Kiss Ilona

Nyomtatóbarát változat

Most, hogy naponta látjuk a csecsen főváros bombázását, megint az a kérdés izgat mindenkit: nekünk kell-e félni az oroszoktól? Mit akar velünk az orosz külpolitika? Mennyire borzolja a kedélyeket, például NATO-tagságunk kilátásba helyezése?

Egy Duma-képviselőtől hallottam a minap: „Én azt kívánom, hogy csak lépjenek be mihamarabb a NATO-ba a közép-európai országok, akkor legalább a NATO pillanatok alatt szétesik, működésképtelen lesz, mi meg nyugodtan alhatunk.” Komolyra fordítva a szót: az új orosz Közép-Európa-doktrína nyilvánvalóan még csak most körvonalazódik. December 20-án volt egy ún. meghallgatás az orosz Állami Dumában Oroszország kelet-közép-európai kapcsolatai címmel, amelyre 10 kelet- és közép-európai ország nagykövete kapott meghívást. Itt magas beosztású hivatalnokok és tekintélyes szakértők elemezték, milyen helyet szán jelenleg Oroszország külpolitikai kapcsolatrendszerében ezeknek az országoknak. A több mint háromórás kemény – bár gyér számú Duma-képviselő jelenlétében zajló – vitán meglehetősen lehangoló kép alakult ki: Oroszország külpolitikai palettáján ezek az országok egyáltalán nem élveznek prioritást. Az első helyen az ún. közel-külföld van, tehát a volt szovjet tagköztársaságok, második helyen Ukrajna, harmadik helyen az Egyesült Államok, Kanada és Japán, és a negyedik helyre szorultak vissza a volt szövetséges államok. Sarkítottan fogalmazva: ez a régió külpolitikai értelemben alig érdekli Oroszországot.

Oroszország ugyanakkor azt sem szeretné, ha – mint már Jelcin is kifejtette Budapesten decemberben – biztonságpolitikai és geopolitikai szempontból ez a térség a Nyugat érdekszférájába kerülne: egyáltalán nem tartják kívánatosnak, hogy ezek az országok csatlakozzanak a NATO-hoz, ugyanakkor azzal is tisztában vannak, hogy ezt Oroszország ma már nem tudja megakadályozni.

Miközben külpolitikai szakértők egyértelműen értésünkre adták, hogy nem mi vagyunk a legfontosabbak Oroszországnak, ennek bizonyos értelemben ellentmondott a közgazdászok álláspontja: ők amellett érveltek, hogy mivel ezek az országok négy évtizedes tapasztalatukból tudják, hogyan kell Oroszországgal kapcsolatokat fenntartani, Oroszország nem veszítheti el ezt a térséget. Krilov külügyminiszter-helyettes, aki a mi régiónkat felügyeli az orosz kormányban, valamint az elnöklő Oleg Bogomolov akadémikus, aki mint KGST-szakértő egykor a szovjet közgazdaság-tudomány kulcsfigurája volt, egyértelműen kijelentette, hogy mivel a Nyugat ma már nem mutat olyan nagy érdeklődést Oroszország iránt, részben az instabilitás miatt, részben az infláció és egyéb biztonsági problémák miatt, Oroszországnak igenis ebben a térségben kellene karbantartani korábbi kapcsolatait, ha nem is a régi mértékben, de legalább bilaterális formában. Úgy tűnik tehát, egyelőre nem kis feszültség van Közép-Európa fontosságának megítélésében az orosz külpolitika, biztonságpolitika és gazdaságpolitika formálói között.

Mit tehetünk ebben a helyzetben?

