erők ellenőrzésére. A hatalmat 1961-ben a Park Chung Hee tábornok vezette katonai reformerekből álló kormány vette át. Ezzel vette kezdetét a koreai tekintélyelvű pluralizmus.[4]

Az Egyesült Államok, Dél-Korea legnagyobb külső támogatója, állandóan arra ösztökélte Park tábornokot, hogy térjen vissza a demokráciához, s a tábornok időnként tett is erőfeszítéseket ebbe az irányba. Az 1969-es elnökválasztáson Kim Dae Jung, Park ellenlábasa elnyerte a szavazatok 46 százalékát. De amikor Parknak az lett a benyomása, hogy az amerikaiak távozni készülnek Vietnamból, sőt, vissza akarnak vonulni az egész ázsiai térségből, úgy döntött, hogy a demokrácia túlságosan veszélyes Dél-Korea számára. Az 1972-es yushini alkotmány és a különböző ezt követő politikai lépések egyre inkább megszigorították a tekintélyuralmi rendszert, bár az továbbra sem közelítette meg Kim Ir Szen észak-koreai totális államának alaposságát és szigorát. Ezzel egy időben Dél-Korea gazdasága hatalmasat fejlődött, az 1960-as éveket követő két évtizedben az éves növekedés meghaladta a 7 százalékot, sőt időnként a 9-10 százalékot is elérte.

Ez a fajta növekedés – és a vele járó társadalmi átalakulás – azonban időzített politikai bomba volt, különösen mivel a koreai tekintélyelvű pluralizmus sem erős intézményi, sem erős ideológiai kerettel nem rendelkezett, s maguk a hatalmon lévők is csak átmenetinek tekintették. Park tábornok korszaka az autoriter kormányokra jellemző módon ért véget. Hivatali ideje vége felé a tábornok egyre türelmetlenebbé vált ellenfeleivel szemben, a társadalmi valóság iránti érzéke egyre csökkent, és azoknak a száma, akik akadálytalanul bejuthattak hozzá, egy kézen megszámlálhatóvá vált. Pedig éppen ezek egyike – az elhárítás főnöke – lőtte agyon, erőszakosan téve pontot 1979 őszén a Park-korszakra.

Mindazonáltal Park Chung Heere mint az első nagy modernizálóra, mint a koreai gazdasági forradalom atyjára emlékezni fog a történelem. Utódja, Chun Doo Hwan, aki ugyancsak törvénytelen úton került a hatalomra, viharos karriert futott be. Ugyanabból a katonai környezetből érkezett, mint Park tábornok, de neki már egy olyan társadalomban kellett működnie, amelyben a gazdasági növekedés és a társadalmi változás a régi tekintélyelvű rendet egyre inkább divatjamúlttá tette. Ámbátor igaz, hogy a koreai politikai kultúrának két ellentétes tendenciája van: az egyik az erős vezetés iránti vágy, a másik a követelődzésre, sőt lázadásra való hajlam. Ez utóbbi vonást fájdalmasan szimbolizálták azok a tüntetések, amelyek 1980 májusában egy hétig tartottak Kwangjuban, s amelyet a katonai kormányzat durván elfojtott – ez az esemény még mindig hat a koreai politikában.

Chun Doo Hwan talán mégis dicsőbb helyre kerül majd a történelemben, mint amilyen sok kortársa szerint járna neki. Ő volt ugyanis az, aki minimális megrázkódtatással vezette át az országot a katonai diktatúrából a parlamenti demokráciába. Az 1980 őszén megszavazott új alkotmány megteremtette az egy hivatali idejű elnökséget, továbbá a politikai versengésnek teret engedő struktúrát hozott létre. Végül pedig, idegenkedését legyőzve, Chun személyesen is engedelmeskedett ennek az alkotmánynak, amikor utódja, Roh Tae Woo bejelentette, hogy ettől kezdve a koreai politikában a normát a demokratikus szabályok fogják jelenteni. Ezzel párhuzamosan, egy rövid megszakítástól eltekintve, a koreai gazdaság töretlenül fejlődött a Chun-korszakban, aminek eredményeképp Dél-Korea Hong Kong, Tajvan és Szingapúr társaságában az újonnan iparosított gazdaságok sorába lépett.

