Skip to main content

Az SZDSZ hete / Hőmérő / Hétvégi interjúk / MSZP és MSZOSZ

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


Az SZDSZ hete

Az elmúlt hét vitathatatlanul az SZDSZ-é volt a belpolitikában. Ötéves születésnapja ürügyén sikeresen vonta magára az érdeklődést, és úgy tűnik, nem okozott csalódást azoknak, akik figyeltek rá. Rendezvénysorozata egész héten dugig telt házat vonzott; a pénteki, sportcsarnoki Nagy Bulit övező fantasztikus érdeklődés több mint imponáló. Jelzés. Az SZDSZ-ben megint kezdenek bízni polgártársaink.

Hőmérő


Miközben nagyban örvendezünk a derült, barátságos időnek, nem árt rápillantani a hőmérőre is. Politikai hőmérőnek tekinthető minden időszaki választás. Most éppen Miskolcon volt egy, mellesleg érvénytelen. A választásra jogosultaknak az egynegyede sem ment el. De hát ezt már megszoktuk, bizonyos fokig természetes is, hiszen a tét nem olyan nagy, mint az igazi választáson. Az elhunyt fideszes polgármester helyett kell önkormányzati képviselő olyan körzetben, ahol a Fidesz nyert 1990 őszén. Nos, a legtöbb szavazatot (431) most az MSZP-s jelölt kapta: Ezt is megszoktuk. Tudjuk, többek között azért győz az időszaki választásokon az MSZP, mert szavazótábora szervezettebb és fegyelmezettebb, mint a fiatal pártoké. A második helyezett SZDSZ-es jelölt pontosan 150 szavazattal kapott kevesebbet. Harmadik a Munkáspárt 218 szavazattal. Mielőtt Thürmer előretörésén keseregnénk, gondoljunk arra, hogy szimpatizánsaik igen intenzívek, vagyis nem maradnak otthon, ha szavazni lehet. A Fidesz 82 szavazatot kapott. Abból az elsöprően magas rokonszenvindexből a ’90-es diadal helyszínén bizony ennyi lett a szavazat. 1994-es Fidesz-győzelemről beszélni talán egyelőre nem eléggé megalapozott.

Hétvégi interjúk


Lassan persze beletanulunk a pártpolitizálásba, s megszokjuk, hogy az a párt, amelyik nem állítja magáról, hogy képes és akar győzni, alapvető játékszabályt szeg meg. A Fidesz sorait szorgosan tömörítő Orbán Viktornak nem róhatunk fel effélét. (Ami a tömörítést illeti: Ungár Klára például fővárosi frakcióvezetői posztjával fizetett azért, mert úgy nyilatkozott, hogy a fővárosi frakció a parlamentihez képest egy másik Fidesz.) A szombati Magyar Nemzetben Orbán Viktor Kristóf Attilának szerény méltósággal egy olyan párt elnökeként nyilatkozik, amelyik „arra készül, hogy a választópolgárok döntése szerint az ország kormányzásáért valamilyen mértékben felelősséget vállaljon.” Őszintén szólva csodálkozom a fiatal demokraták elnökén. Nem azon, hogy milyen milliméterre kiszámítottan fogalmaz. Nem azon, hogy minden kanyarban rúg egyet szerződéses szövetségesén, az SZDSZ-en; nem azon, hogy szemrehányásokat tesz a sajtónak, ahol a Fidesznek egyetlen igaz barátja sincs; nem azon, hogy szerinte Magyarországon nincsenek olyan politikai erők, amelyek a politika szintjére emelték volna akár az antiszemitizmust, akár a fasizmust. (A MIÉP társelnökévé választott – mellesleg parlamenti képviselő – Csurka István a Magyar Fórumban e héten is megírta a maga immár szókimondóan zsidózó Helyszíni közvetítését.) Azon csodálkozom, hogy nem küldte el Kristóf Attilát, mikor az kijelentette: „Szerintem durvább a hangvétel most, mint a Kádár-rendszerrel szemben volt, az akkori ellenzék legbátrabb pillanatában.” Ezt az egykori bátor ellenzékinek nem lett volna szabad ráhagyni Kristóf Attilára.

MSZP és MSZOSZ

Győzelemről beszél Horn Gyula MSZP-elnök is a hétvégi Népszabadságban. „Vannak olyanok, akik azt mondják: jövőre nem szabad kormányzati szerepet vállalni. (…) Ez dőreség. Milyen párt az, amelyik nem akar nyerni, amelyik úgymond vesztésre játszik.” Az MSZP elnöke megtalálta a formulát, amellyel a neki tulajdonított vonal és a Békesi-féle gazdasági program összeegyeztethető. (Míg a másik napilapban ugyanazon a napon Orbán Viktor ezt az ellentétet a legizgalmasabb politikai témának nevezte.) „Csak a gazdasági válság kezelése teremtheti meg a növekedés feltételeit. Annak a növekedésnek az alapjait, amelyik végül is megoldhatja a legégetőbb szociális gondokat” – mondja, és leszögezi, hogy „az MSZP-nek egyetlen gazdaságpolitikai programja lesz, s ennek kidolgozása Békesi László vezetésével befejezéséhez közeledik”. Nagyon várom ezt a programot, melyet Horn Gyula szerint egy szinte teljhatalommal rendelkező gazdasági kabinetnek kell megvalósítania, méghozzá úgy, hogy fél vagy egy év alatt megállítja a költségvetési deficit növekedését, lehetővé teszi az infláció kezelését, megakadályozza a fizetési mérleg romlását, és talpra állítja a mezőgazdaságot. Nem csoda, hogy az ambiciózus célokhoz Horn – mint mondja – nélkülözhetetlennek tartja a munkavállalói érdekképviselet, vagyis az MSZOSZ segítségét. Csakhogy egy harmadik újság, a Magyar Hírlap az MSZOSZ elnökével, Nagy Sándorral készített interjút közöl. A szakszervezeti vezér éppen hűtlenkedni látszik: nagy hangsúlyt helyez a kereszténydemokrata-keresztényszocialista szimpátiára. (Ne feledjük; a KDNP beszél legkövetkezetesebben növekedésstimuláló gazdaságpolitikáról!) „A szakszervezetek politikai érdekei nem annyira egysíkúak, mint azt sokan feltételezik, azaz korántsem csupán az MSZOSZ–MSZP-viszony taglalása időszerű” – mondja a tapasztalt szakszervezeti politikus, s hozzáteszi: „Az MSZOSZ sem az MSZP-re, sem más pártra nem kívánja ráerőltetni magát.”

Míg az MSZOSZ szövetségére számító Horn szociálliberális koalíciót szeretne, addig Nagy Sándor nemcsak a Fideszt, hanem az SZDSZ-t is szakszervezet-ellenes főellenségnek könyveli el. Éles szemű megfigyelők mindebből arra következtetnek, hogy Nagy Sándor és az MSZOSZ nincs elragadtatva az MSZP Békesi-féle programjától. Gyakorolja azt a nyomást, amivel szakszervezet-ellenes politikusok vádolni szokták, s szorgalmasan terelgeti a pártpolitikát.

Ez a „ki kivel fog” egyre érdekesebb. Mint általában.


















Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon