Beszélő: Ön is, Katona Tamás is azt nyilatkozta, hogy nem szeretnék, ha a médiaháború újabb frontja nyílna meg az ön jelölésével. Én valahogy nehezen tudom elképzelni, hogy önök ezt őszintén mondták, hogy ne számítottak volna arra, különösen a jelenlegi körülmények között, hogy nagy vihar keveredik abból, ha az egyetlen olyan vezető helyére, aki a közszolgálati médiában közmegelégedésre tevékenykedik, olyasvalakit jelölnek, aki szenvedélyes cikkekben támadja a köztársasági elnököt, az Alkotmánybíróságot, a közvélemény-kutatókat, az egész magyar sajtót, aki tehát nehezen tekinthető a konszenzus emberének.
Alexa Károly: Az az érzésem, hogy a vihar sokkal kisebb, mint amekkorát vártam. Nem azt mondom, hogy nincsen vihar, mert van, de az indulatokat nem érzem annyira felajzottnak, mint tisztesség ne essék szólván, negyedik vonalbeli rádió- és tévéalkalmazott esetében. Nem érzek akkora hevületet, izgalmat és fájdalmas sértődöttséget. Merem azt állítani, hogy minden parlamenti párt elfogadja, hogy ez nem a médiaháború terepe, ez egy más terep. A kulturális bizottságban a meghallgatásomon még akkor is, amikor a legélesebben tetemre hívó mondatok elhangzottak – nagyrészt az én cikkeimből vett idézetek –, akkor is érzékeltem valamifajta, hogy is mondjam, kedélyességet az ellenzéki pártok megszólaló képviselői részéről. Valami olyasmit, hogy hát itt most le kell futnunk egy kört, aztán, ha kinevezik, úgyis szem előtt lesz a pasas, bármelyik pillanatban tetemre hívható. És nagyon jól tudja mindenki, hogy nem engedhetem meg magamnak azt, hogy akár a gyanú szintjén is a nevem ebben a státusban kétes hírbe kerüljön. Ez engem teljesen lehetetlenné tenne, sőt kinyírna, tönkretenne, mind erkölcsileg, mind szakmai tekintetben, és ez olyan hitelrontása volna a kormányzatnak is, amit nem lehet megtenni. Ez a dolog erkölcsi része. Azután vannak technológiai garanciák, költségvetési garanciák. Az MTI-struktúrája olyan, hogy kívülről belecsöppenve, vadidegenként, úgy, hogy legfeljebb 8 embert ismerek ott, nem is lehet ebbe kapásból belekotorni. De hát nem is áll szándékomban.
Egy pont azért biztosan van, amelybe bele lehet kotorni: az Országos Sajtószolgálat. A Magyar Hírlapban utalt rá, hogy ez az a pont, ahol a politika közvetlenül betör az MTI-be. Ebből arra is következtethetünk, hogy önnek határozott tervei vannak az Országos Sajtószolgálattal kapcsolatban, ami eddig garancia volt arra, hogy minden beazonosítható szervezet eljuttathatja a mondandóját a sajtóhoz.
Az OS-sel csupán technikai problémák vannak, olyasfélék például, hogy nem mindig ellenőrizhető a betelefonáló vagy a szöveget beküldő személy. A dolog érdemét tekintve nekem nincs bajom az OS-sel. Semmi érdemi beavatkozásra nem gondolok.
Ön az MTI függetlenségének egyik fontos garanciájaként említette, hogy az MTI önálló fejezet a költségvetésben. Ezek szerint egyetért azzal, hogy a Magyar Rádió és a Magyar Televízió függetlenségének egyik fontos garanciáját semmisítették meg akkor, amikor a költségvetésüket beolvasztották a Miniszterelnöki Hivatal költségvetésébe.
Hát ha van a költségvetésben egy hatalmas fejezet, ami a Miniszterelnöki Hivatalhoz tartozik, és ennek egy kicsike része a rádió és a televízió költségvetése, akkor ez azért mégiscsak valamilyen kötést jelent, ami az MTI esetében nem létezik, és ez nyilván egy látványos különbség. De én azt hiszem, hogy év közben a rádió és a televízió pénzébe sem lehet belepiszkálni, és nem is tudok róla, hogy történt volna ilyesmi.
Hát most már minek is történne?! Azok után, amik ott egyébként is megtörténtek?!
Hát én elmondhatnám, hogy miközben a régi vezetés alatt rendszeres szerzője és szereplője voltam a rádió irodalmi műsorainak, a változások után talán egy szerkesztőt kivéve (aki azóta már nemigen szerkeszt, tudtommal) nem volt rá példa, hogy meghívtak volna valamilyen irodalmi csevegésre. Ebből én nem vonok le semmilyen konzekvenciát, csak magamban legföljebb, de ez egy tény.
Ha már a rádiónál tartunk, Csúcs László, mint tudjuk, örvendetesnek tartja azt, hogy harminc-egynéhány író, Mándy, Mészöly, Esterházy és mások nem szólalnak meg az általa vezetett rádióban. Ön mennyiben osztja az alelnök úr örömét?
Én a helyében ezt biztosan nem mondtam volna. Énnekem az érintett írók közül sokkal igen intenzív kapcsolatom volt. Egy csomó személyes konfliktusom is adódott abból, hogy többükről úgy gondoltam, hogy nagyon durván és hangosan vesznek részt a mindennapi politikai csatározásokban. Ha neveket lehet mondani, akkor Esterházy Péter vagy Kornis Mihály nevét jelölném meg. Egyébként mindkettőjükkel nagyon jó viszonyban voltam. Kornist meghívtam egyetemi óráimra, Esterházyval sokat fociztunk, de úgy érzem, hogy az ő elfogultságuk túlmegy azon a mértéken, amit én még jóvá tudok hagyni. Persze nem kétséges, én is tudok durva lenni, ha olyan helyzetbe keveredek. Mándy, Mészöly természetesen más kategória. Egyébként én szerkesztettem másodmagammal Mészöly emlékkönyvét a hetvenedik születésnapjára. És a szerzők névsora Göncz Árpáddal kezdődött.
Akivel kapcsolatban ön egy tavalyi cikkében kétségeit fejezte ki, hogy alkotó szellem-e egyáltalán.
Világos, amikor az ember sebeket kap, akkor nyilván nem válogatja meg a szavait. Öt év múlva én bizonyára számos jelzőmet szívesen kitörölném a magyar sajtótörténetből, de ezzel alighanem mások is így lesznek.
Ön szerint mért jó az, hogy olyan pozíciókba, ahol a pártatlanság az egyik legfontosabb követelmény, következetesen olyanok kerülnek, akiknek a pártelkötelezettsége meglehetősen egyértelmű, s hogy úgy mondjam, eléggé szenvedélyes.
Például?
Például Murányi László, Babiczky Klára, Várkonyi Balázs és ön.
Lehet, hogy ez nagyképűség, de én szeretném erről a névsorról leválasztani magamat. Ami a pártszínezetet illeti, érdemes volna azért azt is számon tartani, hogy hányan foglaltak vagy foglalnak el különböző fontos pozíciókat a médiában azok közül, akik más pártízlést szolgálnak ki. Ez már nagyságrendi kérdés szerintem. Engem a kormányfő jelölt, Murányit, Babiczkyt nem a kormány találta ki, legalábbis nem hiszem. Azzal kapcsolatban, hogy kinek állt érdekében ez a kormányfő távollétében lebonyolított akciósor, a Kurír című lapban felbukkant Lezsák Sándor neve. Mármost azt én nem tudom, hogy a másik három esetben volt-e neki szerepe – én nem vagyok ilyen jól értesült –, de azt merem állítani, hogy az én esetemben nem volt. Azért is merem ezt állítani, mert az elmúlt években egy alkalomtól eltekintve Lezsákkal én a köszönésen kívül szót nem váltottam.
Ön most évekre feladja mindazt, amiben önnek sikerei voltak, és amiben ön elismerten magas színvonalat képvisel, az irodalomtudományi tevékenységet, az oktatást, a publicisztikát olyasvalamiért, amiben ön nem szakember, egy olyan feladat kedvéért, amit egy szakember feltehetőleg nagyobb sikerrel oldhatna meg. Miért?