Aktív pályafutása idején egyes koreai körökben Roh Tae Woo – más modern koreai vezetőkhöz hasonlóan – meglehetősen rossz hírnévnek örvendett. Ellenlábasai gyenge és határozatlan vezetőnek tartották. Ám megint csak azt kell mondanunk, hogy a történelem kedvezőbben fogja őt megítélni. Roht úgy fogják számon tartani, hogy ő volt az első dél-koreai elnök, aki hatékonyan össze tudta kapcsolni a demokratizálódást a további gazdasági növekedéssel. Vitathatatlan, hogy a koreai demokrácia problémái továbbra sem oldódtak meg (ezt még bővebben ki fogom fejteni), s utódjának, Kim Young Samnak néhány bonyolult gazdasági kérdést is örökített. Ám a problémáktól eltekintve egy olyan nemzetet hagyott maga után, amely hatalmas arányú politikai átalakuláson ment keresztül, s ebben Roh elnöknek jelentős szerepe volt.

Ezért leszögezhetjük, hogy bár egy nemzet társadalmi-gazdasági fejlődési irányvonala alapvetően elősegítheti a nagyobb politikai nyitottságot, ám a vezetés szerepét sem szabad lekicsinyelni. Különösen fontos ez a szerep a politikai rendszer átalakításának pontos időzítése vonatkozásában. A vezetésnek ezenkívül módjában áll könnyíteni vagy súlyosbítani a politikai átalakulás okozta megpróbáltatásokat.

Azt is láttuk, hogy a Dél-Koreában 1961-től csaknem három évtizedig uralmon lévő tekintélyelvű pluralista rendszer (lehet amellett érveket felhozni, hogy lényegében ez a rendszer volt hatályban a kései Rhee-korszakban is) milyen hatékonyan szolgálta az ellenőrzött és gyors gazdasági fejlődést, ezáltal teremtve meg azokat a feltételeket, amelyek elodázhatatlanná tették a politikai reformokat. Összefoglalva: a társadalmi-gazdasági fejlődés és a vezetés összetalálkozása volt az, ami először tekintélyelvű pluralizmust hozott létre az amerikai megszállók által időnap előtt átplántált és kudarcot vallott demokrácia romjain, s később egy erősebb, a hazai talajból kinövő demokratikus rendszer felemelkedését tette lehetővé.

Tajvan és a lenini örökség

Miben hasonlít Korea Tajvanhoz, ahhoz az országhoz, amely a maga útján nagyjából ugyanebben az időszakban indult fejlődésnek?[5] Először is figyelembe kell vennünk, hogy mind Tajvan, mind Dél-Korea remek helyzetben voltak ahhoz, hogy kihasználhassák a II. világháborút követő rendkívüli tudományos és technikai fejlődést. Ráadásul módjukban állt átvenni bizonyos Japánban már bevezetett fejlesztési technikákat: az importhelyettesítést, amelyet exportorientáltsággal egészítettek ki; az extenzív kormányzati beavatkozást a csúcsiparágak területén; és olyan politikák szorgalmazását, amelyek bátorították a magasabb megtakarítást, a szigorúbb munkamorált, valamint a legújabb ipari technikák külföldről való gyors beszerzését és alkalmazását. Mindehhez az is hozzátartozik, hogy mindkét ország elég kicsi és homogén volt ahhoz, hogy a modernizációs technikák gyorsan és minimális belső regionális eltérésekkel (bár az ilyen eltérések egyáltalán nem voltak ismeretlenek) váljanak bennük hatékonnyá.

És mi volt a helyzet a tajvani vezetéssel? Amikor Csang Kaj-sek megvert Nemzeti Hadseregével a szigetre vonult (ahol időnként más elűzött vezérek is száműzetésüket szokták volt tölteni), természetesen nem Tajvan fejlesztése, hanem a kontinensre való visszatérés volt a célja. Éppen ezért igen kevéssé szimpatizált az 1950 után kibontakozó modernizációs erőfeszítésekkel, amelyeket az amerikai politika stimulált. Továbbá Csang egy leninista módon szervezett Kuomintangot örökölt Szun Jat-szentől. Szun az 1920-as évek elején tért át a lenini módszerekre, miután a nemzeti forradalom megszervezésében ismételten kudarcot vallott. A leninizmust eszközként használta, de alapvető gazdasági és politikai vonatkozásait sohasem fogadta el.

