Kiss Ilona

Nyomtatóbarát változat

Díszvendég volt abban az országban, amelyik önt és társait három évtizede még legfőbb ellenségei közt tartotta számon. Nem találta abszurdnak ezt a helyzetet?

Életem egyik nagy élménye és elégtétele volt. Nem hittem volna még egy évtizede sem, hogy erre valaha is sor kerül, bár mindig bíztam benne, hogy megérem a diktatúra végét. Találkozhattam azokkal a leningrádi diákokkal, akik kiálltak mellettünk. Annak idején börtönbe, táborba kerültek, valódi rehabilitálásuk csak most történt meg, többek közt azzal, hogy átvehették a kitüntetéseket, amelyeket a Magyar Köztársaság elnöke adományozott nekik. Előadást tartottam a moszkvai Magyar Kulturális Központban: nagyon sokan voltak, jelentős történészek is. Egy ember elmondta, hogy fiatal hadnagyként tagja volt a november 4-én bevonuló hadseregnek. Ma nagyon sajnálja és fájlalja, de a parancsot teljesítenie kellett.

Akik annak idején tüntettek a magyarországi intervenció ellen, most is ellenzékben vannak?

A kitüntetettek vezető személyisége, Viktor Sejnisz történészprofesszor tagja volt a feloszlatott parlamentnek; következetesen bírálta Jelcin törekvését, hogy a prezidenciális köztársaság jelszavával a törvényhozó testületet jelentéktelen tanácskozó szervvé süllyessze. De a legélesebben szemben állt a Ruckoj–Haszbulatov-féle restaurációs kísérlettel is. Ettől Sejnisz más, valóban demokratikus elkötelezettségű emberekkel együtt az első pillanatban elhatárolta magát.

A magyar–orosz alapszerződést az immár nem létező orosz parlament épp azért nem ratifikálta, mert a záradékban Oroszország bocsánatot kért az ’56-os bevonulásért.

Sejnisz professzor egyedül volt, aki a vitában azt mondta: az aláírás megtagadása ugyanolyan szégyen, mint az, hogy leverték a forradalmat. Biztos vagyok benne, hogy az új parlament rövid időn belül fölveti ezt a kérdést. Persze nem szabad elfelednünk, hogy egy nagyhatalommal van dolgunk, s itt a nemzeti érzékenység legalább olyan mérvű, mint egy kis ország esetében.

Mi volt a benyomása: valódi választás lesz-e decemberben, valóban legitim lesz az új Állami Duma s a Föderatív Tanács?

Jelcin nem fogja megkockáztatni, hogy elválasztást rendezzen, de még így is rendkívül kétséges a választások kimenetele. A súlyosan kompromittált szélsőséges – soviniszta és bolsevista – pártokat betiltották, de képviselőik más pártalakulatokhoz csapódva bekerülhetnek a törvényhozásba. Ma a jelentősebb pártok lényegében mind Jelcin platformján állnak. Ha azonban olyan személyek és csoportok, mint Javlinszkij és társai, tehát a Gorbacsov-korszak nagy gazdasági reformprogramjainak kidolgozói, illetve a Szaharov-kör maradéka, az egykori polgárjogi ellenzékiek lehetőséget és sajtót kapnak programjuk kifejtéséhez, akkor elfogadható választás lesz. Az induló pártok politikai esélyei azonban távolról sem egyenlőek, s az idő rövidsége miatt – alig néhány hét a választási kampány! – ez nem is alakulhat ki.

A másik veszély, hogy Jelcin ígérete ellenére fél év múlva mégsem tartja meg az elnökválasztást. Tanácsadói szerint Jelcint öt évre választották meg: semmi ok nincs arra, hogy öt hónap múlva megint szavazzanak róla. (A beszélgetés másnapján Jelcin bejelentette, hogy nem lesz elnökválasztás! – A szerk.).

Az ön tárgyalásaival egy időben zárult le a volt Szovjetunió reintegrációja: a köztársaságok a balti államok és Moldávia kivételével visszaléptek a „Független Államok Közösségé”-nek nevezett alakulatba.

Kifelé, a világ számára ezt a folyamatot úgy állítják be, hogy a FÁK továbbra is laza szövetség, felvilágosult föderáció lesz, de bizonyos katonai, geopolitikai tényezők miatt feltétlenül szükség van rá. A fegyveres erő megjelenése és aktivizálódása valóban nagyon fontos, de az igazság az, hogy a nagy Oroszország fenntartása, illetve egy olyan új konstrukció létrehozása, amelyben az oroszok valamiképpen megőrizhetik a maguk vezető szerepét, nem egyszerűen geopolitikai vagy katonai kérdés. Ez az óhaj nagyjából az oroszok lelkében gyökerezik. Oroszország kétszáz éve európai nagyhatalom. Felvilágosult, művelt, világlátott emberekkel beszélgettem: ez a sajátos orosz büszkeség nem korlátozódik csak a kisemberekre vagy a fanatikusokra. Oroszország a világ második leghatalmasabb országa, és erről nem akar lemondani. Ezzel számolni kell, a birodalom újraszervezésének kísérletét semmiképp sem lehet csupán a marsallok nyakába varrni.

