A késlekedés törvénytelen – hányta Tardos Márton (SZDSZ) a falra a borsót –, és végképp illuzórikussá teszi azt az elvben hangoztatott célt, hogy a társadalom át tudja tekinteni a privatizálást. A privatizációügyért felelős miniszter lényegében olyképp védte meg a mundér becsületét, hogy nincs szó nagy törvénytelenségről, csak apró törvénytelenségecskéről, hiszen a privatizációs folyamatot irányelvek nélkül is szabályozzák a megfelelő törvények, rendeletek, belső szabályzatok és a kormány stratégiai útmutatásai.
Kolonc a nyakban
Az irányelvalkotás koloncát még a régi parlament akasztotta a koalíciós kormány nyakába ’90 elején, egy olyan szisztéma szerint, amelyben a vagyonügynökség a parlament felügyelete alatt működött volna, s amelyben a vagyonügynökség a törvényességi ellenőrzés eszközeivel irányítja a magánkézbe adást. Az MDF vezette kormány azonban, mint ismert, rögvest a maga felügyelete alá vonta az ÁVÜ-t, az ÁVÜ pedig fokozatosan a maga tulajdonosi fennhatósága alá vonta az állami vállalatokat (nem mintha tudná, pontosan hány vállalat és mekkora vagyon került a keze alá; ámbár épp az idén kapott jelentést 753 hozzá tartozó vállalattól – nem tudni, hány közül –, amelyeknek együttvéve 740 milliárdos vagyonából 81 százalék még mindig állami kézen van). A menedzserek, spontán privatizátorok uralmát egy rég nem látott fokon központosított szisztéma váltotta fel, amelynek irányításához a hivatal módszerei illenek, nem pedig a dilettáns népképviselet nyilvános okvetetlenkedése. Pál László (MSZP) a múlt heti vitában arról beszélt, mennyire rosszabbul bánik az új tulajdonos a fölhalmozott irdatlan vagyonnal, mint ahogy a menedzserek bántak vele. Szerinte „nem mindenáron kell privatizálni”, a kényszer-privatizálások és a gyors piacra dobások „mesterséges módszernek” bizonyultak, az eladások során nem gondoskodtak a termelővagyon hosszú távú működéséről. A privatizációs folyamat szerinte akkor kap igazán nyilvánosságot, ha bevonják az érintett vállalat vezetését és dolgozóit. A parlament ellenőrző szerepét pedig – fejtette ki – többek között azzal is korlátozták, hogy megakadályozták az önálló privatizációs bizottság megalakulását, az a bizottság pedig a gazdasági bizottság cenzúrájának van alávetve.
Nem mintha az apparátusoknak időnként nem jött volna jól egy kis politikai védelem, ám a politikai támadások többnyire épp a megosztott koalíción belülről fenyegettek. A stratégiai ügyek ekképp a színfalak mögötti csatákban dőltek el; így született meg ’92-ben a tartós állami tulajdont tömörítő Állami Vagyonkezelő Rt. a pénzügy és a privatizációügy egy évvel korábbi vitájából, amelyhez az egykori MDF-es Monopoly-csoportnak is volt egy-két szava (Beszélő, 1991. szeptember 28.), s így alkotta meg a kormány ’92 végén a „privatizáció gyorsító” stratégiáját, a külfölditőke-ellenes csurkisták megnyugtatására, a hazai privatizációs kereslet ugrásszerű növelésének reményeit csillantva fel (Beszélő, 1993. április 3.).
Reorganizáció és társai
A kormányzat szűri meg tehát a politikusigényeket privatizációügyben, s ehhez igazodik a vagyonpolitikai irányelvek műfaja is: hébe-hóba elárul egyet-mást a kormányzat törekvéseiből, de többnyire gondosan kerüli, hogy számon is kérjék tőle őket. Csak kremlinológiai következtetéseket vonhatunk le például abból, miért maradt ki „a kormány privatizációs stratégiájával való összhang” ’93-as irányelvekben hangsúlyozott kitétele a ’94-es fő célkitűzések közül, s miért nyomult egyszersmind „a gazdaság fejlődéséhez nélkülözhetetlen szaktudás és működőtőke-bevonás” mint fő cél „a hazai tulajdonosi réteg lényeges bővítése, megerősítése” elé. Talán a hazai réteg az idei év hátralevő heteiben eléggé megerősödik, s utána már jöhet is a szaktudás? Persze, tudjuk, a tőkebevonás újabban a reorganizációs frazeológiába illeszkedik bele: ahhoz, hogy bővüljön a hazai befektetők köre, valakiknek – például az átkozott külföldieknek – működőképessé kell tenniük a lerobbant vállalatokat. Ezt a fogalmi fejlődést mutatja az is, hogy jövőre át fog lényegülni az irányelvekben a „vagyonvédelem” terminus technikus: idén még a „kótyavetye elleni küzdelem” szinonimája, ’94-ben már szintén a reorganizációra szólít fel: óvjuk-védjük a vagyont, hogy el is tudjuk adni. Bővebbet a reorganizációról nem tudunk meg. ’92-ben mindenesetre az ÁVÜ e címszó alatt áldozott milliárdokat a Dimag Rt. veszteségfinanszírozására, a December 4. Drótművek rendbetételére, a KÖFÉM hitelmentesítésére meg az Általános Vállalkozási Bank megmentésére. E teendők az Állami Számvevőszék vizsgálata szerint még az októberben elfogadott irányelvekhez képest is váratlanul jöttek.
Hitet tesznek a jövő évi irányelvek a kisbefektetői részvényvásárlási program mellett, de a korábbi bejelentésekkel ellentétben nem közlik, mennyi pénzzel lehet ebbe beszállni, s hogy e beugró milyen értékű s főként milyen minőségű vagyonra szól. Egyedül a kárpótoltak részesülnek konkrét iránymutatásban: eszerint 1994. december 31-ig a két tulajdonosi szervezetnek nem kevesebb, mint 210 milliárd Ft értékű portfoliót kell elkülönítenie, illetve felajánlania a kárpótlási jegyekkel történő vásárlás céljaira. A kárpótlásijegy-tulajdonosok 1993 szeptemberéig mindössze 8,9 milliárd forintnyi vagyont szereztek. Igaz, valamennyi állami kézen lévő társaság tőkéjének 10 százalékát a kárpótlási jegyek fedezetére tartanak fenn, de az eddig eladott (tehát piacképesnek bizonyult) vállalatok megfelelő hányada is csak töredékét alkotja az említett portfoliónak. A társadalombiztosításnak juttatandó vagyon körüli huzavona is mutatja, hogy nem könnyű százmilliárd-számra portfoliókat kihalászni. Az idei irányelvekben ingyenesen átruházandó vagyonként szerepel még egy 5,1 milliárdos pakett a MÁV-nak, a tőle Expo-ügyben elvont ingatlan „ellentételezésére”, 2,2 milliárdos részvénycsomag a Gépjármű Felelősségbiztosítási és Kárrendezési Alapnak, valamint egy 3 milliárdos portfolió három kisbank működőképessé tétele végett. Az „indoklás” ennyi: ily módon „tételesen is megjelenítik a vagyonátruházási kötelezettségeket”. Más jogcímeken is történhet vagyonátadás, ezek azonban már csak amiatt is homályosak, mert az ÁVÜ-nek nincs nyilvános vagyonmérlege, így bőséggel osztogathat még a kormány további 3000-es határozatokkal.
A dicső pótköltségvetés
A privatizációs és osztalékbevételi tervek igencsak feszítettek. Tavaly a vagyonügynökség 90 százalékra teljesítette készpénzbevételi tervét, így aztán futotta arra, hogy 24,5 milliárddal megsegítse a költségvetést. Most erre kevés az esély: háromnegyed év alatt a megemelt bevételi terv szűk 1/3-a teljesült. Könnyen meglehet, hogy a vagyonügynökség továbbra is megváratja a belőle létrehozott ÁV Rt.-t a teljes pénzügyi kistafírozással, vagy elmarad az 5,3 milliárdra tervezett költségvetési befizetés. Az ÁV Rt.-nek is sietnie kellene a Matáv magánosításával, hogy teljesítse befizetési kötelezettségeit; ezért persze nemigen siet, így az idén az állami büdzsét is csak a csoda mentheti meg attól, hogy hiánya átlépje a pótköltségvetésben előirányzott 250 milliárdos határt.
- Belföld [8]