„A Beszélő szerkesztőségében nincsenek telexgépek, tudósítóit nem tudja újságíró-igazolvánnyal a helyszínre küldeni. Csak akkor lesz miről beszélnie, ha olvasói a segítségére sietnek” – ezt Kis János írta 1981 őszén, a szamizdat-Beszélő első számának beköszöntőjében.
Azóta többször is az olvasókhoz kellett fordulnunk – s nemcsak hírekért, eszmei szolidaritásért. A piacgazdaság keményebb ellenfélnek bizonyult, mint a lebomló pártállam. 1983 óta, amikor a szamizdat-Beszélő Nagy Imre-emlékszámát kétszer kobozta el a rendőrség, lapunk sosem állt olyan közel a megszűnéshez, mint 1993 augusztusában.
Végül a közismerten nagyvonalú sajtófinanszírozási politikát folytató Postabank jött a segítségünkre egy kedvező hitellel. Azért érdemes ezt leírni, mert nincs rajta mit titkolni.
A pénz, amely tudvalevőleg nem boldogít, de a háborúhoz és a lapkészítéshez nélkülözhetetlen, lehetővé tette, hogy a Beszélő új papíron és új tipográfiával jelenjen meg, de a lap takarékos gazdasági stratégiáját nem alakította át. Elhárítottuk a színes technika és a műnyomópapír kísértését; újrahasznosított, szürke, környezetbarát papírt választottunk (Egy szürke barát – javasolta valaki a lap szlogenjének), amely egyébként – a magyar környezetvédelem derűs paradoxona – semmivel sem olcsóbb, mint a rendes, környezetkárosító papírok.
Betűtenger – szokták mondani bírálói a Beszélőre. Ennek most vége. Nem mintha szerzőink és szerkesztőink fogytán lennének a mondanivalónak. De a lap tervező-grafikusa, Hübner Teodóra kardos angyalként vigyáz tipográfiája tisztaságára, s már most is látható, hogy a legelszántabb szerkesztő sem bír vele.
Mi lesz az újdonság még? Több kultúra és még hétoldalnyi „véleményezett” műsorajánlat (Rábeszélő), amely nemcsak azt mondja meg, hogy mit lehet megnézni, hanem azt is, hogy mit érdemes. Lesz még heti külpolitikai figyelő, amely főképp a „térségünkön” kívüli eseményekről szól majd, minthogy a Külföld rovat fókuszában továbbra is a volt szocialista országok állnak. Lesz belpolitikai szemle is, újból A hét üzenetei címmel, Petri György pedig minden héten feltesz egy költői kérdést szellemi életünk egy-egy kiválóságának. Egyébként semmi sem változik.
Ahogy nem változik az SZDSZ–Beszélő-viszony sem. Az elmúlt évek során (talán a Szabadságot kivéve) minden pártlapnak minősített orgánum helyrehozhatatlan konfliktusba keveredett a pártjával, bizonyságául annak, hogy a pártlapok nem létezhetnek, legfeljebb a kommunizmusban, ahol úgyis minden lap – pártlap. A Beszélő azonban, mint tudjuk, sosem volt az SZDSZ lapja. Történetileg inkább az SZDSZ volt a Beszélő pártja, hisz létrehozásában – épp e héten öt éve – oroszlánrésze volt a demokratikus ellenzéknek s azon belül a Beszélő körének.
Konfliktusok kialakulásához persze ennyi pártközeliség is elég volt. De azért az SZDSZ például sosem tessékelte ki a Beszélő szerkesztőségét a székházából (mint a Fidesz a Narancsot), igaz be se költöztünk hozzá. Ellenkezőleg: a párt költözött ki abból az aládúcolt józsefvárosi házból, amely 1988-ban az első – bérelt – otthona volt.
A Beszélő tehát itt maradt a slumosodó városnegyedben, 200 méterre a Rákóczi tértől és a József utcai kocsisortól, meg a Tolnai Lajos utcai rendőrségtől, ahol mi, a lap veterán szerkesztői nem egy éjszakát eltöltöttünk, amikor még nem a kormány, hanem a rendszer ellenzéke voltunk. Itt maradtunk, hűségesen a helyhez meg a demokratikus ellenzék idejéből megőrzött elvekhez. Amelyekhez egyébként az SZDSZ se lett hűtlen.
Kenyértörésig a véleménykülönbségek az SZDSZ-szel sosem fajultak, mostanára pedig túlhaladottá váltak, elsimultak. Az SZDSZ-ből már rég nem akarja senki megrendszabályozni a Beszélőt, és a Beszélő sem akarja jó útra téríteni az SZDSZ-t. Ez utóbbi nyilván azzal is összefügg, hogy itt a szerkesztőségben úgy véljük, az SZDSZ manapság többnyire jó úton jár.
Apropó! A Beszélő megújulása egybeesik az SZDSZ ötéves születésnapjával.
Talán nem véletlenül.
- Néző-pont [6]