Hazaért végre! / Morál / Restrikció

Hazaért végre!

A miniszterelnök, természetesen. Hogy vártuk! A Népszabadságban szombaton Perecz László például. „A politizáló közvélemény egyetlen hatalmas öröm, aggodalom és várakozás.” Nyugodt, áldott jobbjával majd elsimítja a dolgokat. Megkaptuk. „A Magyar Televízió és a Magyar Rádió ügyének hosszú távra szóló tényleges megoldását… aligha segíti elő Elnök Úr levele.” Legalább tudjuk, hogy a Göncz elnökre zúduló támadás nem a szélsőjobb partizánakciója, hogy mindaz, ami történt, nem a szegény, elszigetelt miniszterelnök ellenében történt. Most jobb.

Morál

Van még mit mondani a médiáról? Talán. A Magyar Fórum, a Pesti Hírlap és a Híradó durva, erőszakos kórusban harsog a csaló Bánóról, a hamisító Egyenlegről na és a bűnözőket felkaroló ellenzékről, mintha nem is most folyna a vizsgálat arról, hogy vajon csalt-e, hamisított-e az Egyenleg stábja 1992. október 23-án. (Arról már nem is beszélve, hogy Boross belügyminiszteren, Pintér Sándor rendőrfőkapitányon, minden odafigyelő tévés és filmes szakemberen, hagyományőrző nemzetiifjú-szervezőn kívül néhány tízezer szem- és fültanú is pontosan tudja, hogy az ünnepi megemlékezésen minden úgy történt, ahogyan az Egyenlegben látható volt, musterektől és másolatoktól, valamint folyó vizsgálattól függetlenül.) Szóról szóra ugyanígy bántak Hankiss gazdasági igazgatójával, Nagy Lászlóval és intendánsával, Bányai Gáborral 1992 decemberében. Nemcsak a szélsőjobb, hanem a kormánypropaganda is tele szájjal kiabált különösen nagy értékben elkövetett csalásról, hűtlen kezelésről a nyomozás elrendelésének pillanatában, de arra, hogy az eljárást azután megszüntették, már nem nagyon hívta fel a figyelmet ugyanez a propaganda (Beszélő, IV. évf. 12. sz.). Ó, hogyne, lehet perelni, elvégre jogállam vagyunk. Még el is marasztalhatja az illetékes bíróság egyik-másik hírközlő intézményt hónapok múlva, s fel is olvashat róla egy mondatot a Híradó. Vagy hárommillió nézőnek fogalma sem lesz már, miről is van szó. De azt volt alkalma megjegyezni, hogy Hankiss Elemér sikkasztott, hogy az Egyenleg csalt… Miért pont ez fáj, ez a kicsiny részlet-amoralitás ebben a sötét, piszkos hatalmi játszmában? Mert ez a maradandó. A kormány, Boross Péter, Katona Tamás, Balsai, Nahlik és Csúcs Pálfy G.-stül meg fog bukni, el fog tűnni rövidesen. De mi, tanuló demokraták megint csak azt szokjuk az elmúlt fél évszázad folytatásaképpen, hogy ezt lehet, ez így természetes. És mi maradunk.