Oroszországban nagy várakozás előzte meg a magyarországi választásokat, hiszen Magyarország volt az egyetlen ország a térségben, amelyik a négyéves parlamenti ciklust egyetlen kormánnyal végig tudta csinálni. Akár pozitívan, akár negatívan értékeljük azt a kormányt, stabilitásban Magyarország kitűnt a régióból, és ezt Oroszország, ahol állandó a belpolitikai instabilitás, nagyra értékelte. Amikor ’94 májusában a szocialisták nyerték meg a választásokat, ez itt Oroszországban érthető okoknál fogva igen pozitív visszhangot váltott ki. Úgy érezték, hogy a szocialista kormánnyal közelebbi kapcsolatot teremthetnek, mint a korábbi, polgári vagy jobboldali, jobbközép kormánnyal. Ugyanakkor azt is őszintén hozzá kell tenni, hogy ennek a várakozásnak az eredményeit nem lehet tapasztalni. Nem lehet tapasztalni azért, mert néhány kijelentéstől eltekintve, amit kedvezően fogadtak – például miniszterelnökünk bejelentését, hogy hamarosan Moszkvába látogat, a miniszterek bejelentését, hogy mennyire fontos az orosz piac, mennyire fontos a keleti politika, mennyire át kell helyezni a hangsúlyokat, új dimenziókat nyitni stb. –, ténylegesen sajnos nagyon kevés érzékelhető dolog történt. Különösen nagy a kontraszt akkor, ha összevetjük a mostanit az elmúlt ciklussal, amikor gyakorlatilag az összes miniszter megfordult Moszkvában, az Alkotmánybíróság elnöke, aztán ott volt a Legfelsőbb Bíróság elnöke, a különböző szakszolgálatok vezetői, tehát nagyon sokan. Az új kormány beiktatása óta eltelt öt hónap, ezalatt egyetlenegy miniszter látogatott ide, Pál László ipari és kereskedelmi miniszter, aki valóban nagyon átfogó látogatást tett, azonkívül senki más. A látogatásokat halasztják, lemondják, átütemezik. Az orosz fél úgy érzi, a látogatások száma és főleg szintje nem az, amit vártak volna. Van tehát itt egy látszólagos vagy valós belső ellentmondás is. Tudom, bizonyos belpolitikai ügyek előbbre valók, de azt hiszem, az oroszkérdésre mindenképpen jobban oda kellene figyelni.

Az ősszel bejelentették, hogy az orosz adósság fejében magyar vállalatok részt vehetnek az orosz privatizációban, ennek borzasztó nagy sajtója volt szeptember–október táján. Azóta csönd. Mi a helyzet?

A valóság és a kívánság, a szándék és a megvalósíthatóság között nagyon nagy ellentmondás feszül. Az orosz adósság ötven százalékát már rendezték, ami rendkívül nagy pozitívum, hisz ez egyedül nálunk történt meg az összes többi, hozzánk hasonló cipőben járó volt szocialista ország közül. Sőt már pontos megállapodás van az adósság második részének nemcsak az összegéről, hanem a fizetés határidejéről, a késedelmi kamat nagyságáról és más részletekről is. A törlesztés mikéntjéről több elképzelés volt. Az orosz fél nagyon nagy hajlandóságot mutatott arra, hogy ezt is ugyanúgy ún. speciális technikában, tehát részben katonai felszerelésekben és részben alkatrészekben törlesszék, mint az előzőt. Egyrészt azért, mert gyakorlatilag a hadiipar jelenleg az egyetlen olyan iparág, amelyet az orosz kormány teljesen ellenőrzése alatt tart, másrészt pedig nagy állami megrendelések révén gesztust tehetne a nagy befolyással rendelkező orosz katonai-ipari komplexumnak is. Ugyanakkor nekünk megvannak a szempontjaink, amiért nem kívánunk egy bizonyos összegen felül haditechnikai alkatrészeket vásárolni. Ekkor merült fel, hogy az adósságnak ezt a 800 millió dollárt kitevő részét oly módon törlesztenék, hogy magyar vállalatok részt vennének orosz cégek privatizálásában, mégpedig úgy, hogy a kint vásárolt részvényekért a magyar kormánynak fizetnének. Maga az ötlet rendkívül jó volt, csak az a baj, hogy egyelőre aligha valósítható meg. Oroszországban nincs törvényben szabályozva a külföldi részesedés mechanizmusa: nem titok, hogy a Dumában rengeteg az ellenzője a külföldi tőke bevonásának, főleg a nacionalista, a nemzeti és a konzervatív körök részéről, bár Jelcin beterjesztette az erre vonatkozó rendeletet a Dumának. Maga az orosz privatizáció is elvileg más, mint Magyarországon: olyan, mintha mondjuk én sakkoznék, partnerem meg malmozna, mert csak annak a szabályát ismeri. A konstrukció kidolgozásakor mind a két fél nagyon boldog volt, a folyamat azonban jelenleg nem működik, lelassult, és nagyon nehezen kivitelezhető. Olyanvalamibe akarunk belevágni, amihez itt még hiányzik a fogadókészség, sőt még a keretei sincsenek megalkotva.

A magyar–orosz kapcsolatok másik neuralgikus pontja: nincs ratifikálva az alapszerződés. Történt elmozdulás e téren?