1950-t követően Tajvanon is létrejött egy tekintélyelvű, pluralista rendszer, mely hasonlított a dél-koreaira, de nem volt azonos vele. Először is mindkét társadalom etnikailag homogén volt (a kb. 300 000 maláj származású tajvani bennszülött nem sokat számított politikailag). Koreában azonban kis területe ellenére jelentős regionális eltérések voltak: fejletlenebbek és elidegenedettebbek voltak a Cholla tartományok. Tajvanon a jelentékeny szakadék az 1949 után a kontinensről idemenekültek és a már generációk óta a szigeten lakó, többségében a kínai Fujian tartományból származó tajvaniak között volt.

A körülmények okozták, hogy az a két csoport, amely Tajvanon egymás mellett találta magát, nemcsak nyelvében és kultúrájában különült el egymástól (a tajvaniak hosszú ideig Japán fennhatóság alatt éltek), hanem foglalkozásában is. A kontinensről menekültek töltötték be a legfontosabb kormányzati, katonai és egyetemi pozíciókat, a tajvaniak pedig az iparban, a kereskedelemben és a mezőgazdaságban játszottak döntő szerepet. Vegyes házasság eleinte ritkán fordult elő, bár idővel emelkedett a számuk.

A tajvaniak és a kontinensről érkezettek közti feszültségeket egy súlyos tragédia mérgesítette el. 1947-ben, még mielőtt Csang és a menekülők fő serege partot ért volna, zajlott le az úgynevezett február 28-i incidens, az a tajvani felkelés, amelyet a Nemzeti Hadsereg brutálisan elfojtott. Több ezren meghaltak, ami keserűséget és bizalmatlanságot hagyott örökül az utódoknak. Tehát a Csang-korszak első évei Tajvanon szigorú autoritárius uralmat hoztak, egypártrendszerrel, csekély számú politikai joggal és a nacionalista biztonsági és katonai erők főszereplésével. Miként Koreában is, a kommunista fenyegetés lehengerlő érv volt a katonai hatalom fenntartása és megerősítése mellett.

Azonban lényeges különbségei is voltak a dél-koreai és a tajvani politikának. A nacionalisták a kontinensről magukkal hozták kádereiket és kormányzati struktúráikat. Megszálló erőként működtek, amely meghonosított egy politikai rendszert, amit teljesen mesterségessé tett az a fikció, hogy a Kínai Köztársaság tovább létezik, legitim módon képviseli egész Kínát, csak éppen hatásköre Tajvanra és a környező néhány szigetre korlátozódott. Koreában ezzel ellentétben meg kellett teremteni a politikai elitet.

Ezzel párhuzamosan, miután meglett az amerikai védelmi garancia, és miután Csang egy idő után kelletlenül ugyan, de beletörődött a szigeten való hosszabb berendezkedésbe (a visszatérésről azonban soha sem mondott le), a Nemzeti Kormány megkezdte a gyors gazdasági növekedés támogatását. A korábbi hibákból tanulva nem vesztegették idejüket olyan lépésekre, mint a földreform; s hamarosan Tajvan is ugyanarra az útra lépett, mint amin Japán és Dél-Korea haladt. A rohamosan bővülő export szívóhatásának köszönhetően hatalmas gazdasági növekedés következett be, ezt az olcsó munkán alapuló termelésről a magasabb színvonalú technológiára való átállás követte, végül a befektetők külföldön kezdtek olcsó munkaerő után nézni, amit meg is találtak Délkelet-Ázsiában és a kontinentális Kínában. Idővel Tajvan jelentős külkereskedelmi többletre tett szert, s kicsiny mérete ellenére a világ egyik vezető kereskedő nemzetévé vált.