Rögtön hozzáteszem, hogy még anyagilag is rosszabbul járok.
Hacsak az új kormány föl nem menti önt évekkel a hároméves megbízás lejárta előtt, mert ha fölmenti, akkor meglehetősen magas összegű végkielégítés jár önnek…
Ez eddig eszembe sem jutott. Én sohasem törődtem különösebben a pénzügyekkel. De, hogy a kérdésére válaszoljak, lehet, hogy nem egészen normális föladni mindazt, amit említett, de én mindig hajlottam arra, hogy hirtelen és megindokolatlan döntéseket hozzak, és ezeket aztán utólag nagyon tudjam szeretni. Tehát ha végiggondoltam volna, hogy ez mit jelent pluszmunkában, mit jelent anyagilag, hogy mit jelent bekerülni egy hétszáz fős társaságba, amelyet én nem ismerek, amelynek a zöme hűvös tartózkodással és nem egészen barátilag fogad engem… De ezeknek a váratlan kihívásoknak én mindig rettentően örülök, és vállalom a bukás kockázatát is. Sok ilyen volt már az életemben. Úgy érzem, hogy nekem van egy titkos vénám, érzékem ehhez a feladathoz.
Ezt értem, de hol van itt a kihívás? Sikeresen folyik egy átalakítási folyamat, ennek megvan a terve, menete, amivel ön is egyetért, van az MTI élén egy szakember, aki ezt eddig is sikeresen csinálta, és nyilván ezután is sikeresen csinálná, ha csinálhatná. Hol itt az űr, a hiány, a gazdátlan feladat. Hol a kihívás?
Ott, hogy most nekem kell tovább csinálni ezt a dolgot. Hogy miért nekem, miért nem Oltványi Ottónak, azt ne tőlem kérdezze. De hát másról is szó van, új piaci lehetőségeket kell feltárni, a határon túli magyarok tájékoztatását javítani, mindehhez pénzt kell szerezni, kisírni innen-onnan, a kintlevőségeket csökkenteni stb. Hogy mást ne mondjak, az én lapom is tartozik a cégnek. És, hogy még valamit mondjak, lehet, hogy elegem van már ezekből a napi harcokból, amelyek annyira megterhelik a régi barátaimhoz való viszonyomat, lehet, hogy elegem van ebből az örökös válaszkényszerből, lehet, hogy szeretnék egy kicsit kilépni ebből.
Ön egy tavalyi cikkében tudatos alkotmánysértéssel vádolta a köztársasági elnököt, amikor nem írta alá a médiaelnökök felmentésére vonatkozó előterjesztést. Most is tudatos alkotmánysértésnek tekintené, ha az elnök úr nem nevezné ki önt?
Nem, hogy gondolnék ilyesmit?! Neki megvan a jogköre ahhoz is, hogy így döntsön, ő bölcsebb és idősebb ember, mint én vagyok, ő szintén egy párt tagjaként került olyan pozícióba, amelyben alkotmányos kötelessége, hogy e párt iránti elkötelezettségét felfüggessze, gondolom, másról is feltételezni tudja, hogy ezt megteszi.
Ön a bizottsági meghallgatáson is hangsúlyozta, hogy minden politikai ereivel jó és szoros kapcsolatot szeretne kiépíteni. Nem kezdődhetett volna ez a kapcsolatépítés úgy, hogy mielőtt vállalja a jelöltséget, tájékozódik a jelentősebb pártoknál, hogy megvan-e a bizalom az ön személyével kapcsolatban?
Ez egy jó kérdés. Lehet, hogy meg kellett volna ezt tennem. Hivatkozhatnék az idő rövidségére is, de valójában nem gondoltam rá, hogy ezt a pár kört lefussam. Talán nem ártott volna, de nem hiszem, hogy ez különösebben befolyásolta volna azt az eredményt, ami a kulturális bizottságban kialakult.
Befolyásolta volna a döntését, ha előre tudja, hogy az ellenzéki pártok tiltakozni fognak az ön személye ellen?
Azt hiszem, nem befolyásolta volna.
Köszönöm a beszélgetést.
- Belföld [6]