A labda most az orosz térfélen van: a legutóbbi Horn–Jelcin- és Göncz–Jelcin-találkozón ők kértek tőlünk türelmet és elnézést. Az orosz legfelsőbb vezetés egyértelműen amellett van, hogy ezt az alapszerződést ratifikálni kell. Tisztában vannak vele, hogy Magyarország a legelső ország a világon, amelyik 1991. december 6-án, amikor a Szovjetunió még létezett, igaz, hogy már csak három hete volt hátra, aláírt egy alapszerződés-tervezetet a Szovjetunióval, és emellett elsőként Oroszországgal, azzal az Oroszországgal, amelyik akkor csupán egyike volt a 15 köztársaságnak, és még nem igazán foglalkoztak vele. Mint ismeretes, az alapszerződés preambulumában volt egy mondat, amelyben a két fél elítéli a totalitarizmust, és ennek megfelelően az 1956-os magyarországi eseményekbe való beavatkozást. Ez a megfogalmazás rendkívül korrekt volt, semmilyen nemzeti érzést nem sértett. Az előző orosz parlament mégis visszautasította. Ez annál fájóbb, mivel a cseh és a szlovák alapszerződésben ugyanez a gondolat ennél jóval élesebb formában jelenik meg, ennek ellenére 1994 júliusában a Duma mind a kettőt ratifikálta. Hozzácsaphatták volna a magyart is, de attól féltek, hogy nem megy át, mivel előzőleg a kialakult viták miatt – egyébként súlyos procedurális hibát elkövetve – már két ízben levették a napirendről anélkül, hogy szavazást rendeltek volna el.

Most azonban, épp a napokban fordulat történt: december 19-én a Duma külügyi bizottságában újból megtárgyalták a magyar–orosz alapszerződést, és örömmel közölhetem, a külügyi bizottság ellenszavazat nélkül úgy döntött, hogy az alapszerződés változatlan formában kerüljön a Duma elé jóváhagyásra. Január 11-e után ül össze ismét az állami Duma, nagyon bízom benne, hogy ez a kérdés napirendre kerül. Mint nagykövet, aki hivatalból optimista, azt mondom, ratifikálni fogják; mint magánember és Oroszországgal foglalkozó ember, azt mondom, át fog menni – de korántsem biztos, hogy csont nélkül.

A valósághoz hozzá kell tenni még egy dolgot. Az alapszerződés nem végcél, nem csoda, nem olyasmi, ami nélkül nem lehet két ország között kapcsolat: picit rabjai vagyunk egyfajta régi hagyománynak, hogy ha van alapszerződés, akkor minden jó, még akkor is, ha nem teljesítik.

Nemrég hangzott el interpelláció a magyar parlamentben a II. világháború idején Szovjetunióba elhurcolt magyar műkincsek ügyében. Vannak-e biztató jelek a visszaszerzésükkel kapcsolatban?

Jelcin 1992-es magyarországi látogatása után jött létre egy bizottság a magyar műkincsek visszaadásának szervezésére (az egyik orosz társelnök például a Puskin Múzeum igazgatója, magyar részről pedig a mindenkori művelődési és közoktatási miniszter), én magam is tagja vagyok, s nagyköveti kinevezésem óta külön figyelmet fordítok erre a kérdésre. Magyarországról a műkincsek három csoportja került ki: a mintegy 130 képet tartalmazó Hatvany–Deutsch-gyűjtemény (jelenleg a moszkvai Grabár Intézetben tartják nyilván őket), a sárospataki református kollégium könyvtárából elszármaztatott könyvek és ősnyomtatványok, amelyeket jelenleg a nyizsnyij novgorodi központi könyvtárban őriznek egy különleges zárt részben, a harmadik csoport pedig egyrészt numizmatikai értékeket tartalmaz, másrészt pedig a Hadtörténeti Múzeumból elvitt tárgyakat, Bem József íróasztalától kezdve Kossuth-emlékekig. A műkincsek többsége jó állapotban van, volt alkalmam megtekinteni őket. A numizmatikai kincsek kivételével gyakorlatilag azonosítottuk lelőhelyüket, átadtuk az orosz félnek a több mint tízezer tételt tartalmazó műkincsgyűjtemény listáját, angol és magyar nyelven. Most jogi státusukat igyekszünk tisztázni: mi a nemzetközi normát tartjuk alapvetőnek, amely kimondja, hogy semmiféle műkincset nem szabad háborús kárpótlásként vagy hadizsákmányként lefoglalni, külföldön tartani. Az orosz fél egyes képviselői viszont nem így vélekednek, ennek ellenére sikerült elérnünk, hogy az egyházi tulajdonokat mindenképpen külön kezeljük: a bizonyos mértékig a zsidó hitközség tulajdonát képező Hatvany–Deutsch-, és a református sárospataki gyűjteményről az orosz fél is elismeri, hogy nem lehet hadizsákmánynak tekinteni. A többi kérdés a két állam közötti megállapodások alapján oldódhat meg, s ez attól is függ, hogyan rendezik a német és holland műkincsek ügyét, hiszen köztudott Oroszországnak még e két országgal szemben lenne ilyen kötelezettsége. Én nem vagyok túl optimista: jelenleg ugyan már ott van a restitúciós törvényjavaslat a Duma előtt, de az orosz közvélemény, sőt befolyásos személyek is úgy vélik, semmit az égvilágon nem kell visszaszolgáltatni. Ez azonban még nem az utolsó szó, muzeológusok s más orosz szakemberek igyekeznek a közhangulatot megfelelő irányba terelni. 1995. január 13-án New Yorkban lesz egy olyan ülés, ahol többek között jelen lesz az orosz és a magyar fél is: nemzetközi fórumon is próbálják közelíteni az álláspontokat.