Ezekkel az eseményekkel párhuzamosan a nemzetközi fejlemények nyomást gyakoroltak Tajvanra. Az Egyesült Államok külpolitikája, mely döntő tényező Tajvan jövőjét illetően, az 1970-es évektől némileg megváltozott. A Szovjetunió kordában tartása érdekében az. Egyesült Államok kapcsolatokat kezdett keresni a Kínai Népköztársasággal. Ezen irányvonal csúcspontját a teljes kínai–amerikai diplomáciai kapcsolatok felvétele jelentette. Washington ezért azt az árat fizette, hogy elfogadta Peking álláspontját, miszerint egyetlen Kína létezik, és annak Tajvan része. Ezzel egy időben viszont az amerikai Kongresszus törvényt fogadott el a Tajvani Kapcsolatokról (Taiwan Relations Act), mely kimondja, hogy a tajvani kérdés békés megoldása amerikai nemzeti érdek, és hallgatólagosan a Tajpejnek nyújtott katonai segítség folytatására szólított fel. Azóta az Amerikai Egyesült Államok némileg ellentmondásos módon két irányelvvel él együtt: egyfelől ott van a Törvény a Tajvani Kapcsolatokról, másfelől pedig az úgynevezett Három Kommüniké, mely egyezmények lényegében összhangban állnak Pekingnek Tajvan státusával kapcsolatos álláspontjával.

Miután Henry Kissinger 1971-es pekingi útja meglepte, Japán is fürgén módosította Kína-politikáját, az amerikaiakat megelőzve felvette Kínával a diplomáciai kapcsolatokat, és rögtön elismerte az egyetlen Kína alapelvét. Tajvan számára Amerika és Japán Kínához való közeledése a kis szigetország nemzetközi státusának fokozódó hanyatlásának kezdetét jelentette, mivel ettől kezdve egyre több ország választotta Peking diplomáciai elismerését. Tajvanon identitásválság lett úrrá, s az események általános iránya megadta az első lökést annak a mozgalomnak, amely azt kívánja, hogy Tajvan nyilvánítsa független államnak önmagát. Hiszen ha Tajvan már nem is állíthatja megalapozottan, hogy ő a Kínai Köztársaság, nem ragaszkodhat-e igazi státusához, vagyis ahhoz, hogy szuverén ország? A börtön veszélyét is vállalva egy kicsiny, de egyre növekvő értelmiségi csoport ezért kezdett politikai harcot.

A politikai rendszer kibővítése

A tajvani belpolitikára nagy hatást gyakorló alapvető nemzetközi fejlemények háttere előtt Csang Kaj-sek korszaka kezdett a történelmi múltba süllyedni.[6] A 85 éves politikustól az 1970-es évek elején fia, Csang Ching-kuo vette át a legfőbb hatalmat. Az ifjabb Csang már a kezdet kezdetén új gyakorlatot vezetett be: a második generációs anyaországbeliek mellé egyre több tajvanit nevezett ki fontos politikai posztokra. De a Kuomintangon kívüli erők nyomása fokozódott, és a kormány a másként gondolkozás elfojtására törekedve felemelte a Nemzetgyűlés választott és kinevezett résztvevőinek számát, bár a megválasztott tajvaniak száma még így is alacsony maradt.

Az 1980-as években azzal párhuzamosan folytatódott a nagyobb politikai sokszínűség felé tartó átalakulás, hogy a jólét kiterjedt a társadalom egészére, és hogy az első anyaországbeli generáció kezdett lelépni a színpadról. Csang Ching-kuo érdeme, hogy – noha háttere és életútja aligha volt reménykeltő a parlamenti demokrácia hívei számára – halála előtt, 1988-ban tett néhány olyan dolgot, ami a tajvani politikai rendszer kibővítésére irányuló törekvéseket döntő módon segítette. Egyedül ő tudta elhallgattatni a változás konzervatív ellenzőit, és ezt meg is tette. Csak ő nevezhetett ki reformereket kulcspozíciókba; és csak ő választhatta Lee Teng-huit, egy tajvanit, alelnöknek és utódnak. S végül csak ő engedélyezhette, hogy a Kuomintangon kívül különféle politikai csoportok szerveződjenek, mint például a Demokratikus Haladás Pártja, amely 1986 szeptemberében alakult meg.

Napjainkban Tajvanon virágzik a többpártrendszer, amit az 1992. decemberi választások is fényesen igazoltak. A politikai szabadság elérte azt a pontot, hogy büntetlenül lehet a függetlenséget követelni; sőt éppen ez a Demokratikus Haladás Pártjának egyik programpontja. A kormány politikáját – és tagjait – széles körben lehet bírálni, nemcsak a törvényhozásban, hanem az oktatási intézményekben, a médiában és a politikai tüntetéseken is. Ezenkívül most fogalmazzák az új alkotmányt. Összefoglalva: Tajvan a valódi demokratikus rendszer irányába mozog, a tajvanizáció most már, legalábbis külső beavatkozás nélkül, visszafordíthatatlan. Tekintettel arra, hogy a lakosság közel 85 százaléka tajvani, természetes, hogy mind a köztársasági elnök, mind pedig Lien Chan, a miniszterelnök, szintén az.

Azonban mind Tajvanban, mind pedig Dél-Koreában a külső tényezők még mindig nagy hatással vannak a belpolitikára. A dél-koreai vezetők egy pillanatra sem feledkezhetnek meg a kommunista Északhoz fűződő viszonyok bizonytalanságairól. Ráadásul az utóbbi időben feszültségeket okoz, hogy Észak-Korea lebegteti álláspontját az Atomsorompó Egyezmény betartásával kapcsolatban. Noha a dél-koreai vezetők már régóta jelezték, hogy hajlandók az Északkal való gazdasági és kulturális kapcsolatok bővítésére, közös sporteseményeket támogattak, és megengedték, hogy déliek az északiakkal közösen vegyenek részt tudományos konferenciákon, de az észak–dél-viszony mégis alacsony szintű és ellenséges. Továbbra is érvényben van a nemzetbiztonsági törvény, melynek alapján eljárást folytathattak azok ellen, akik engedély nélkül északra utaznak, vagy Phenjan-párti propagandatevékenységet űznek. Vita folyik arról, hogy a törvényt el kell-e törölni, vagy csak módosítani kell, mint ahogy vita folyik a felforgatás, a lojalitás és a nemzetbiztonság témakörének egészéről is.

Tajvannak is hasonló problémákkal kell szembenéznie a Kínai Népköztársaság vonatkozásában. Míg a Kínai Köztársaság polgárai az utóbbi időben már viszonylag szabadon utazhatnak a kontinensre, addig a Kínai Népköztársaság polgárainak Tajvanra való látogatását viszonylag szigorúan korlátozzák. Általánosságban természetesen mindenki szabadon követelheti az újraegyesítést, hisz ez a hivatalos politikai álláspont is, ám a kommunizmus vagy a pekingi rezsim támogatása már a nemzetbiztonsági törvénybe ütköző tevékenység. A Kínai Köztársaságnak a Kínai Népköztársasággal kapcsolatos politikája hivatalosan még mindig a „három nem” (nem tartunk kapcsolatot, nem konzultálunk, nem egyezkedünk), azonban a tajpeji kormány maga is nagy iramban az ellenkező irányba tart. A közvetett kereskedelem és befektetés emelkedik, kulturális csere gyakorta előfordul, 1993 áprilisában pedig félhivatalos eszmecserére került sor Szingapúrban a kínai köztársaságbeli Csatorna Cserealapítvány és a kínai népköztársaságbeli Egyesület a Tajvan-csatornán Keresztüli Kapcsolatokért között. Mindkét szervezet állami támogatást élvező intézmény.

Az intézményesítés feladata

Nem szabad elfelejtenünk, hogy mind a tajvani, mind pedig a dél-koreai demokrácia nagyon fiatal még, s ezért egyikük sem kerülheti el a növekedési fájdalmakat. Mindkét országban gyengék maradtak a politikai intézmények. Sok más fejlődő országhoz hasonlóan Koreának is több, rövid életű alkotmánya volt már függetlensége kikiáltása óta. Kivétel lesz-e a Hatodik Köztársaság alkotmánya, amely most van érvényben? Ráadásul a dél-koreai pártrendszer is még bizonytalan állapotban van. Lehetséges, hogy Japánhoz hasonlóan Dél-Koreában is egy domináns párttal rendelkező pártrendszer fog létrejönni, s a jelenlegi Demokratikus-Liberális Párt háttérbe fogja szorítani ellenfeleit. Az 1992-es elnökválasztás óta a Demokrata Párt és főleg az Egyesülés Nemzeti Párt a hanyatlás jeleit mutatja. Ám a koreai demokrácia még olyan fiatal, hogy nem bocsátkozhatunk hosszú távú jóslásokba a pártrendszerre vonatkozóan. A koreai politika változatlanul nagyon személyhez kötött, még mindig nagyon nagy benne a szerepe a vezető személyiségének. A lakosság általában egyik pártért sem lelkesedik, bár egyes helyi szervezeteknek továbbra is jelentős hatalma van. A Cholla tartományok hagyományosan ellenzéki erődök, ezt Kim Young Sam kinevezésekkel igyekszik megváltoztatni.

