Van már elég lap, sok jó értelmiségi folyóirat. Miért kellett a képzőművészetről egy újat alapítani? Hajdan Elek Artúr vagy Bálint Aladár a Nyugatban írtak a képzőművészetekről, s éppolyan megbecsült szerzői voltak a lapnak, mint az ott publikáló költők, írók. Most nem lehetne így? A már meglévő jó folyóiratokba írni?
A Nyugatban, a Délibábban vagy bármelyik irodalommal, művészettel foglalkozó folyóiratban a világ legtermészetesebb dolga volt, hogy képzőművészetről is írnak, és nem is nagyon választották el a művészeteket, az irodalmat, a képzőművészetet. De valamikor ’48–49 táján, amikor a képgyűjtés mint élet- és műforma megszűnt, és a képzőművészetet mint nagyon egyszerűen és olcsón alkalmazható „harci eszközt”, propagandaeszközt kezdték használni, elveszett a képzőművészet korábbi reputációja, és ezt azóta sem sikerült visszanyerni. A folyóiratok nem igénylik, hogy képzőművészeti rovatuk legyen, mondván, hogy mire a kritika megjelenik, a kiállítás úgyis bezár, az olvasókat meg különben sem érdeklik ezek a figurák, akik Magyarországon kiállítgatnak, nem érdekes az egész. A hetvenes években a Jelenkorban például Németh Lajos vagy valaki más minden hónapban írt kiállítási beszámolókat, és ezeknek ugyanolyan aurájuk volt, mint Elek Artúr idejében a Nyugatban. De később ilyen soha nem volt sem az Új Írásban, sem a Kortársban, és most sincs a Holmiban, se máshol. Egyetlen szerkesztőnek sincs szüksége arra, hogy megbízzon egy kritikust azzal, hogy ezt az ügyet vigye. Másképp pedig, azt hiszem, nem lehet, csak ha előtted a határidő, mögötted a szerkesztő, és mint egy satuban, úgy szorulsz. „Ha van kedved, írjál” – ebben én nem hiszek, ezt nincs értelme másképp, csak rendszeresen, folyamatosan művelni. A helyzetet tovább bonyolítja, hogy vannak jó folyóiratok, melyek szerkesztőjével én szinte tökéletesen azonosan gondolkodom irodalomról, politikáról, történelemről, a sorsról, de ha a képzőművészetről vagy egyáltalán a vizualitásról kezdünk beszélgetni, kiderül, hogy a „magyar értelmiség” csak azokat a képzőművészeket ismeri és tartja jónak, akikről az úgynevezett művészettörténeti közmegegyezés nem vesz tudomást. Ez ellenszenvesen hangzik, és a kifejezés is ronda és ellenszenves, de így van. Komoly értelmiségiek kérdezik meg pletykás érdeklődéssel, hogy mi van most azzal a jópofa Varga Imrével, aki annak idején azokat a jópofa szobrokat bírta csinálni. És kiderül, hogy számukra Szász Endre, Varga Imre, Kovács Margit jelenti a kortárs magyar képzőművészetet, a nagyon szofisztikáltak, a nagyon-nagyon műveltek ismerik még Bálint Endrét és Országh Lilit, és legjobb esetben is csak azt várják, hogy ezekről olvashassanak. Esetleg még azokról a kiállításokról, amelyeknek valami közük van az irodalomhoz, például egy költő nyitja meg, vagy valami kapcsolatuk van az avantgárdé vagy posztmodern költészettel. De egy hermetikus képzőművészeti problémához se kérdéssel, se válasszal nem képesek közelíteni, mert nem ismerik, és nem is érdekli őket. Akkor mit lehet csinálni? Újságot, amiben gátlás nélkül lehet írni ezekről a kérdésekről. Ahol nem kell azt érezni, hogy mindent meg kell magyarázni, nem kell a kályhához állandóan visszamenni, nem kell bocsánatkérően bizonygatni, hogy ezek a „névtelenek” azért vannak olyan jók, mint Varga Imre vagy Szász Endre.
És amely lap szólni fog azoknak, akik a vizualitással foglalkoznak, vagy azért, mert benne élnek, vagy mert abból élnek, vagy mert csak szeretik. Ezek számára valóban nem létezik egy olyanfajta folyóirat, amely képes követni az eseményeket, és nem három-négy hónapos késéssel, hanem mondjuk két héttel utána, amely valóban az aktualitással foglalkozik, nem azzal, hogy mi történt, hanem azzal, ami történik. És amely nemcsak a képzőművészettel mint megfestett, megmintázott tárggyal foglalkozik, hanem értékeli azt is, ami képzőművészetként értékelhető egy színházban, filmben vagy egy regényben is. Egy ilyen folyóiratra szüksége van a szakmának, és azt reméljük, hogy az Új Művészet mellett, amely a művészettel mint valami mozdíthatatlanul állandó, jövőbe markoló, fantasztikus-patetikus dologgal foglalkozik, elfér még egy lap, ami ezt másképp csinálja. Ha elfér, akkor ez mindenki számára áldásos állapot lesz.
Annál is inkább, mert a képzőművészeti élet nagyon is felpezsdült az utóbbi időkben. Korábban, ha az ember kiállításra akart menni, elindult a művészet nagy csarnokaiba, esetleg vidéki fellegváraiba, ahol olykor kortárs kiállításokat lehetett látni. Most rengeteg új, többnyire kisgaléria nyílt – talán ez is segíti az új lap létezését.
Nemcsak hogy segíti, de kikényszeríti. Havonta harminc-negyven kiállítás nyílik mostanában Magyarországon.
Ki lehet ebből választani azt, ami valóban arra érdemes? Van arra garancia, hogy a Balkonból tájékozódni lehet?
Ez biankó. Aki elhiszi, hogy mi, akik a Balkont csináljuk, értjük, látjuk vagy legalábbis sejtjük, hogy mi történik a képzőművészeti világban, az kitölti ezt a biankó-csekket, vagyis olvasni fogja a lapot. Én nem tudok mást mondani, mint hogy mi összeszerkesztjük azt, mi fontos Magyarországon a képzőművészetből. Mégpedig úgy, hogy amit nem tartunk képzőművészetnek, arról nem írunk, és nem írunk arról sem, amit nem tartunk aktuális képzőművészetnek, és még arról sem, amit nem tartunk érdekesnek, hogy csak arról írunk, amit érdekesnek tartunk. Arról akár rettentő kemény ítéletű kritikát is, de írunk. Előbb-utóbb ki fog derülni, hogy mik azok a dolgok, amik egyszerűen nem léteznek a szemünkben, hogy akadnak olyanok, akikről nem írunk soha egy szót sem, se jót, se rosszat. Másképp, én azt hiszen, ezt nem lehet csinálni.
Mindenképpen kockázatos vállalkozás. Nemcsak anyagilag, de hogy nem szigetelődtök-e el nagyon ezzel az elitista szemlélettel. Vállaljátok, hogy elitisták lesztek?
Persze! De a helyzet egyszerűbb és bonyolultabb is ennél; nem tudunk elitisták lenni, mert a kortárs képzőművészetben, szerencsére vagy nem szerencsére, ez most mindegy, van egy szándékoltan populáris törekvés is. Ez a magyar képzőművészetben egy nagyon erős tendencia, példaképp említhetem a Hejettes Szomlyazó vagy az Újlak Csoport szándékos amatőrizmussal, pozőr dilettantizmussal készített kiállításait, műsorait. Tetszik vagy nem tetszik, ez a nem elitista dolog létezik, és része a kortárs képzőművészetnek, a Balkonnak tehát fontos. Az első szám talán legfontosabb tanulmányában, a „Patkánykirály és kora” címmel Perneczky Géza pontosan arról a nem elitista gondolkodásról ír nem elitista módon, amely a gazdag országok képzőművészetét most alapvetően meghatározza. A Jeff Koons-féle szupergiccsről, aki Cicciolina férjeként megszoborta a vele folytatott intim játékait, vagy a Patkánykirályról, egy tizenhét méteres szoborról, ami négy vagy öt patkányt ábrázol egymásnak háttal, a farkuk összecsomózva. De amikor majd a monochromról fogunk írni mint festészeti tendenciáról és a szellem megnyilatkozásának egy igen magasrendű formájáról, az olyan elitista lesz, mint a pinty. Mert a monochrom mint helyzet, elitista helyzet, erről nehezen tudom elképzelni, hogy másképpen lehetne írni. Persze másutt vannak olyan cikkek, amelyek az intellektuelekhez úgy szólnak képzőművészetről, mint a lélek virágainak bimbózásairól, de hát ez engem kevésbé érdekel.
Abban a magyar képzőművészeti életben persze, ahol évtizedeken át nem volt helye az avantgarde-nak, az undergroundnak, nem is lehet egy olyan műkritikusi gárda, amely rajtuk nevelődvén megtanult volna róluk írni. Merthogy ez csak a kölcsönösség alapján alakulhat ki.
Ennél még sokkal nehezebb, sőt kínosabb a helyzet. Mert korábban ha az ember a képzőművészetnek azokról a figuráiról írt, akiket nem szeretett a hatalom, szinte kötelezettséget vállalt arra, hogy a kritikáival megvédi, így, ha az írásában akár csak egy fél szó vagy egy hang volt arról, hogy valami éppen nem igazán jó a munkájában, a kritikus abban a pillanatban áruló lett. Nem lehetett kritikát írni a kritika objektivitását vállalva, hanem csak dicsérni lehetett, mert egy rossz hangsúly már a hatalom érdekeit védte, a hatalomnak adott igazat a mesterrel szemben. Ez rettentő kínos, veszélyes és fájdalmas helyzeteket teremtett. Én is és mások is nagyon sok sebet ejtettünk és kaptunk, holott nem akartuk. A kritika nem lehetett sokszínű, mert csak a hivatalos kritikusok voltak, abból is kétféle: a jobbak, bár egy hivatalos esztétikai rendszert képviselve írtak, de legalább konzekvensek voltak, mint például Rózsa Gyula, aki ráadásul jól is írt, és voltak a nagyon rossz kritikusok, akiknek semmi nem számított, csak a hatalmi hierarchia, akik egyszerűen kiszolgálták a hatalom művészetről alkotott elképzeléseit. Az avantgarde-nak vagy az undergroundnak semmiféle kritikája nem létezhetett kifelé, csak befelé – az ember elmehetett egy műterembe, és mondhatta, hogy ez most nem jó, de leírni vagy elmondani a rádióban nem lehetett, és nemcsak azért, mert áruló lett az a kritikus, aki ezt netán mégis megtette, hanem mert a hatalom illetékesei ezt azon nyomban ki is használták valóban! Rossz a festménye, vagy túlságosan hasonlít egy nyugat-európai vagy amerikai mintára? Tessék, nem mi mondjuk, ők is tudják magukról. Ezek tragikus helyzeteket, mély szakításokat eredményeztek. Én magam is számos ilyen konfliktust éltem át. Amikor ’86–87-ben a Magyar Nemzetben azzal a hittel kezdtem kritikákat írni, hogy ha már egy országos napilapban lehetséges egyenrangúan írni az avantgarde-ról vagy az undergroundról, akkor az ő érdekük is az, hogy föladják a mundér becsületének ezt a rettentően óvó vigyázását; hogy akkor most már lehetünk objektívek. És kiderült, hogy nem, mert a reflexek tovább működtek, és talán csak most jött el az ideje, hogy egy ilyen lap, mint a Balkon, nem avantgarde-ról, hivatalos művészetről meg nem tudom én micsodáról fog írni – hanem művészetről, és az ember a barátjáról is leírhatja, hogy nem jó, amit csinál, ha éppen nem jó.
Ez elégséges lesz ahhoz, hogy kinevelődjön egy jó műkritikusi gárda?
Ez a szakma kísértetiesen alacsony színvonalú valóban. Nem véletlen, hogy tudható, kik a vezető színház-, film- és irodalomkritikusok, és alig vannak néhányan, akik képzőművészetről megjegyezhetően, felismerhetően tudnak írni. A Balkon legalábbis kísérletet tesz arra, hogy működhessen a kritika. Ha nem sikerül, akkor az a tanulság, hogy a magyart ez nem érdekli, hogy vak, és kész. De tanulságképp akkor is jó ezt tudni.
