Már a németek is?
A németek az európai integráció legodaadóbb híveinek számítanak. A politikai spektrum tiszteletre méltó tartományán belül – a heveny márkaféltő rohamoktól most eltekintve – szinte csak az egységes Európa megvalósításának hogyanjairól vitatkoznak, de magát a célt és annak nagyszerűségét nemigen ildomos kétségbe vonni. Érthető, hiszen az európaiság a Szövetségi Köztársaság legitimitásának egyik legfőbb forrása. Amikor Adenauer a nyugati orientáció meghirdetésével a nemzeti ellen és a demokrácia mellett döntött, akkor egyúttal az európai integráció mellett is letette voksát. Mivel az adenaueri számítás negyven év múltán nemzeti szemszögből is kifizetődőnek bizonyult, az európai integrációhoz való német viszonyulás revíziója nem tűnik égetően sürgős feladatnak.
Edmund Stoiber bajor miniszterelnök nézetei – melyeket a múlt keddi Süddeutsche Zeitungban fejtett ki – csak ebben a német kontextusban minősülhetnek Európa-ellenesnek, és csak Németországban kavarhattak fel akkora port, amekkorát felkavartak. Nagy-Britanniában – például Thatcher asszony baráti társaságában – Stoiber német euroszkepticizmusa naiv eurolelkesedésnek minősülne. Hiszen Stoiber Európával kapcsolatban csak annyit mondott, hogy egyfelől szeretné az integráció folyamatát lelassítani (a lassítás egyik eszköze a „kelet-európai államok” felvétele lenne), másfelől pedig még távlati célnak sem tekinti az európai szövetségi állam létrehozását, neki elég az államszövetség, a szuverenitásukat megtartó „hazák Európája”. Pontosan ez a brit kormány hivatalos álláspontja is.
Csakhogy Németországban másként cseng, ha valaki a (német) államiság kiüresítéséről beszél, vagy arról, hogy a nemzetinek meg kell őrizni az elsődlegességét, mint Angliában. Ráadásul Stoiber azzal magyarázta Kohl kancellár európai mintagyerekségét, hogy olyan korban nőtt fel, amikor lelkileg nehéz volt németnek lenni, és ezért sokakhoz hasonlóan az európaiságba menekült. Majd mindezek tetejében kijelentette, hogy szerinte mind a CSU-ban, mind a CDU-ban terjed a meggyőződés: a német újraegyesülés után itt az ideje az Adenauer által megalapozott Európa-politikával szakítani.
Stoiber megnyilatkozását saját pártján kívül minden nagy párt azonnal élesen bírálta. Genscher szerint a német külpolitika alaporientációjának megváltoztatása szószegés lenne, mivel az újraegyesüléshez egy európai Németország szerezte meg a támogatást. A szociáldemokraták úgy vélik, hogy a bajor politikus a szélsőjobboldali szavazatokra kacsingat. A kereszténydemokraták szerint Stoiber fölösleges, veszélyes és felelőtlen kijelentéseit csak tartománypolitikai szemszögből lehet megérteni: nem a német szuverenitást félti ő, hanem a bajort. (S ebben van is valami. Stoibert – és ami azt illeti, a bajor szociáldemokratákat is – aggasztja, hogy mi lesz Bajorországból, ebből az évszázados állami tradícióval rendelkező tartományból egy olyan Európai Unióban, amelyhez Németország úgy fog viszonyulni, mint most Bajorország Németországhoz.)
Stoiber egyelőre egyedül maradt revizionista kezdeményezésével. De meddig? Hiszen már most kétséges, hogy van-e realitása annak az Európa-víziónak, amelyhez Stoiber hűtlenné vált. S egyre nehezebb lesz német fogyasztásra alkalmatlannak minősíteni olyan álláspontokat, amilyeneket Nagy-Britanniában teljesen rendjén való – sőt, a demokrácia iránti aggodalomtól vezérelve ajánlatos – képviselni.
Lázadozó amerikai szavazók
November első keddje minden évben a választások és a népszavazások napja az Egyesült Államokban. Ebben az évben két államban (New Yerseyben és Virginiában) kormányzót választottak, egy sereg városban, köztük New Yorkban, Bostonban, Clevelandben és Detroitban polgármestert. A népszavazások során számtalan fontos és kevésbé fontos, sőt, frivol ügy dőlt el. (A San Francisco-i szavazók hozzájárultak, hogy egy rendőr, akinek a hasbeszélés a hobbija, járőrszolgálatba magával hurcolhassa Officer Brandon O’Smartyként ismert kellékbábuját.)
A három legkiemelkedőbb választási versengésben republikánus siker született. Rudolph Giuliani legyőzte David Dinkinst, New York első fekete polgármesterét, és személyében 1965 óta először republikánus polgármestere lesz a városnak. Virginiának történelme során most lesz negyedszer republikánus kormányzója, miután George Allen, a republikánus jelölt alaposan elpáholta Mary Sue Terryt, az állam legfőbb ügyészét. A legnagyobb meglepetést a republikánus Christine Todd Whitman győzelme jelenti New Jersey kormányzójával, Jim Florióval szemben, akinek újraválasztására a közvélemény-kutatók mérget vettek.
A republikánusok természetesen alig bírnak magukkal széles jókedvükben. Értékelésük szerint Clinton elnök tehertétel a demokratikus jelöltek számára, s dörzsölik a tenyerüket, mivelhogy 1994-ben az egész képviselőházat és a szenátus egyharmadát újra fogják választani.