A koreai politika civilesítése a legvilágosabb szándékok egyike. Évtizedek óta először az elnökjelöltek mind civilek voltak; győzelmét követően Kim civileket nevezett ki tanácsadóinak és minisztereinek, akik közül sokan a magasabban képzett, liberálisabb szemléletű, fiatalabb generációból kerültek ki. E csoport nagy tervei közé olyan dolgok tartoznak, mint a gazdasági reform, a kormányzati tisztesség javítása, a demokratikus nemzetekkel (elsősorban az Egyesült Államokkal) való szorosabb kapcsolatok, továbbá a koreai újraegyesülést célzó folyamat újraindítására tett erőfeszítések.[7]

A tajvani demokrácia pillanatnyi helyzete sok szempontból hasonló. Az intézményesítés itt sem fejeződött még be, Tajvannak sincs még állandó alkotmánya. A szavazók többsége itt is egyes személyiségekkel azonosul, bár a kontinensről származók és a tajvaniak közötti szakadéknak továbbra is jelentős politikai hatása van. De miután a Kuomintang tagságának is ma már 70 százaléka tajvani, ezért ez az ellentét legalább olyan fontos kérdés Tajvan fő pártján belül, mint azon kívül. Ez idáig Tajvan egy olyan domináns párttal rendelkező pártrendszerrel élt együtt, amely sokkal szilárdabb, mint Koreában. Kérdés, hogy ez továbbra is így marad-e. Az összes nagyobb tajvani párt gyenge és némileg megosztott. A Kuomintangon belül heves küzdelmek folynak a kontinensről származó, idősebb generáció és a haladóbb tagok között. Ennek egyik következménye az Új Kuomintang Szövetség létrejötte. Ez a csoport még belül van a párton, de többségükben első és második generációs anyaországbeliek, akik szeretnék megőrizni befolyásos politikai szerepüket. A Demokratikus Haladás Párt többféleképpen is megosztott, többek között abból a szempontból is, hogy milyen erőteljesen kell Tajvan függetlenségét követelni. A decemberi választások mintha azt jelezték volna, hogy a Demokratikus Haladás Párt jobban tette volna, ha kevésbé határozottan képviseli függetlenségpárti álláspontját, esetleg csak közvetve hozva szóba az ENSZ-tagságért indított kampányt és más hasonló dolgokat.

Koreához hasonlóan Tajvanban is folyamatban van a politikai élet civilesítése. Miután Hau Pei-tsun tábornok az 1992. decemberi választások után lemondott, a leghatalmasabb első generációs kontinentális katona hagyta el a politikai színpadot – persze nem minden harc nélkül. Nagyon valószínűtlennek látszik, hogy egy hozzá hasonló típusú katona képes legyen szerepet vállalni a tajvani hatalomban. Azonban mindaddig, amíg a Kínai Népköztársaság fenyegetést jelent Tajvan számára, nagy súlya lesz a katonaságnak, s nem lehet kizárni annak a lehetőségét, hogy a jövőben a hadsereg ismét beleszól a belpolitika kérdéseibe. Ám ezt a hadsereget már a tajvaniak fogják uralni.

A demokrácia eljövendő próbái

Végül hadd foglaljam össze azokat a tényezőket, melyek lehetővé tették a demokrácia tajvani és dél-koreai megjelenését, továbbá azokat, melyek elengedhetetlenek lesznek a demokrácia fenntartásához. Elengedhetetlen feltétel volt a társadalmi-gazdasági fejlődés, de az olyan vezetés is, amely politikáját és magatartását képes volt ügyesen a gyors változásokhoz igazítani. Ha a kettő közül bármelyik hiányzott volna, akkor a demokráciának meglehetősen rögös utat kellett volna végigjárnia.

E tényezőkön kívül a helyi és a globális változások is nagymértékben segítették a demokrácia felé való elmozdulásokat ezekben az országokban. Egy olyan korban, amikor a tömegtájékoztatás élőben sugározza a világ egyik pontjáról a másikra a híreket, a marxizmus–leninizmus bukását és a demokrácia diadalait a tömegek és az elit tagjai egyaránt gyorsan megismerték. Ugyanilyen fontos volt az is, hogy a gyors gazdasági növekedést elősegítő és fenntartó politikára vonatkozó értékes információk is akadálytalanul terjedtek. Mind Tajvan, mind Korea nagy hasznát vette ezeknek az ismereteknek.