Még szerencse, hogy akadnak érzékeny erkölcsi lények ebben a hazában. Például Moldova György. Alaposan elveri a port a november 8-i Magyar Hírlapban bizonyos földszintes Dugovics Tituszokon, akik „hosszú hírlapi listákon jelentik be, hogy nem hajlandók engedélyezni műveik újrasugárzását a képernyőn és a rádió hangszórójában – amíg X. és Y. el nem távozik a helyéről”. Moldovát ezek a nyilatkozatok 1957-re emlékeztetik, amikor is a művészeti élet nagyjai szintén fogadkoztak: addig egy sort sem, amíg az utolsó szovjet katona is ki nem megy. A folytatás ismert. (Pl. Moldova az elsők között publikált. A szerk. megjegyzése.) Engem viszont Moldova okfejtése 1957-nél jóval közelebbi múltra, például Aczél Györgyre emlékeztet. Úgy rémlik, Aczél György bon mot-ja volt, hogy egyesek – pl. Konrád György – már nem írnak, csak aláírnak, „…de mégis elgondolkodtató, hogy némely írónak az aláírás vált kizárólagos műfajává” – így Moldova. De egyáltalán. Ismerősek az érvek: a tiltakozó gesztus a busás jövedelmű, elkényeztetett, védett elit öntetszelgése. Igen, ezt hallottuk 1978 óta. A legrettenthetetlenebb kollaboránsok, pl. Fekete Sándor, bátran le is írták. A mai idők – minden viharfelhő, szomorú áthallás és unt személyek folyamatos szereplése ellenére – hála istennek, nem azonosak a hetvenes és nyolcvanas évekkel. Éppen ezért lehet értelmes vitát folytatni arról, hogy célszerű-e a tiltakozásnak ez az önkéntes némaságot vállaló formája. Lám, Csúcs László már igazolta is Moldova álláspontját, s a zuglói MDF-fórumon forró örömét fejezte ki afölött, hogy neki nem is kell mindenkit elhallgattatnia, akit szívesen elhallgattatna, mert becsukják a szájukat maguktól. Szóval vitatkozni lehet, nyilvánosan, elvégre nem vagyunk a hetvenes–nyolcvanas években. Sőt, talán kell. Csak ne legyünk amnéziásak.

Restrikció

Bocsássa meg a Nyájas Olvasó, hogy ennyit időztünk ezúttal a morálnál, mielőtt a has, vagyis a gazdaság dolgairól szót ejtettünk volna. Pedig kibontakozott némi pikáns érdekesség a gazdaságpolitika terén is. Békesi László a szombati MH-extrában megfútta programkürtjét. Dallama – enyhén szólva – nem simul harmonikusan az MSZP tájékáról érkező más, Horn-féle hangokkal. Békesi kitart a szigorú, költségvetést megszorító gazdaságpolitika mellett, s nem is titkolja, hogy a nagy megkönnyebbülést nem ígérő, szikár program kemény vitáknak néz elébe pártján belül. Csakhogy ezt a gazdaságpolitikát rajta és MSZP-s táborán kívül már csak az SZDSZ képviseli. Minden más párt növekedést akar gerjeszteni. Legalábbis most ezt mondja. (Hogy azután mit fog csinálni az, aki csinálhatja, az más lapra tartozik.) Tekintettel arra, hogy a komoly pártok sorban nyilatkoztak: koalíciós hajlandóságukat csakis a programok összeegyeztethetősége szabja meg, bizony könnyen lehet, hogy a felkínálkozás immár gazdaságpolitikai kódrendszerben folyik, s a Fidesz váratlan fordulatának (avagy félfordulatának, lásd előző számunkat) például ez a háttere. Mindenesetre így az élénkítő programok évadján, most, hogy a magyar állam 1,3 milliárd forintos tőkeemelésre kényszerül a Magyar Suzuki Rt.-nél, ha nem akarja, hogy a japán fél kivonuljon, nem árt emlékezetünkbe idézni, amit Bauer Tamás, az SZDSZ gazdasági szakértője 1990 februárjában a Beszélőben írt: „Nagy kérdés, hogy milyen áron tudják majd eladni a Magyarországon gyártott autókat, s mennyi nyereség jut ebből a vegyes vállalatnak. Nem válik-e ugyanúgy zsarolhatóvá a magyar kormány, mint mondjuk a holland, amely az ottani Volvo gyár által biztosított munkahelyek érdekében többször is pénzügyi kedvezmények nyújtására kényszerült?… Legalább a kapitalizmus építése során próbáljuk meg elkerülni az önáltatás csapdáit.” (I. évf. 5. sz. Kell-e nekünk Suzuki?)