Tegyük fel inkább, hogy ez a lap mégiscsak „működni” fog.
Attól kezdve engem már nem az érdekel, hogy ezzel mennyit használunk a magyar képzőművészet ügyének, hogy a magyar műkritikát fölemeljük-e, vagy nem emeljük föl, hanem a tárgy érdekel, a lap, amit létrehoztunk, és működőképesnek bizonyult. Én nem a magyar képzőművészet szolgálója akarok lenni, egy működő lap az én hiúságomat épp eléggé kielégíti. Egy tárgyat létrehozni az nagyon jó érzés. És jó, hogy az ember ebben részt vehet. Mert a Balkont valóban többen csináltuk meg együtt, Fitz Péterrel, Sebők Zoltánnal és Zwickl Andrással, és nem is lett rosszabb, mint ahogy elképzeltük. Innentől kezdve persze az lenne a jó, ha én remek vékony szivarokat pöfékelhetnék, és dőlnének a szerzők meg az előfizetők. Ha én lehetnék mostantól a szivarozó főszerkesztő, aki unott pofával dönt, és pöcköl ki kéziratokat. De hát erről szó sincs, épp azért, amiről eddig beszéltünk: mivelhogy ez a kritikusi szakma alig működik. Nem attól félek igazán, hogy nem lesz elég előfizető, hanem hogy nehéz lesz a lapot jó írásokkal megtölteni. Olyan írásokkal, amelyek vagy aktuális információkat közölnek, vagy tágasabban a képzőművészetről beszélnek. És nem arról a nagyon szűk szakmai kérdésről, hogy két valőr hogy válik el egymástól. Ezért készül a lap azzal a szerintünk megengedhető kompromisszumos megoldással, hogy nem színes, hanem fekete-fehér duplex nyomású. Mivelhogy úgy gondoljuk, ebben a pillanatban nem az ecsetnyomról meg a tónusértékről és hasonlókról a legfontosabb beszélni, és erről nem is tud a magyar képzőművészeti kritikaírás. Ha megtanuljuk, akkor majd lesz színes újság is. De most nem ez a legfontosabb.
Akkor hát mi? Mire jó végül is a kritika?
Van egy romantikus-etikus-patetikus magyarázat: a kritika eligazít, jó tanácsot ad a nézőnek és a művésznek egyaránt. És van egy másik, amit én egyáltalán nem tartok kisebb értékűnek: a kritika eligazítja a vásárlót, a műkereskedőt, fölveri és letöri az árakat, működteti a piacot. Ez cinikusan, durván és mocskosan hangzik, de a világ működő részében, Nyugat-Európában, Amerikában és másutt a kritikus tudja magáról, hogy a kritikájának miféle árfelverő vagy -leverő hatása van, hogy tönkre tud tenni kereskedőket, gyűjtőket, művészeket. Hogy ezt akarhatja vagy nem akarhatja. (Nálunk ez ugyanígy működött, csak ideologizáltan. Ideológiai szempontok szerint vágott el egy kritika pályákat, esett el a művész megrendelésektől, kiállítási lehetőségektől.) Ez csúnya dolog, de a kritika ez; nagyon fontos funkciója, hogy befolyásolja a piacot. Minden egyéb kommentár, esszé, jegyzet vagy reflexió. Magyarországon persze a kritikusnak ez nem jut eszébe, a műkereskedelmet nem tudjuk befolyásolni, mert nincs műkereskedelem, kritikát írni itt valóban személyes dolog, gyakorlati hatása nincs. Ettől olyan rokonszenves egyébként. Ha majd létrejönnek igazán tőkeerős magángalériák, amelyek valóban futtatni tudják az igazán jó művészeket, akik attól kezdve itt adják el a munkáikat, és nem ócska áron Ausztriában vagy Németországban, attól kezdve lesz igazán kétséges a mi helyzetünk, azoké, akik ma érdek nélkül írnak kritikát. Mert onnantól kezdve kétszer is meg kell gondolni, hogy mit csinálunk. Hogy letörjük az árakat vagy fölemeljük? Vagy hogy nem írunk semmit.
- Kultúra [6]