Nem szabad lebecsülni az Egyesült Államok erős katonai támogatásának jelentőségét sem. 1949-ben az amerikaiak súlyos hibát követtek el, amikor félrevezették a kommunistákat arra vonatkozóan, hogy menynyire készek megvédeni Dél-Koreát. A véres koreai háborúval kellett fizetniük ezért. Washington soha többé nem ismételte meg ezt a hibát Korea vonatkozásában: 1953 óta az amerikaiak elkötelezettsége Dél-Korea védelme mellett mindig hihető maradt. Japánon és Nyugat-Európán kívül a második világháborút követő időszakban ez az egyetlen olyan ország, ahol nagy számban és állandóan jelen vannak amerikai szárazföldi csapatok.

A tajvani helyzet, mint láthattuk, jóval bonyolultabb. De Amerika továbbra is szállít hadi felszereléseket Tajvannak, és az amerikai elnökök, akármelyik párthoz tartoztak is, világossá tették, hogy az Egyesült Államok nagy aggodalommal viszonyulna ahhoz, ha bárki erőszakkal kívánná lezárni a tajvani problémát, noha eddig még sohasem közölték, hogy pontosan milyen amerikai ellenlépésekre lehetne egy ilyen esetben számítani. Ugyanakkor az Egyesült Államok azt is bejelentette, hogy jelenleg nem áll szándékában elismerni Tajvan függetlenségét, ami burkoltan azt jelenti, hogy nem áll szándékában felelősséget vállalni azért, ami egy ilyen lépésre bekövetkezhetne. Vagyis az USA a fennálló status quót támogatja a Kínai Köztársaság és a Kínai Népköztársaság viszonyában, miközben abban reménykedik, hogy a két fél egy szép napon majd békésen meg fog állapodni egymással. Ebben az értelemben az Egyesült Államok – ha eltérő szilárdsággal is, de – elkötelezte magát Dél-Korea és Tajvan biztonsága mellett, ami megnyugtatta Szöult és Tajpejt, hogy anélkül próbálkozhatnak meg a demokratikus reformokkal, hogy túlzottan félniük kellene külső ellenségeiktől.

Okunk van arra, hogy óvatos bizakodással szemléljük a tajvani és a dél-koreai demokrácia jövőjét. Csakugyan lehet úgy érvelni, hogy ennek a két országnak a politikai jövője kevésbé bizonytalan, mint Észak-Koreáé vagy a Kínai Népköztársaságé. A leninizmus hagyományos formájában valószínűleg nem lesz képes túlélni sem az olyan hirtelen gazdasági növekedést, mint amilyen a kontinentális Kínában megy végbe, sem pedig az olyan stagnálást, mint amilyen Észak-Koreát sújtja. Valószínűleg ezekben az országokban is ki fog alakulni valamiféle tekintélyelvű pluralizmus, mely megnyitja majd az utat a további politikai fejlődésnek, melyen Tajvan és Dél-Korea már túlhaladt. Ha csak külső események nem akadályozzák meg Tajvant és Dél-Koreát – észak-koreai támadásra, összeomlásra, avagy olyan kínai erőfeszítésekre gondolunk, mellyel megszüntetnék a további tajvanizálást –, akkor mindkét ország képes lesz a további demokratizálódásra, ami persze nem azt jelenti, hogy nem fognak időről időre válságokat átélni.

Természetesen lakóik főleg a gazdasági teljesítmény alapján fogják ezeket az országokat megítélni. Napjaink demokráciáiban a szavazók általában egyetlen kérdést szoktak feltenni vezetőiknek: „Mit tettél értem?”, s ehhez gyakran hozzáteszik azt a szót is, hogy „mostanában”. Továbbá azokat a problémákat is jó lesz nagyobb körültekintéssel kezelni, melyek minden demokráciát fenyegetnek. Az egyik legnehezebb probléma a pénz szerepe a politikában, a korrupció, mely mindannyiszor felbukkan, amikor túlzottan megemelkednek a hivatalért való versengés költségei. Dél-Koreában az új Kim-adminisztráció radikálisan kíván szembenézni ezzel a problémával; a hosszú távú eredményekre még várni kell.