A régi, államközileg szabályozott kulturális kapcsolatok ugyancsak teljesen széthullottak, amelyek jó részét persze nem nagyon kell sajnálni. Az így kialakult űrt azonban egyelőre alig tölti ki valami. Mint nagykövet mit tehet e téren?

Nagyon szívemen viselem a magyar–orosz kulturális kapcsolatok ápolását, ugyanakkor tisztában vagyok azzal is, hogy erre jelenleg sem Magyarországon, sem Oroszországban nincs elegendő pénz. Pedig az írók, színészek, művészek, műfordítók rendkívüli módon ragaszkodnak ahhoz, hogy műveik eljussanak Magyarországra – ez mindig is nagy presztízst jelentett. Én magam igyekszem minél nagyobb mértékű közvetítő szerepet vállalni, ugyanakkor abba nem tudok beleszólni, hogy a két állam között a pénzügyi lehetőségektől függetlenül milyen megállapodások és milyen módon teljesülnek. A könyvkiadás terén vannak biztató jelek: néhány fanatikus fordító még ellenszolgáltatás nélkül is hajlandó magyar műveket fordítani, de az itteni kiadók természetesen csak annak vállalják a kiadását, ami nekik kifizetődő. Van igény magyar szakácskönyvek kiadására, két kiadó is foglalkozik Nemere István könyveivel. ’95-ben kerül sor Oroszországban a Nemzeti Színházak Nemzetközi Fesztiváljára, erre már magyar együttes is jelentkezett, tudomásom van arról, hogy Törőcsik Marit meghívták, hogy szerepeljen a Nagybácsi álma című Vasziljev rendezte darabban: ilyesmire rég nem volt példa.

De hát tudom, a mai hallatlanul színes orosz kultúra is alig jut el Magyarországra. Rendkívül magas színvonalú dokumentumfilmeket láthatók az orosz tévében, a nyugati kommerszfilmek hulláma alól megint előbukkanak igazi nagy orosz filmek, ha igen kevés is. Figyelemre méltó megint az orosz színházi és koncertélet, én magam is gyakran ott vagyok a bemutatókon. Nagyon sok orosz művész jelezte, hogy szívesen fellépne Magyarországon – a Mojszejev együttestől kezdve a legfiatalabb avantgárd művészekig; mindezek megvalósítása pénzkérdés, de tegyük hozzá, függ a magyarországi fogadókészségtől is.

Nem titok, hogy az Oroszországról kialakult kép Magyarországon rendkívül hiányos, még mindig bizonyos sémák, sőt előítéletek határozzák meg. Ezek lebontásához szeretnénk hozzájárulni azzal az évkönyvvel, amit itt, a moszkvai magyar nagykövetségen állítottunk össze magyar nyelven Oroszország gazdasági, politikai és kulturális életéről, rengeteg adattal, ténnyel, életrajzzal. A legfrissebb információ például 1994. december 24-i keltezésű, s a kötet terveink szerint már február végén kapható lesz Magyarországon.

• Belföld