A demokraták hangulata némileg szomorkásabb. Clinton elnök szerdán még rendes reggeli hosszú futásáról is lemondott, csakhogy riporterekkel ne kelljen találkoznia. Szóvivői azzal érvelnek, hogy ezek a helyi választások nem az elnök teljesítményét megítélő referendumok voltak, hanem helyi problémákra adott válaszok. Sőt, némi rabulisztikával még a demokraták számára kedvező üzenetet is sikerült kifacsarni a keddi eredményekből. Egyes demokraták úgy érveltek, hogy a választók nem is annyira a demokratákat zavarták el melegebb éghajlatra, hanem a hivatalban lévő politikusokat. Vagyis változást akarnak, ami hajszálpontosan Clinton programja.
Szövegnek nem rossz. Abban pedig még van is valami, hogy a különböző helyi választásokat helyi kérdések döntötték el. A New York-i bűnözést – ez volt az ottani választási küzdelem fő témája – például egészen biztosan nem Clinton hivatalba kerülése váltotta ki. Igaz, a probléma a leszavazott fekete polgármester regnálásánál is régibb. De elegen érezték úgy, hogy a helyzet az utóbbi időben rosszabbodott, és elegen hitték el Giulianinak – a volt ügyésznek, aki a maffia és a Wall Street-i nyakkendős tolvajok elleni fellépésével szerzett nevet magának –, hogy majd ő rendet teremt.
De mégsem fog Clintonon segíteni, ha minden demokratavereséget helyi tényezőkkel magyaráz. Ahogy Haley Barbour, a republikánus párt elnöke igen szellemesen megjegyezte: „Minden politika helyi, és helyileg Bill Clinton nagyon népszerűtlen, függetlenül attól, hogy melyik helyről van szó.” Clinton súlyos presztízsveszteséget szenvedett egy olyan időpontban, amikor minden tekintélyére szükség lenne a kongresszusban. Két héten belül a kongresszus elé kerül a vitatott NAFTA, az Észak-amerikai Kereskedelmi Egyezmény, amelyet sok demokrata nagyon nem szeret, és amelyet az a veszély fenyeget, hogy pártpolitikai okokból néhány republikánus is leszavaz. Márpedig a NAFTA kongresszusi elutasítása halálos sebet ejthet Clinton elnöki tekintélyén.
Atomhatalom lesz-e Észak-Korea?
A bécsi atomenergiai hivatal inspektorainak az a gyanújuk támadt, hogy Észak-Korea az atombomba kifejlesztésén fáradozik. Utána akartak járni a dolognak, mire az észak-koreaiak úgy megnehezteltek, hogy azonnali hatállyal felmondták az atomsorompó-egyezményt, amelyhez 1985-ben csatlakoztak. A felmondás „életbe léptetését” ugyan június 11-én határozatlan időre felfüggesztették, de azóta is hajuknál fogva előrángatott indokokkal olyannyira akadályozzák az atomenergiai hivatal munkáját, hogy annak főnöke, a svéd Hans Blix a múlt hétfőn az ENSZ közgyűlése előtt bejelentette: már nem tudják az észak-koreai atomprogramot megbízhatóan ellenőrizni. A közgyűlés Kína tartózkodása és Észak-Korea ellenszavazata mellett „mély nyugtalanságát” fejezte ki az észak-koreai magatartással kapcsolatban.
Még inkább nyugtalankodnak a délkelet-ázsiai térség országai, miként erre az élénk diplomáciai tevékenység is utal. Az elmúlt két-három hét során mind az amerikai, mind a német honvédelmi miniszter ellátogatott a térségbe; az atomenergiai hivatal igazgatója ugyancsak. Hét végén pedig a japán és a dél-koreai miniszterelnök találkozott.
De a legrosszabb hír az, hogy nemigen van olyan eszköz, amivel Észak-Koreát az atomsorompó-egyezmény betartására lehetne kényszeríteni. Christoph Bertram, a londoni Stratégiai Kutatóintézet volt igazgatója írja a Zeitben, hogy nehéz meggyőzően érvelni a kényszerítő intézkedések hatásossága mellett. Észak-Koreát nem lehet elszigetelni – már elszigetelte önmagát. A gazdasági szankciók Kína nélkül semmit sem érnének el. A katonai erő alkalmazása egy újabb koreai háborúval fenyegetne. Lehet megtorlást kilátásba helyezni, miként ezt Clinton tette tavalyi dél-koreai látogatásakor, de az atomsorompó-egyezmény betartására ez sem kényszeríti Kim Ir Szent.
Egy másik megfigyelő, Uwe Schmitt szerint annyira le sem lehet kenyerezni az észak-koreaiakat, hogy lemondjanak az atombomba kifejlesztésének tervéről. Hiszen az ebből származó fenyegetés az egyetlen garancia arra, hogy a nemzetközi figyelem rájuk irányul. S ezt az adut nem fogják kiadni kezükből.
A Szovjetunió felbomlása óta a világnak hét hivatalos atomhatalma van: az USA, Oroszország, Ukrajna, Kazahsztán, Kína, Nagy-Britannia és Franciaország. Három országnak – Izraelnek, Indiának és Pakisztánnak – „feltehetően” (egészen biztosan) van atomfegyvere. S Észak-Koreán kívül még három másik országot – Iránt, Líbiát és Algériát – gyanúsítanak azzal, hogy atomfegyverek kifejlesztésére törekszik.
- Extra Hungariam [6]