További feladatot jelent a két ország számára egyfelől az ellenzéki politizálás, másfelől a kormányzás meggyökereztetése. Az utóbbi évtizedekben mind Tajvanban, mind Dél-Koreában elmosódottá vált a határ a „felforgatás” és a másként gondolkodás között, s a probléma még összetettebbé vált a fenyegető kommunista veszély miatt. Most először nyert polgárjogot Tajvanban és Dél-Koreában a békés másként gondolkodás, ám ez a nyitottság újra meg újra vizsgázni fog az előttünk levő években.

Közben a kormányzás joga is némileg bizonytalan. Ha az ellenzék káoszt teremt a törvényhozásban, ha minden egyes kérdést kivisznek az utcára, ha nem hajlandóak elfogadni a választók ítéletét, ez is megmételyezi a demokratikus rendszert. Szerencsére úgy látszik, hogy a szóban forgó két társadalomban mind a többségi, mind a kisebbségi erők azon vannak, hogy megtanuljanak a demokratikus játékszabályok szerint játszani.

A média szerepe ezekben a társadalmakban – mint minden demokratikus államban – szintén fontos változó lesz. A múltban természetesen nehéz harcokat kellett vívni azért, hogy a média független, olykor szinte ellenzéki hangot üthessen meg. A küzdelem még nem ért véget, médiaügyekben a kormányoknak továbbra is fontos a szerepük, különösen Tajvanban. Azonban hamarosan egy új, a nyugati demokráciákban jól ismert kérdés is fel fog bukkanni. Arról van szó, hogy amint a média döntő szerephez jut a közvélemény formálásában s ezen keresztül a közügyek alakításában, akkor azt lehet majd mondani, hogy a kormány részévé válik. Vállalni fogja-e a kormányzó erő az ezzel a szereppel járó felelősséget is?

Minden demokratikus állam egészsége, ha nem túlélése, attól függ, hogyan kezelik ezeket a problémákat. Bölcsen tennénk, ha egyetlen politikai rendszert sem tekintenénk úgy, mintha elérte volna „végső formáját”. A demokráciának, mint versenytársainak is, tovább kell fejlődnie, szembe kell néznie az új kihívásokkal, amint a jelenlegi globális forradalom kibontakozik.

(Fordította: Margitta Nóra)

Jegyzetek

[1] A részleteket lásd Hong Yung Lee: „South Korea in 1992: A Turning Point in Democratization”, Asian Survey 33 (January, 1993), 32–42.

[2] Lásd Jurgen Domes: „Taiwan in 1992: Steering Away From the Shoals”, Asian Survey 33. (January, 1993), 54–60.

[3] Részletesebben lásd még könyvemben: The Politics of Development: Reflections on Twentieth Century Asia (Cambridge: Harvard University Press, 1989).

[4] A demokratikus kudarcról hasznos összefoglaló tanulmány: Sung Joo Han, The Failure of Democracy in South Korea (Berkeley: University of California Press, 1974). Alapos összefoglaló tanulmány az észak- és dél-koreai politikáról, egészen a nyolcvanas évekig: Young Whan Khil, Politics and Poicies in Divided Korea: Regimes in Contest (Boulder, Colo.: Westview Press, 1984).

[5] Több fontos tanulmány található napjaink Tajvanjáról in.: Tun-jen Cheng and Stephan Haggard, eds., Democratization in Taiwan (Boulder, Colo.: Westview Press, 1992); Edwin A. Winckler and Susan Greenhaigh, eds., Contending Approaches to the Political Economy of Taiwan (New York M. E. Sharpe, 1988); Denis Fred Simon and Michael Ying-mao Kauu, eds., Taiwan: Beyond the Economic Miracle (New York: M. E. Sharpe, 1990).

[6] Lásd: Edwin A. Winckler, „Institutionalization and Palticipation on Taiwan: From Hard to Soft Authoritarianism?” China Quarterly 99. (September, 1984), 481–99.

[7] Néhány fontos cikk található a pillanatnyi dél-koreai helyzetről: Cyhristopher Sigur, ed., Korea’s New Challenges and Kim Young Sam (New York Carnegie Council on Ethics and International Affairs, 1993). L. még Frank Gibney, Korea's Qulet Revolution: From Garrison State to Democracy (New York Walker and Co., 1992).

• Journal of Democracy