A másik, ennél súlyosabb probléma: tádzsikok, üzbégek és mások kétségbeesve mondták el nekem, hogy belső viszonyaik katasztrofálisak. A nómenklatúra összefogott az iszlám fundamentalistákkal, most együtt gyakorolják a hatalmat – sok helyütt a rémuralmat –, s a világ ezt nem veszi tudomásul. A dolgok természeténél fogva mindenki Oroszországra figyel, mondván, ha Oroszország konszolidálódik, akkor a világ stabilitása sincs fenyegetve. Holott arra kellene igazán odafigyelni, hogy ez valóban stabilizáció-e, különösen a déli köztársaságokban. Ma reggel hallom a híreket: már a fekete-tengeri flotta is partraszállásra készül, hogy megsegítse Grúziában a fennálló rezsimet. A föderatív államszövetség keretei ezt semmiképpen sem törvényesítik: az egyik ország nem avatkozhat be hadseregével egy másik ország belháborújába. Nem vizsgálom most, hogy jó ügy-e, aminek érdekében ezt teszi: arról van tapasztalatunk, hogy lehet a világot félrevezetni, vagy az erősebb szája íze szerint informálni arról, ki áll az egyik oldalon és ki a másikon. Végül is úgy vélem, két dolog jelenthet valódi stabilitást Oroszországban: egy legitim parlament és egy tényleges föderáció.

Sokak szerint Oroszország szeretné újra bevonni érdekövezetébe Közép-Európát is.

Amerikán kívül egyetlen nagyhatalom van: Oroszország. Tetszik, nem tetszik, ez ténykérdés. Ezért a mi igyekezetünk és főleg a hangoskodásunk, hogy bekerüljünk a NATO-ba, minden oroszban rossz benyomást kelt. Ha a NATO valóban európai biztonsági rendszerré alakulna át, abban nekünk a többi közép- és kelet-európai országgal együtt feltétlenül helyünk kell legyen. De azzal, hogy különböző nemzetközi fórumokon állandóan hol a tagság, hol a társult tagság kérdését forszírozzuk, újra meg újra kényelmetlen helyzetbe hozzuk a nyugatiakat, hiszen folyton vissza kell utasítsanak, és közben értelmetlenül irritáljuk az oroszokat. Tudomásul kell venni, hogy oroszok nélkül nincs európai biztonság. Ráadásul számunkra életveszélyes lenne, ha bekerülnénk egy olyan szövetségi rendszerbe, amelyet az oroszok oroszellenesnek tartanak. Az oroszok – ne áltassuk magunkat a független Ukrajnával – itt vannak közvetlenül a határainkon, az amerikaiak pedig az óceánon túl. Ebben a kérdésben én rendkívüli higgadtságot és mértéktartást ajánlanék.

Ön alig néhány nappal a Fehér Ház ostroma után járt Moszkvában – a város tele van híresztelésekkel, pletykákkal: mi történt, hogyan történt.

Sokak – s nem is csak Jelcin-ellenes politikusok – szerint Jelcinnek kapóra jött Ruckojék kalandor fegyveres akciója, és felhasználta az ostromállapotot, hogy a Fehér Házban maradt képviselőket megadásra kényszerítse. Annyi bizonyos, hogy október 3-ról 4-re virradó hajnalban Oleg Rumjancev, az alkotmányügyi bizottság „parlamentpárti” elnöke (aki Magyarországon tanult, és jól beszél magyarul) telefonált az ostrom előtt álló Fehér Házból a magyar és a belga nagykövetségre – a műholdas telefonkapcsolat mindvégig működött. Ezt a két diplomáciai testületet kérte föl arra, hogy közvetítsenek az orosz kormány és a parlamentben lévők között, s járjanak közbe Haszbulatovék biztonságos elvonulása érdekében. A magyar követség azonnal tájékoztatta erről az orosz kormányt, de a letartóztatott parlamenti vezetők biztosítását végül is az orosz elnöki hivatal önállóan oldotta meg. Rumjancev szerepe nem világos: nagyon jól ismerem őt, kapcsolatban volt annak idején a magyar demokratikus ellenzékkel is (az 1991-es puccs éjszakáján még bősz jelcinistaként adott telefoninterjút a Beszélőnek, úgyszintén a tankokkal körülvett Fehér Házból – A szerk.), az utóbbi hónapokban azonban élesen szembekerült Jelcinnel egyebek közt az új orosz alkotmány és államforma kapcsán. Ott-tartózkodásom alatt találkozót kértem tőle, de az utolsó pillanatban lemondta – úgy látszik, egyelőre nem tudta vagy nem akarta elmondani, mi is történt valójában.

Köszönöm a beszélgetést.

• Belföld